Ligeti Ernő: Misztótfalusi Kis Miklós

    1.

Tótfalusi Kis Miklós születése idején az erdélyi fejedelemség már hanyatlóban volt. Az apák még elmondhatták: bezzeg jól éltünk a Bethlen Gábor idejében! A nagy fejedelem rendbe hozta az ország szénáját; béke volt és rend, igazi aranykorszak.

    A gyermekek, így Kis Miklós is, azonban megismerkedetek azzal, ami eleddig csak dajkamesének tetszett: a törökkel és a tatárral. „Szidi Ahmed Kolozsvárra küldi martalóczait” száz öreg késért, a fejeket nyúzni – tíz szekérre rakták fel a szalmával kitömött fejeket, hogy majd Konstantinápolyban odadobják a kutyáknak. – Bethlen Gábor híres gyulafehérvári palotájában nem csak a finom művű muranoi üvegeket zúzták szét, a velencei tükröket és a nürnbergi kárpitokat, de magát a palotát is földdel egyenlővé tették.

    Az erdélyi élet siralmas látványa borzongatta Kis Miklóst, az enyedi diákot, – de ez a nemzedék mégsem volt reményvesztett. Odakünn Magyarországon a bécsi kormány erőszakkal katolizált és mind szorosabbra húzta a hurkot a magyarság körül. Az erdélyi protestáns nemzedék történeti hivatást érzett megában: innen, Erdélyből megdönteni Lobkovitzok és Karaffák rendszerét. Még akkor senki sem mert gondolni arra, hogy az Apafiakkal együtt az erdélyi önállóság száll a sírba.

    A hanyatló korszaknak is meg vannak a maga nagy emberei akik sem azért képtelenek visszafordítani az idők kerekét, mert a rátermettség hiányzik belőlük, inkább megfordítva: a történelem annyira beérett a sorsfordulásra, hogy a véges emberi erő ne m tudja megmásítani.

    Az ilyen férfiaknak azonban megvan az elégtételük: megtették a legnagyobb erőfeszítést, képességeik lehető legtöbbjét nyújtották. Megtették olyképpen, mintha a kor egész felelőssége a vállukon nyugodott volna. Talán a kortárs nem is veszi észre, amit már a rákövetkező század világosan lát: az emberi kiemelkedettséget, a bölcs előrelátást, az egyéni példamutatást, amely túléli a rombadőlt világot.

    Misztótfalusi Kis Miklós nem volt politikus, hadvezér, a közgondolkodást megváltoztató vezető elme, életfolyása azonban az erdélyi hősiesség legszebb lapjaira tartozik.

    Enyedi diák, aki papnak készül. Pap, református pap, álmai nem terjednek túl a szerény parókia kertjének kerítésén. Iskola társa, szívéhez nőtt barátja, Páriz Pápai Ferenc azonban, maga sem sejtve, hogy minő nagyravágyás édes mérgét oltja belé, gyakorlati pályára késztette. Így szólott hozzá: Prédikátoraink vannak már bőségesen Erdélyben. Ellenben nincs könyvnyomtatónk. Ha szolgálni akarod a haza dolgát, szánd rá magad a mesterségre.

    Könyvnyomtató? Nyomdász? Manapság ez a pálya nem az alkotó művész hivatásai közé tartozik. Valaha azonban éppen úgy a magasabb r endű foglalkozások közé tartozott, mint a festészet vagy a képfaragás. Egy Elzevir, Firmin Didor nevét éppen úgy őrzi a művészet-történelem, mint a Rubensét vagy a Canováét. Misztótfalusi Kis Miklós nem pályázott a nagy könyvnyomtató dinasztiák babéraira. Őt az első években inkább a mesterség gyakorlati része foglalkoztatta. Nincs nyomdász Erdélyben, aki bibliát nyomtasson és mert nincs, külországba kell kimenni, hogy az ember az öntés, metszés csínja-bínjával megismerkedjék. Honnan vegyen pénzt az utazáshoz? Már ide s tova harminc éves, oly soká nem lehet várni a pályaválasztással. Vagyona nincs, szegény nagybányai szülők gyermeke. De vannak barátai. Ott van a nagybányai pap, Horthi István, aki városbelijére felkelti a püspöknek, Tofeus Mihálynak figyelmét. Ott van Páriz Pápai, aki útra készen áll, hogy gyalog vágjon neki a világnak és Némethonban képezze ki magát orvosnak. Később igen jóakaratú támogatója lesz Bethlen Miklós, ezidőtájt már vezető ember Erdélyben, amikor Apáczai Csere János istápolója, Kuti István, fogarasi pap, Dési Márton, egy másik pap, mind segítenek, sürögnek-forognak az érdekében. Végre az első döntő lépés. Absolon Dániel, Apafi titoknoka követségbe megy IV. Lajos udvarába és Tofeus püspök lehetővé teszi, hogy Kis Miklós is vele menjen. Kis Miklós Amszterdamba utazik, ahol elszegődik Bloeuhoz, Európa egyik leghíresebb nyomdászához.   

