Takáts Gyula: Hajnal és a bivalyos

1.
Sárberekből csigaháton ringatózik a nap,
mint lápba fúlt cigány dala a nádból, ha kesereg.
Halász les a tótükörbe nyurga bottal kézbe,
s lenn a vízben horga végin réti kukac tekereg.

Béreslányok halkan jöttek s fűzfa mögött csendbe
szoknyát levetettek, inget fűre tettek,
berekvízbe belementek, vízitököt szedtek.

Halász szedte ruhájukat, – langyos volt még ráncuk, –
s maga alá rakta puha ülő helynek,
zsíros pontyok kék iszapban most hiába lesnek.

Piros kárász ehetne… Nincs ki horgát vesse,
szittyó között villódzik béreslányok teste.

2.
Bársonysötét hetven bivaly ballag a kék habba.
Kilenc leány ijedelme tükrét fölkavarja.

Ugranak a lányok… Hol van a ruhájuk?
Itt áll a bivalyos, szeme tapad rájuk!

Meztelen lány a füzesbe’, nosza meg kell nézni!
Szép csizmáját úgy kapkodja, a sárt alig éri.

Már sikítás hallik: serceg, zeng a nádas,
de a szittyók titkosán bivalyos nem járhat.

Káka torzsát nézegeti nincs-e helye nyomnak,
irigy békák lespedt szájjal vígan kuruttyolnak.

S a bivalyos nyelve, mint a piros rózsa…
Nyáluk csorog, mint a vágy, a lányt nyelő tóra.

3.
Jó helye van a halásznak, meleg a sok pruszlik.
Zsíros halak káka közül most kezdenek úszni.

Most kezdenek úszni fényes kukac lépre,
naptükrözte arany-tálba lóg a zsinór vége.

Éhes compó szopogat… Éles acél kapja!
Arany tányér összetört, csapkod a hal farka,
s a horogról a halász halszedőbe rakja.

Halas-kosár tele van. Jó a halász kedve.
Fűzfa-berek összezeng, víg köd zendül messze,
béreslányok meztelen énekelnek benne…

„…Halász fogott sok halat… Ihajjári fa alatt…
A bivalyos egyet sem… Ihajjári a lesen…”