Farcádi Sándor: A lázongó Káin
Káin vagyok, – testvérem Ábel.
Egy kunyhónk, nyájunk, a szérűnk
S mi ketten össze még se férünk.
Belealszik az én vizembe,
Az ételembe belekóstol –
Uram, én irtózom e sorstól!
Mióta pártfogásba vetted,
Azt hiszi, szabad neki minden
S rendelkezik, mint te: az Isten.
Imámban is zavart a múltkor –
Erre az oltárt összezúztam
Én már csak káromkodni tudtam.
– Uram, fordíts e furcsa átkon:
Lehessek úr az én mezőmön,
Ne kelljen untalan vesződnöm!
Vagy ha már itt, e földi létben,
Tovább is együtt kell, hogy éljünk:
Tanítsd szolgád, hogy összeférjünk.
Mert már rég bánt e csúf közösség
S ha érte újra bosszúság lelt:
Uram, – én agyonütöm Ábelt!…