    2.

Új világ tárult Kis Miklós elé, amely egyaránt megejt minden nyugatjáró szegény erdélyi magyart. Itt nem aggódtak török és tatár miatt, és bár nem ismeretlen a háború erretájt sem, a béke derűs illúzióját ringathatták magukban a teológusok, akik szenvedélyesen vitatkoztak, a kereskedők, akik idehordták a távol kelet minden kincsét. Fogaras után Amszterdam! Hasonló izgalom foghatta el harminc évvel ezelőtt, a barcasági ifjút, Csere Jánost, aki Utrechtet kereste fel, az egész világ tudományos központját. Talán gondolt is reá Kis Miklós, visszajárt emlékezetébe ez a korán elhunyt, hányatott életű tudós, aki szintén külországban, németalföldi útján szerezte meg magának az egész jövőjét elhatározó impulzusokat.

    Nos a Bloegrachton, a harmadik hídnál terült el a hatalmas épület, amely magába zárta az öreg Bloeu csodálatos üzemét. Bloeu félévre kétszáz tallért kért a tanításért; lakásról, élelemről, szerszámokról Kis Miklósnak magának kellett gondoskodnia. Mellesleg arra is gondolt, hogy mint akadémikus a teológiai tudományokban tovább fejleszti magát, felügyel az ott nyomtatandó biblia javítására, amely feladattal ugyancsak Tofeus püspök bízta meg. De idejét annyira lefoglalta a tanulás, betűöntés, metszés, mátrixok készítése, hogy bizony, mint teológus nem nagyon fejleszthette elméjét. Egy esztendő múlva már boldogan írja barátjának, Páriz Pápainak, hogy közel százezer latin és zsidó betűt öntött ki, egymaga, mások segítsége nélkül. Az egy évből lett három esztendő. Kis Miklós most ír a püspöknek, hogy vállalkozik az erdélyi biblia kinyomására. Kiszámította a költségeket, kétezer ötszáz arany. Talán meg is kapta volna a pénzt, ha váratlan belső zavarok nem állanak elő Erdélyben. Azt a pénzt, amit odahaza bibliára szántak, jócskán megtetézve elvitte hadisarcban a török. Hősünk azonban nem csüggedett. Ha nincs pénz bibliára, majd kinyomtatja ő maga. Éjt nappallá tesz, a szájától vonja el a falatot, de a nyomtatáshoz szükséges összeget a pokol fenekéről is előteremti. „Hozzá fogok én, a szegénylegény és megmutatom, hogy a szegénylegénynek odaadása többre visz, mint egy országnak ímmel-ámmal való igyekezete és megmutatom, hogy az Isten gyakran alávaló és semminek sem állított elszánt, dacos, mégis áldozatos eszközök által viszi véghez az ő dicsőségét.” Íme, Misztótfalusiban lobot vett az a szellem, amely oly lánggal égett Apácai Csere Jánosban, Molnár Albertben, Felvinczy Györgyben, a legelső színigazgatóban, aki egy kolozsvári hóstáti ház hiujában állíottta fel színpadját és amely az akaratosság isteni mániájaként fog tombolni Kőrösi Csoma Sándorban.

