Féja Géza: Szabó Lőrinc

Szabó Lőrincnek, saját bevallása szerint is Babits Mihály volt az első mestere, de hamar föllázadt a mester ellen, már első kötete, a „Föld, erdő, Isten” merő lázadás a mester világa, embereszménye és cellában viaskodó életérzése ellen. A tanítvány bizonyos értelemben mégis a mester folytatója: ugyancsak elsőrangú hivatásának tartja a nyugati irodalom kincsének hűséges és alázatos közvetítését. Szabó Lőrinc legkülönb műfordítóink közé tartozik s ezen a téren megbízhatóbb teljesítményt ád mesterénél. Babits ideges forrósága túlságosan magáévá olvasztotta a fordított anyagot, költői ereje leginkább fordításainak egyénítésében tündökölt. Élményekben vészesen szegény egyéniségének idegen élményanyagra volna szüksége, hogy ihlete teljes egészében feltörjön és megmámorosodjék; néhány fordítása jobb Babits-vers eredeti költeményeinél. Szabó Lőrinc fordításai hűbb tolmácsok, öntudatosabb közvetítők. A költő tudja, hogy költői világa megáll a maga talpán, csírái gazdagon zsendülnek, élményei fogyhatatlan termést ígérnek, nincs tehát szüksége világirodalmi kotlóstyúkra.

    Az elinduló Szabó Lőrinc pogány lázadó. A gyermek örömével és fesztelenségével tájékozódik és hempereg a tágas, szabad és határtalan világban, melynek Babits cellakereszténysége iszonyodva fordított hátat. A fiatal költő vállalta a műhelymunka fegyelmét és aszkézisét, szinte gyerekfővel elsőrangú fordító munkát végzett, szilajon és szívósan művelte magát, de az aszkézis dús pogány életörömmel kárpótolta. Műhelymunkájának köszönheti, hogy azonnal tökéletes formában jelentkezett, a pogány életöröm pedig dús nedveket öntött formáinak kelyhébe. A „Föld, erdő, Isten” meglepően tökéletes, meglepően, de nem reménytelenül, a kisded paradicsomi tökéletességét érezzük benne s lapról-lapra érezzük, hogy a kedvelt sarj fejlődik, növekedik, beláthatatlanul gazdag utakra készül.

    A „Föld, erdő, Isten” azt is elárulja, hogy a költő klasszikusnak született. Szabó Lőrinc klasszicizmusa nem megharcolt eredmény, nem fejlődési lépés, hanem eredeti vonás. Egyensúly és önmérséklet uralkodik nemcsak minden versében, hanem minden képében, nem háborog a határok, a keretek ellen, hanem megtölti őket forró élettel, érdemes élményekkel. Nem lázad, hanem a létezés tényeinek és törvényeinek nyílt értelmét, megfellebbezhetetlen valóságát hirdeti. Ha nem ír több könyvet, akkor sem maradhatna ki a magyar irodalom történetéből, pedig ez a klasszikus pogányhőskor csak egy réteg Szabó Lőrinc termésében: ősréteg, melyre a mélyből nemsokára új elem borult: a költő eredendő kereszténysége.

    Szabó Lőrinc protestáns, az Ady utáni nemzedék legtisztább protestáns egyénisége. Az ifjú férfivé serdült s ráébredt gyönyörű pogányidilljének illúziójára. Az élet, a sors, a hatalom, a tőke és a társadalom mohó igényei rohantak feléje, kezükbe kaparintották, hámba fogták, teljesítmények vállalására késztették, problémák záporába állították. Az idill üde plántáit megcsípte a dér, a tájat szomorúvá mosta a zápor, az örömöt elűzte a fogyhatatlan rothadása közepette. A halódó rend kegyetlenkedett, hogy saját gyógyíthatatlan sebeinek fájdalmáért elégtételt nyerjen. Az életberendezés külsőleg megmozdíthatatlannak látszott, holott a romlás szagát árasztotta bévülről s az emberi ösztönök idegesen remegtek a hullaszag érzetére. Kielégíthetetlen feszültségek és reménytelen erőfeszítések kora volt ez az idő, melynek Szabó Lőrinc egyik legteljesebb magyar kifejezője: az ő szervezete viaskodott legelszántabban a kor mérgeivel, ő próbált mély emberi odaadással ellenmérgeket termelni.

