Barabás Gyula: A székelyek fővárosa Marosvásárhely
– részlet –
Külsőleg is látható, vagy éppen hangos jelét sohasem hordozta a város annak, hogy a székelyek fővárosa. Ott születtem, ott nőttem fel, de sohasem hallottam, hogy hencegett volna ezzel. Valahogyan magától értetődőnek tartotta, amit nem kell bizonyítgatni. Beszédje a városnak, ez a sok a-val megtűzdelt beszéd, az idegen fülnek talán laposan hangzó, amint nyújtottan kiejtik a mondatokat, elhagyva belőlük a kötőszavakat, jelzők cifraságait. Így hihette Kazinczy Ferenc is ottjártában, mert amint a székely fuvaros vitte őt a gernyeszegi kastélyba látogatóba, nem állhatta meg, hogy ne javítson bele a kocsis beszédjébe.
„Na, ha én nem tudok magyarul, hajtsa maga a lovakat” – mondta neki megbántottan és otthagyta a nyelvújítót.
Erdély népeinek heti találkozója
Csütörtökön van ősidők óta mindig a hetivásár Marosvásárhelyen. Nemcsak gazdasági jellegű ez a nap, hanem családi találkozója a Székelyföld lakosságának. Aki más napokon látja a várost, komoly, tartózkodó színekkel találkozik. Csütörtökön azonban más. A hatalmas piactér éjfél után már benépesedik sátrakkal, szekerekkel sűrűn és hangosan, s virradáskor olyan zengő színes kép köszönti az ébredőt, amilyennel másutt nem a szabványos és unalmas üzleti portékákkal találkozik itt a szemlélődő, hanem a székely földmível és kisipar elképesztően dús termékeivel. Csizmadiák készítménye: a híres székely csizmák ezrei függnek itt a sátorok rúdjain. A mesterek, többnyire zömök, rangosan öltözködő, jómódú és tekintélyes polgárok próbálják alkotásaikat a vásárlók lábaira. A mesterné beljebb ül szótlanul, mint egy bálvány, kezében pénzestáskájával, neki csak az a dolga, hogy a pénzt kezelje. Csizmapatkoló kovácsok üllői döngenek, kalaposok kezében pántlika leng, a megvásárolt kalapot fel kell szalagozni vidék szerint másképpen, kényesen, sokszor igen díszesen.
Itt van ilyenkor a Nyárád, Küküllő és Marosvölgyének népe. Nyárádmentiek hetykén feszülő abaposztó nadrágukban, tükröző csizmaájukban, kényelmesen öltözködőek és szilaj szeműek. Bocskai lófőszékelyeknek utódai ezek. Búzát, mézet, gyümölcsöt és vajat hordanak be eladni. Aztán a szászok külön sorban, valószínűtlenül magas, karcsú emberek, merev arcuk olyan, mint templomoskék szemükben még ott tükröződik a messzi északi tengerek színe. Híres hagyma- és gyümölcstermelők. Mezőségi románok, hosszú zsírozott hajjal, térdigérő kieresztett ingükben, magasra szíjjazott bocskorban, derekukon félméteres széles „tüszővel”. Nagy, lomha emberek, merev arcuk olyan, mint templomaik bizánci szentjeié. Aztán szikár, sötétbarna arcú Küküllő-mentiek, csontosan, fürgén, olyanok, mintha Attila lovasai volnának.
Eleven néprajzi múzeum
A színeknek és fajtáknak ez a találkozása hetenként a legtökéletesebb néprajzi múzeuma Erdélynek s egyúttal kiállítása a folyók völgyei gazdagságának. A termelő készítő maga árul, nem szorul a közvetítő kereskedelemre. Ősi szokás ez Erdély népeinél. Tiszteli a kereskedelmet, de csak mint súlyos nehéz szakmát, ezt a fajtáját rábízza főként az örmény kereskedőkre, ezekre a több évszázados kereskedő dinasztiákra, de a maga termékét ő maga árulja a piacon. Vérében van a vásár, az eladás szeretete, öröme telik az alkuban, annak fogásaiban, a vásár színes kavargásában, a vétel és eladás apró praktikáiban. Meg is ünnepli vásár után méltó és hangos áldomással ezt a napot, örvendve a haszonnak, sikernek. A piactér képe annyira sajátos, valami furcsán keleti jellegű, hogy ha a nagy teret nem fognák körül a barokk és empire paloták, tornyos középületek, az ember azt hihetné, hogy valahol Kis-Ázsiában van mindez. Szinte várja, hogy kibukkanjon ebből az ezerszínű és hangú kavargásból egy tevekaraván kolomppal, burnuszos hajcsárokkal.
Pedig különben Európa itt minden, sőt nyugati finnyásan maradéktalanul a lelkiségében. Nem parnevű kihangsúlyozással, de kultúrájának, iskoláinak ősi hagyományaival, fényesen őrizve rangját és szellemét. Bár a város vegyesvallású, de alapszíne a kálvinista puritánság, mely néha rideg, de nem maradi. A város arca fölé a várbeli református nagytemplom emelkedik, ez a szigorú gótikus ősi zord tornyák csaták, vészek és örömünnepek történelmi emlékeibe burkolja. Az egyház főiskoláján Bolyai Farkas tanított s fia, János, a világzseni. Bár tizenegyesztendős korában már megtartotta apja helyett a matematikai órát, mégsem lehetett a kollégium professzora, mert a „hóbortos kapitány” magánélete, garabonciás viselkedése nem tetszett a szigorú presbitereknek.
Egyébként szerették mindig a bő konyhát, a város szőlőhelyeinek kesernyés, nehézzamazú borát, meg a nótát. Céhes szemléletű ez a polgárság, nyakas és szigorú a munkában és jogokban, de jókedvű, hajalmos a kedélyes csipkelődésre, sajátos, kissé vaskos kiszólásokra, a piacterek szellemes vitatkozásaira. Takarékos, de nem fukar és főként, ha a városról van szó, annak rangjára, becsületére adtak mindig a polgárok, sőt bőven költöttek rá. A város lelkületében benne él az érzés, hogy székely főváros, elárulja ezt épületeivel és inétzményeivel…
1940
Erdély és a visszatért keleti részek. Összeállította Orbók Attila és Csatár István. Halász Irodalmi és Könyvkiadó Vállalat, Budapest, 1941., 482–484. oldal.