    Vajon miért igyekezett Kis Miklós oly mohó türelmetlenséggel kinyomni a bibliát? Tisztán csak a tipográfusnak buzgalma dolgozott benne? Vagy talán annyira istenes lélek volt, hogy új bibliával vélte nemzetének a legjobb szolgálatokat tenni? Bizonyára ez is, meg az is hozzá tartozik lelkessége lélektani megismeréséhez. De mert előtört Kis Miklósban az eddig rejtve maradt én: az igazi bibliát kezébe adni a magyar népnek. Nem hiába volt teológus, nem hiába sajátította el a héber exegázist is, nem hiába tanult meg görögül és latinul, tudását érvényesíteni akarta – a magasabb rendű igazság szolgálatában. Merészség kellett hozzá, de ha szövegkritikai szempontból hibásnak találta a csalhatatlannak tartott Janson-féle kiadást, el kellett határoznia, hogy saját fordításában állítja helyre a szavak igazi értelmét.

    Odahaza megdöbbentek a vállalkozásán. Amikor a hír Teleki Mihály uram fülébe jutott, állítólag ugyanazokat ismételte meg, amit annak idején Csere Jánossal szemben mondott: a tengerbe vetni ezt a hitvány embert! Hát persze, hogy forradalmi volt a cseleket! az akkori idők szemével kell nézni a világot. Nagy hirtelenjében összekerítették a biblia kiadásához szükséges kétezerötszáz aranyat és Kolozsvári István teológiai tanárt Hollandiába menesztették, hogy keressen más nyomdászt Misztótfalusi Kis Miklós helyett. 

    3.

Ez a makacs, kemény, fekete ember azonban rendületlenül ment a maga útján. Lelkiismeretét megnyugtatandó még megírta védőiratát Tofeushoz és Telekihez, de nem várt választ, hozzá kezdett bibliája kinyomásához.

    Élete főhivatásának tekintette, hogy az általa helyesnek tartott szentkönyv-fordítás napvilágot lásson és bizonyára ügyet sem vetett egyre növekvő sikereinek, mert ezek belső világát, féltve őrzött vágyálmait nem érintették. Neki csak eszköz volt a pénz, hogy minden betűjéért egy tallért fizettek, hogy Örményországból kérték a betűit, hogy Medici Cosimo herceg nála rendelte meg nyomdájának anyagát és barátságosan invitálta, hogy telepedjen meg Firenzében, mindez csak tudomásul vétele a tényeknek. A bécsi jezsuiták is elálmélkodtak betűmintáin, „ennél szebbet sohasem láttak.” XI. Ince pápa is – mitse törődve azzal, hogy Kis Miklós milyen vallást követ – Budavár bevétele című munkájához vele öntette a betűket. Ismerték nevét egész Európában, királyi udvarokban emlegették. Jó keresete volt. „Minden órában egy tallér ütötte a markát s néha targoncával szállították a pénzt szállására.” Hozhatott volna ő is holland menyecskét haza. Az asszony mellé még hatvan ezer pengő forintot is ígértek. A megszállott embert nem érdekelték ilyen hívságos dolgok.

    Neki csak a biblia volt fontos. A biblia, amely szebb, csinosabb külsőben is minden más bibliánál és szövegében is hibátlan, mintha az Úr maga ejtette volna ki a kezéből.

    És majd ha elkészül a művel, akkor ő is hazatér, mert egy pillanatig sem gondolt arra, hogy enged a hollandiai csábításoknak. Atyai barátjának, Bethlen Miklósnak a szavai mintha szívébe metszettek volna: csak lopd el Hollandiának mesterségeit és csináljunk Erdélyből egy kis Hollandiát, míg mind nékem, mind néked egy-egy tonna aranyunk lészen.” Minő örök erdélyi szívek ezek! A szűk haza mind a négy sarkában ég a föld, a reménytelen holnap árnyéka mind feketébben nehezedik a magyarra, Bethlent is, Kis Miklóst is külön kikezdi az ármány, szüntelenül érzik saját bőrükön az „emberrágta” szörnyűségeit, de ők csak a kicsiny Erdélyre gondolnak, hogy szép legyen, hogy nagy legyen.

    Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de elmondhatnék egyet-mást Bethlenről, erről a kivételes jelentőségű férfiúról, aki korának legjobb szándékú, egyben legműveltebb embere volt. Azok, akik ismerni vélik Bethlen Miklóst, vagy emlékiratain keresztül ismerik, de nagyon keveset tudnak például a XVII. század végén írt tervezetéről, amelyben ritka gyakorlati érzékkel az erdélyi közgazdaság új útjait jelöli meg. Bethlen Miklós ugyanaz volt Erdélyben, ami százötven évvel később Széchenyi István Magyarországon. Ő is bebarangolta a külföldet, érdeklődött a nyugat vívmányai iránt, igyekezett odahaza megvalósítani. Lipót politikája megfosztotta Erdélyt önállóságától és e szomorú napokban Bethlen gazdasági erőgyűjtéssel kívánta megszilárdítani agyonsújtott népének a sorsát. Öntudatos híve volt a gazdasági önellátásnak és a megváltozott viszonyok között  az erdélyi kereskedelem öncélúságát hangoztatta. A külkereskedelem élénkítésében látta a jövő biztosítékát és tervezetet dolgozott kis, hogy a nyugati kereskedelmi vonalról kiszorult Erdély a Duna vonalának irányában a Levante felé keressen kapcsolatot. Kis hazája anyagi fölvirágoztatásáért szükségesnek tartotta, hogy a kelet-indiai társaság mintájára itt is kereskedő kompánia létesíttessék, megjelölve azokat a cikkeket is, amelyek tervszerű kivitelével Erdély gazdaságilag megerősödhet. Kiforr a kalmár vér belőle – mondogatták reá gúnyosan célozva arra, hogy anyai nagyapja kolozsvári gazdag kereskedő volt, de Bethlen sohasem a saját birtokainak üzletesítésével foglalkozott; eszményi célokat tűzött maga elé, és olyan férfi volt, akit nemcsak az idealizmus fűtött, de akinek gyakorlati rátermettsége és szaktudása ilyen kérdésekben úgyszólván egyedül volt az akkori Erdélyben. A politika vérveszteségeit pótolni más téren: Bethlen a gazdaságra gondolt, Misztótfalusi Kis Miklós a kultúra emelésére: minél több könyvet nyomtatni, minél olcsóbban, lehetőleg magyar nyelven, hogy Erdély állagának alantos műveltsége emelődjék és kibontakozva fejlessze a nép ellenálló érzékét idegen behatásokkal szemben. Mindkettőjük elképzelése a késői nemzedékek számára is, így a mai Erdély magyarsága számára is szimbolikus jelentőségűvé vált.      

    4.

Amikor Amszterdamban elkészült a mű, Kis Miklósnak nem volt maradása. Háromezerötszáz kötetet nyomtatott a Bibliából, az Újtestamentumból és zsoltárokból közel ezer példánnyal többet. A kész mű lefegyverezte Kis Miklós erdélyi ellenfeleit is. Teleki Mihály kancellár kézhezvéve a bibliát, egyszerre megszelídült és íratott neki, hogy jöjjön azonnal haza, mert szükség van olyan férfiakra, mint ő. Sőt abban a hiszemben, hogy Kis Miklósnak nincs pénze a hazautazásra, a fogarasi országgyűlésben fölhívta az urakat, hogy adják össze az útiköltséget. Össze is gyűlt kétszáz arany, Kis Miklósnak azonban nem volt szüksége reá. Hiszen amszterdami tartózkodásának utolsó két esztendejében 15 ezer forintnál többet takarított meg. Inkább maga a hazautazás volt körülményes. Becsomagolni ládákba az értékes szállítmányt és elhozni országokon keresztül.

    Misztótfalusi Kis Miklós még egyszer végigsétált a csodálatos városban, még egyszer megpihentette szemét azokon a részleteken, amelyek immár kilenc éve gyönyörködtették. Pár nap múlva immár szinte valószínűtlenné vált, hogy élt is valaha ebben a városban. Lengyelországon keresztül vezetett az útja. Itt igen kellemetlen meglepetés érte. Egy túlbuzgó katolikus főnemes feltartóztatta a szállítmányt és abban a hiszemben, hogy egy bűnös kalmár eretnek bibliákat csempész, lefoglalta a könyveket és beraktároztatta a kastélyába. Talán sohse kapta volna vissza, ha történetesen rablók nem tünek a kastélyon. A lengyel mágnás attól való félelmében, hogy a rablókat Kis Miklós bujtatta föl, kiszolgáltatta a könyveket. Még egy sereg apróbb kaland, végre Kis Miklós karavánja hazaérkezett.

    Kis Miklós Kolozsvárott telepedett meg.

