Gunda Béla: A pusztai ember
Testvérem!
a ganédombok szúrós gőzében állsz és villád hegyére
tűzöd a kódorgó napot,
ökreid álmos bőgésekor gyomrod korgására emlékezel,
nem érzed a pálmák bólogatását,
de szemedben a búzatáblák érése csillogó tüzeket ébreszt,
és kutyád szőrében tetűket keresel.
Jászol és feleséged penészes karjai közt vergődöl egy életen át,
pihenő arcod felett liceumbokrok szúrós ágai hajladoznak,
mikor a hajnal vérbe mártott ujjaival a mezőkre mutat,
szuszogó kínnal szántani kezdel, –
árnyékod lassan követ,
mint egykor Krisztust a jeruzsálemi nép.
Ha jókedved van,
a kocsmaasztalra könyökölve
a világ végét nyugodtan várod,
néha dalolsz, –
S ellő kocáid kínjában
szánalommal gyönyörködöl.