    Szabó Lőrinc költészetéből mindazonáltal hiányoznak az időszerű állásfoglalások, mélyebb dolgok izgatták: az élet szervezete, a szervezetet mozgató erők s az élet egyensúlyozásának szerepében kegyetlenül tetszelgő morál. A költőre csakhamar kiábrándító és emberségét rendítő élményeknek olyan jeges zápora hullott, hogy belső keménységről s forróságról kellett gondoskodnia: ezt a keménységet és fogyhatatlan forróságot találta meg a keresztény-protestáns élményben. Néhány percig lázongásra gondolt, megpróbálkozott a szabadverssel, a naiv érvelés zuhatagával, a tagoltan gyermeki könyörgés zokogásával és haragos toporzékolásával. Naiv etikai mámorával azt hitte, hogy javíthat a világon, megválthatja és újjászülheti; ám nem tartott sokáig ez a korszak: mélyéből felszivárgott a protestáns-keresztény örökség, és mindörökre eldöntötte költői magatartását.

    Szabó Lőrinc protestantizmusa nem hitvallásszerű, hanem magatartásában nyilatkozik meg. A tegnapi derűs pogány költő erényei valamennyien jellegzetes keresztyén erények: a gályarabok tűrését vállalja, a komorság keserű italát issza és zordon okoknak feszíti a homlokát, hogy az „eredmény”, életének a „föllélegzése” makulátlan legyen. Tiszta s ártatlan sarjakat akar, mint a konok, komor, fekete föld a virágokat. Odatartja lelkét a viharnak, Isten haragjának, kegyetlenül szántó ujjainak. Nem sóhajt, nem panaszkodik, nem fohászkodik irgalomért, helytálló mozdulatának emberségében van vallása s dogmája és helytálló mozdulatának hősiességében éli át a legmagasabbrendű emberi misztériumot. Emberi s írói anyag keményfa, mely bírja az elemek viszontagságát, a sors kegyetlenségét, a végzet próbáit és eleven ágakat hajt engesztelésül. Megalázkodás nélküli alázat, töretlen türelem, komor emberi beismerés s olykor, ritka szép pillanatokban zsoltárosan szálló önérzet él Szabó Lőrincben.

    Szabó Lőrinc protestantizmusa „keleti” verseiben lelhető meg a legtisztábban; költészete újabb bizonyság, hogy a magyar protestantizmusban mekkora keleti „visszaütés” él még ma is, Szabó Lőrinc protestantizmusa mély keleti életbölcsességgel elegyedik: bölcseleti versei egészen eredeti alkatúak s merőben különböznek a nyugati irodalmak bölcselő költészetétől. A keleti vallásokból, tehát bölcseletekből a nyugatiakkal ellentétben nem megoldhatatlan problémák kínzókamrája született, hanem valódi bölcsesség. Feloldották a létezés köldökét és újra összekötözték, belenyugodtak a teremtett világba. A fausti lélek kielégíthetetlen vívódásaival és megoldhatatlan bonyodalmaival ellentétben egyszerűsíteni tudták az egyre bonyolultabb létezést, nem csalta meg őket a mérhetetlen változatosság, éppen azzal bizonyították emberi nagyságukat, hogy a látszólag felfoghatatlan bonyolultságot is őselvekig vezették vissza. Szabó Lőrinc egyik legnagyobb versében Szun Vu Kung fellázad a mindenség ura ellen, de Buddha feltartóztatja, kétségbe vonja, hogy túl bír-e törni a tenyerén? Szun Vu Kung végigrohan a mindenségen:

„repült, repült, s a Végső Űr határán
egyszerre csak öt roppant oszlopot
látott, amely minden világok végén
vörösen az ég felé lobogott.”

    Az egyikre ráírta nevét, a másiknak tövébe piszkított, majd visszatért Buddhához, aki így szólt:

„Azt hiszed, ki tudtál szökni kezemből?
Nézz ide, nézd középső ujjamat:
„Itt járt Szun Vu Kung….” – itt van, ezt te írtad,
s nézd piszkod, itt, a hüvelykem alatt!

És Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat,
kitől a Legfőbb Trón is reszketett,
látta, hogy minden erőnél erősebb
a türelem s a jóság, a megijedt

és szökni próbált. De Buddha lefogta
s egy hegyet tett rá, kíméletesen:
– Most itt maradsz. Gondolkozz ezer évig,
s ha új szíved lesz, befogad a Menny”.

    Ez a mítosz csak a protestáns magyar lélekben születhetett meg. Az ázsiai vallás eddig is fölemelte líránkban arcát, de inkább megkövült ősképekben. – Szabó Lőrinc versében az őskép életre kel, a keleti egyensúly s bölcsesség keresztény „tevékenységgé” lágyul. Szabó Lőrinc költészetéből sem hiányzik a mítosz, de nem Babits klasszikus-mitikus visszaérzéseit folytatja, hanem, mint Ady, Juhász, a fiatal Nyírő, Tamási és Erdélyi: ő is a gyökerekhez tér, az ázsiai antikhoz, melynek értelmét nagyszerűen egyensúlyozza protestáns alkatával.

    Szabó Lőrincben kitűnő realista lírikus is él, mindaz, ami más költőknél elbeszélő formában tör elő, nála tömény lírai érzésként jelentkezik, így: gyermekkorának emlékei és családi életének eseményei. Ezekről a területekről sok élményt napfényre bocsátott, de még többet elfojtott. A „fojtás” Babits hatása, a nagy idegbeteg félelmetes gálásai rendkívüli hatást tettek tanítványaira, elsősorban Illyés Gyulára és kisebb mértékben ugyan, de Szabó Lőrincre is. Szabadságharcra van még szüksége: őszintébbé, nyíltabbá s merészebbé kell válnia. A mai ember szellemi és erkölcsi válságait, életformájának vívódásait senki sem élte át és ismerte meg annyira, mint Szabó Lőrinc. Babits azonban azt a tévhitet terjesztette, hogy a gátlások rendszere: európai magatartás, – Szabó Lőrinc hivatott arra, hogy ez a Babits-gátat merészen és véglegesen átvágja.

    Sok vonása máris Babits fölé emeli, többek között: kozmikus biztonsága. Ősi otthonossággal jár-kél a világban, nemcsak érzi, élvezi és szenvedi a kozmikus végzetet, hanem életelveket kovácsol belőle. Hangja s modora egyre inkább: az érett férfié, akiben a létezés értelme kivirágzik. Nyoma sincsen benne Babits rettegéseinek és ideg-katasztrófáinak, inkább katonás egyéniség: nyugodt szemmel megy a napi életharcba és rebbenés nélkül néz szembe a létezés minden meglepetésével. Költészete erős s egészséges, kiábrándult és megbékülő, illúziókat kergető s kemény hitet kovácsoló.

    Alkata még tökéletesebb, mint a versei és nagyvonalúbb, mint a költészete. Babits hatása ugyanis többek között megerősítette eredeti kézmíves hajlamait. A műhelyben Szabó Lőrincből virtuóz lett a szenvedélyévé vált a műhelymunka. Hibátlan verseket tud csinálni, a mesterségét talán minden kortársánál jobban érti, de legjobb pillanataiban meg is tud feledkezni a mesterségről, mely ilyenkor a költő engedelmes eszközévé, néma s hű szolgájává válik. Mesterségbeli tudásának, igényességének és nagy fényerővel világító tudatosságának köszönheti, hogy rossz verset alig ír. De míves tudatosságának nem hiányzik a fonákja sem: néha hosszú időn keresztül a műhelyben feledkezik s megelégszik hibátlan versek tömegének a csinálásával. Ihlete olyan, mint a Karsztok patakja, ilyenkor bujdosva csörgedez tovább, de mindig napfényre jön. Egyik kötetének címe: „Harc az ünnepért”, talán helyénvalóbb lenne ez a cím: „Harc az ihletért”, a bujdosó patak diadalmas feltöréséért. Ám a patak eddig hősiesen megbirkózott a „mészkővel”: a Babitshoz fűződő írónemzedék tagjai közül Szabó Lőrinc költői világa a legtökéletesebb.