    Kedve szerint való volt ez a város. A nemzeti fejedelemség éveiben épült ki, lüktető szellemi élet zajlott a fali között. Itt lehet és érdemes nagyarányú könyvnyomtató műhelyt berendezni. Kolozsvárt máris úgy tekintette, mint a béke és a nyugalom fészkét. Asszonyt is hozott magával, kedves, jómódú székely leányzót. A református egyház nyomdáját adták oda neki, vezesse. A nyomdabetűk bizony idők folyamán megkoptak, egy részük használhatatlanná is vált. Kist bízták meg, hogy öntse újra az anyagot. Az a nyomda, amelyet át kellett vennie, nemes hagyományokra tekinthetett vissza. Betűinek egy részét – ugyancsak Hollandiából – negyven és nehány év előtt Szenczi Kertész Ábrahám hozta haza, állítólag Elzevir betűi is voltak. E nyomda közben egyik városból a másikba vándorolt, majd visszakerült. Kis Miklós előtt közvetlenül Veresegyházi István vezette. Sajtójának egy darabja még ma is a református kollégium birtokában van. Kis Miklós 1694-ben veszi át a nyomdát. Öntőháza Külső Torda-utcában van és az öntőműhelynek legalább is annyi munkája akad, mint magának a nyomtató műhelynek. az 1698-es nagy tűz, amely leégette Kolozsvár nagy részét, szerencsére a kollégium nyomdáját épségben hagyta. Ezt a nagy tüzet nyomtatómesterünk maga énekelte meg, Siralmas panaszában. „A kolozsvári vasműves” – így hívták a kortársak maguk között – négy év alatt közel száz művet adott ki.

    Kolozsvári működésének második évében jelent meg nyomtatásban Haller János fordításában a Hármas Istoria, a kornak egyik legjelentősebb terméke. Minő gyönyörű címlap, művészi beosztás, finom artisztikus vonalak! Kis Miklós adja ki az Aprobatae Constitucionest, Páriz Pápai munkáit, Felvinczy Györgynek, az említett színigazgatónak egyik másik komiko-tragédiáját. Nyomtatványainak jó része természetesen egyházi jellegű. Reggeli és estvéli könyörgések, hitviták, halotti versek és beszédek, zsoltárok és bibliamagyarázatok, de akadt természetesen a kiadványok között arithmetika, szótárféle, tankönyv, sőt szakácskönyv is. Az első héber nyomtatvány (Kaposi Memoriale Hebraikonja) a két magyar nyelvterületen Kis Miklós nyomdájában jelent meg. Letagadhatatlanul az ő nyomdája volt a leghíresebb, más felekezetek részéről is ezt a nyomdát pártolták, jóllehet még két nyomda működött a városban, az egyik özvegy Lengyel Andrásné, Lengyelországból elszármazott idegen asszonyé, akinek apja III. Zsigmond lengyel királynak volt udvari orvosa. a másik nyomda az unitáriusok nyomdája volt. Ez a nyomda Jakab Elek szerint a főtéri templom sekrestyéjében állott, mert akkoriban a nagy templom még unitárius kézen volt. Teljesítményeiben azonban sem ez, sem a másik nyomda nem vetekedhetett a Misztótfalusiéval.       

    5.

