Makkai Sándor: A rejtelmes arc
A nagyenyedi Bethlen-kollégium dísztermében, a szószék fölött magasan, egyedül áll a Fejedelem képe. Barabás Miklósnak idealizált, de lélekkel és lelki igazsággal teljes alkotása.
Ahogy kisgyermekkoromban először megláttam ezt a képet, soha többé nem hagyott nyugodni. A homlok sápadt fensége, a szemek sötét, mély ragyogása, az arc királyi nyugodtsága teljes ellentétben állanak Bethlen Gábor valamennyi ismert arckévével. Gyermeki gondolatom az volt, hogy a történetkönyvekben látható Bethlen-arcok mindennek a festménynek a torzképei. Mert egy pillanatig sem kételkedtem a felől, hogy a Barabás portréja az igazi, az egyetlen hűséges Bethlen-kép. Ezt a benső meggyőződést, éppen mivel a gyermekkor kritikátlan fogékonyságában keletkezett, soha többé nem tudta belőlem kiirtani semmi későbbi meggondolás.
Az az ellentét, ami Bethlen Gábor külső megjelenését illetőleg így nyugtalanított képeinek szemlélete közben, lassanként szenvedélyes érdeklődést ébresztett bennem személyisége, lelki arca és egész története iránt. Élő és életembe beleszövődő emberek se tudtak soha annyira érdekelni, mint ő. Valósággal személyes ügyemmé vált a Fejedelem igazi mivoltának a magam számára való tisztázása. Ezét is olvastam el róla és tőle mindent, ami csak a kezembe akadt s amit csak meg tudtam szerezni. Ezért töltöttem ifjúkoromban majdnem minden szabadidőmet azokon a helyeken, ahol Bethlen Gábor született, felnőtt, élt, munkálkodott, megfordult és meghalt. Kezdettől fogva olyan élő és ható személyiségnek láttam őt, aki – mindazon felül, ami belőle és róla az idővel együtt elmúlt – az emberi életerőnek és a magyar sorsnak és a lelkiembernek egyik leggazdagabb, leghatékonyabb, legmaradandóbb hordozója és példája. A velevaló foglalkozás közben aztán különösen társult a Barabás-kép és a többi Bethlen-képek felőli meggyőződésem egy másik meggyőződéssel. Azzal, hogy a történetírásban kialakított különféle Bethlen-magyarázatok, többé-kevésbé, jó vagy rossz értelemben szintén torzképei az igazi Bethlen-jellemzésnek, amelynek valahol meg kell lennie.
Minél többet olvastam róla, annál bizonyosabbá lett előttem, hogy ő nincs benne teljesen és torzítás nélkül sem a reá vonatkozó adatokban, sem ezeknek az adatoknak különféle feldolgozásaiban. Már életében, aztán történelmi megítélésében is félreértések, ellentmondások, ellentétes magyarázó kísérletek tárgya volt. Az egykorú emlékek és jellemzések is legnagyobb részükben egyéni, sokszor tájékozatlan, elfogult s hozzá fölemelkedni nem tudó látás szülöttei. Legyőzhetetlen meggyőződéssé vált bennem, hogy igazi Bethlen-magyarázat mind máig nincs.
Nem akarom ezzel azt mondani, hogy az a nagy és értékes munka, amelyet sok kiváló történettudósunk éppen a Bethlen Gábor történetének és történeti jelentőségének tisztázására fordított, teljes egészében torz és hamis eredményre vezetett volna. Távol legyen!
Hiszen a tény az, hogy Bethlen Gábor kora, élete, története egyike azoknak, amelyre vonatkozólag a szorgalmas kutatás az adatok és emlékek leggazdagabb tárházát halmozta össze. Alig van a magyar történelemben kor és ember, amelyet és akit annyi adat alapján ismerhetnénk meg, mint éppen Bethlen Gábort és korát. Nagyon sokat, szinte a legtöbbet róla tudunk történelmi nagyságaink között.
Kemény János fejedelem önéletrajza, Szalárdi krónikája, a Fejedelem levelei, a fennmarat okiratok, az egykorú életrajzírók, aztán Gindely Antal, Szilágyi Sándor, Szabó Károly, Fraknói Vilmos, Angyal Dávid, Károlyi Árpád, Acsády Ignác, Váró Ferenc, Szádeczky Lajos, Veress Endre, Makkai Ernő, Bíró Vencel, R. Kiss István, Szekfű Gyula közlései, cikkei, tanulmányai, művei s a történelmi folyóiratokban elszórt hatalmas anyag magában véve olyan terjedelmű és értékű, hogy azt mellőzni, vagy lebecsülni teljesen jogtalan és igazságtalan volna, bár természetesen ez az irodalom is különböző értékeket jelent. Mindezeket szinte gyermekkorom óta tartó állandó tanulmányozás során ismerem és értékük szerint méltányolom. Bethlen Gábor igazi valójának, valódi lelki-arcának sok-sok igaz, értékes vonását tisztázta és emelte ki ez a nagy irodalom, a félreértésekkel és a súlyos mértékhibákkal együtt. De, hogy csak a legutóbbi példát idézzem, Szekfű Gyulának Bethlen Gáborról írt legújabb könyve is olyan ellentmondásokat váltott ki, amelyek ismét igazolták, hogy a Fejedelem alakja, dacára az ismeretanyag gazdagságának, nem közelíthető meg teljesen az adatok holt betűin át s a „rejtély”, mely körülötte homálylik, nincs végleg és teljesen megfejtve.
Hiányzik Bethlen Gábor lelki arcának homálytalan rajza és történelmi jelentőségének a teljes megértés alapján való értékelése.
Annyi szaktudós nagy és odaadó munkája után természetesen igényelhetek a magam számára döntési jogot ebben a kérdésben.
De személyes lelki szükségérzetet kellett kielégítenem azzal, hogy – mindannak felhasználásával, amit mások megláttak benne – megalkossam Bethlen Gábor lelki arcképét, mely az én számomra minden homályt és rejtélyt eloszlatott.
Nekem ez az igazi Bethlen-arc és talán másoknak is ad valami segítséget ahhoz, hogy történelmünk egyik legnagyobb alakját jobban megismerhessék s a magyar sors szomorú sötétségében a jövendőbe mutató elpusztíthatatlan magyar lelki értéket világosabban megláthassák.
Bethlen Gábor sírja a történelem viharaiban elveszett.
A háromszáz esztendős sírra koszorút nem helyezhetünk.
De az a törekvés, hogy lelki arcának felidézése által újra megnyissuk az utat csodálatos személyiségének élő hatása előtt, a hozzá egyedül méltó mód, mellyel a háromszázados évfordulót megünnepelhetjük.
Részlet az „Egyedül” című tanulmánykötet Bethlen Gáborról szóló fejezetéből. Erdélyi Szépmíves Céh, 1929.