A református kollégium, amelynek közvetlen szellemi csapatához számította hozzá magát hősünk, Apáczai Csere János óta egyke volt Erdély leghíresebb tanodáinak. Amint tudott dolog, Apáczait büntetésből helyezték át a kolozsvári iskolához, a Basirével folytatott nagy harca után. Basire erősebb csapást mért a szabadon gondolkodó Apáczai Csere János fejére, de az ügy kompromisszummal végződött. A rákot a Szamosba fojtották – írja Bethlen Miklós emlékirataiban szellemesen Apáczai áthelyezésével kapcsolatosan. Apáczainak első dolga volt Kolozsváron, hogy az eddigi „trivialis” iskolát teljes kollégiummá szervezze át. Az iskolának tanári létszámát mint igazgató neveltette és meggyökereztette a magyar nemzeti oktatást. Ha nem tornyosultak volna akadályok Apáczai képzeletének merész szárnyalása elé, úgy a kollégiumból egyetem lett volna, a külföldi egyetemek mintájára. Ezt azonban már nem lehetett megcsinálni, nagy tervének felismerésére nem ért meg a közgondolkodás. De az iskola azokban az időkben is, amikor Misztótfalusi Kis Miklós a falai közé kerül, hiánytalanul őrzi régi jó hírnevét. Mint említettük, Kis Miklós lelke legmélyén papnak érezte magát és írva van róla: „papi felső köntöst is visel vala és Kolozsvárott a papokkal is egyrendben ül vala.” Ő alapjában igénytelen ember volt és nem sokat törődött, hogy tesznek-e vele szemben kivételes műveltségének megfelelően társadalmi megkülönböztetést, vagy sem? A tanártársak ellenben, különösen az asszonyok, állandóan intrikáltak a vasműves és a felesége ellen és azt a tiszteletet sem adták meg neki, ami kijárt a vélük egyrangosoknak. Egyszerű iparos embernek tartották Kis Miklóst, ámbátor akkor iparosnak is lenni, valamelyik céhez tartozni, városi polgárnak lenni a kiváltság egy neme volt. Lehet, hogy Kis Miklós modorában is volt valami, ami sértette egyes embereknek az önérzetét. Nem volt hízelkedő természetű, nem volt megalkuvó, az akarat embere volt és ez az akarat még az élet hétköznapi vonatkozásaiban is keményen szembehelyezkedett a másik akaratával. Amikor már nagyon áskálódtak ellene, írt egy könyvet az Apologia Bibliorumot, amelyben önérzetesen ismét védelmezi a maga helyesírási elveit. (Mintha könyvvel el lehetne hárítani a láthatatlan és felelőtlen rágalmakat és rosszakaratot…) De a védőirat megszületésének közvetlen apropója az volt, hogy Bethlen Elek gróf temetésén nemet közben Némethy Sámuel és a többi tanárok sértő kicsinyléssel hánytorgatták fel bibliájának a hibáit és ez Kis Miklós fülébe jutott. Mindaddig, amíg csak arról volt szó, hogy az ő felesége szebben öltözködik, mint Szathmáryné, míg csak a pénzét, vagyonát hánytorgatták fel, fittyet hányt a pletykáknak. „Kisné muntlit visel, a rendit nemes asszonyokkal is megtartatta, mert ha Veresházy Mihálynét megillette a muntli, miért ne illette volna meg az ő asszonyát is?” – csodálkozik majd később Kis Miklós és nem értette meg, hogy mi baj van abban, hogy az ő asszonya „toszlisabban” jelenik meg a templomban, mint Szatmáryné. Azzal sem törődött, hogy gúnyosan az orra lá dörzsölték: Szenczi Kertész Ábrahám nyomdász különb volt, mint ő; azzal sem törődött, hogy megvádolták egyházának károsításával, mondván, hogy minden száz betű metszéséért 25 dénárt vett, holott ennyi nem illette volna meg. De ha bibliáját bántják, akkor résen van mint az anya, aki nem hagyja a gyermekét. Most is, mint tizenhárom évvel azelőtt kész új emlékiratot szerkeszteni, hogy síkraszálljon azért, ami életének leglényegesebb alkotó eleme. A meggyőződés igazságárért.

    Az apró cselszövések, az emberrágás azonban egyre tart.

    A rágalmazók méginkább vérszemet kaptak, amikor látták, hogy míg a kolozsvári iparosok, kádárok, aranyművesek, posztócsinálók és csizmadiák híres főtéri boltjai tönkremennek, Kis Miklós „derék házra tesz szert” s van mit aprítania a tejbe; talán az is fokozta harc i készségüket, mert látták, hogy a vasműves öntelt közömbösségbe öltözködik. Nincsenek feljegyzéseink arról, hogyan viselte el a szintén üldözött asszony, Kis Miklósné ezt az egyre szélesedő társadalmi bojkottot, valószínű, hogy férjét maga is erősebb ellenállásokra késztette. Csak azt látjuk, hogy Kis Miklós kedélye egyre rosszabb, természetre mindinkább visszahúzódó, de lehet, hogy ebben korai elbetegedésének is része van. Most már kezdi visszasírni – kitűnik saját feljegyzéseiből is –a németalföldi szabadságot és „egyenességet”. Páriz Pápai verset írván róla mondja: „Édes hazájának, minek kormos füstje, Világosabbnak tetszik, mint más Nemzet tüze, honnyában keserű édesb mint más méze, Vágyakozik haza forró szeretete.” Nos, ez az élet nem „keserű-édesb gyökeréig”, hanem egészen elecetesedett, örömnélkül való. Ebben a felfordult lelkiállapotban született meg azután a magyar irodalomnak kétségtelenül legkülönösebb terméke a Mentség. Ez már a kirobbanás volt, a felhördülés, a leszámolás törhetetlen szükségérzete. Az üldözött vad felhorkan és elkiáltja magát a puszta mezőn. A mentség nem irodalmi értékű munka, de minden sorából érezzük az emberi fájdalomnak a közelségét és szívünkbe nyilallik azért is, mert nagyon is jól tudjuk mi is a magunk és előző nemzedékeink életéből, hogy nem első „hullás ezen a tájon.” A kollégium tanáraitól ugyanis kéziratokat kapott, amelyeket hibásnak látott. E hibákat kénytelen volt kijavítani, mert nem bírta el a lelkiismerete, hogy a keze alól tudatosan hibás írás kerüljön ki. E javítások azonban tipográfiai jellegűek voltak: a helyesírást fésülte meg itt-ott, a stílus fogyatékosságán simított, de a kollégium tudós professzorai fel voltak háborodva, Csepreghi Tukovics Mihály, Szatmáry Papp János, Némethy Sámuel valamennyien mind rossz néven vették a „tipográfia” illetéktelen beavatkozását.

    A gyónásnak és a vádolásnak ez a szokatlan keveréke 1698-ban jelent meg Maga személyének életének és különös cselekedeteinek mentsége címmel. a mű 52 oldalon összesűríti önéletrajzszerűen Kis Miklós eddigi életét. Rátérve kolozsvári napjaira, vakmerő őszinteséggel nevén nevezi azokat a professzorokat, akik az ő útjában állanak. Kegyetlen, gúnyos szavak illetik Némethy Sámuel professzort, aki valóban úgy tetszik, hogy a vidéki konzervatizmust és a tanári vaskalaposságot testesíti meg. „Amivel a mi atyáink megértek és amiben születtek és haltak meg, csak abban maradjunk mi is” – idézi a vasművel ellenfelének szavait – minő áthidalhatatlan távolság a begyepesedett tanár és a szenvedélyes reformátor között.

    A Mentség ellenkező hatást váltott ki, mint amire Kis Miklós számított. Azt hitte, hogy őszinte feltárása a tényeknek megjuhászítja ellenfeleit és fölötteseit pedig magamellé állítja. Pontosan az ellenkezője történt. Bod Péter feljegyzéseiből tudjuk, hogy az egész papi rend, Bánffy György guberátor és főgondnok sértve érezték magukat a vasműves hadüzenetére, a papok és tanárok újabb hadüzenettel feleletek. Maguk között meghányták a csatatervet és abban állapodtak meg, hogy a guberátorral Kis Miklóst a nagyenyedi zsinat elé idézik meg. Kis Miklóst tehát formálisan vád alá helyezték.

    A nagyenyedi zsinaton megjelent a vádlott. A sok herce-hurca megtörte amúgyis kórság sújtotta testét és világosan látta, hogy ellenfelei megsemmisítik. Ha tovább is fönntartja mentségében tett kijelentéseit, elveszik a nyomdát is, kiragadják kezéből a kenyeret. Ahhoz, hogy vándorútra keljen, más körülmények között folytassa hivatását, nem volt testi ereje. És most bekövetkezett az a pillanat, amely Kis Miklós számára az élet legmegrázóbb pillanata volt. Kis Miklós, aki Amsterdamban a nagyhatalmú püspök és a nagyhatalmú kancellár akarata ellenére is keresztül vitte a maga szándékát, ki harcolni mert és győzött nagy és jelentőséges kérdésekben, aki teljesen önerejére utalva ember tudott lenni, kimagasló ember Európaszerte, akinek irályi udvarok nyíltak meg és olyan életszínvonalra tehetett volna szert, mint amilyen generációk óta nem jutott Erdélyben egyetlen falusi papnak sem, most elveszítette a csatát, sápadt arccal, összeszorított fogakkal követi meg azokat, akik sohasem jutottak túl a város határán és sohasem láttak más könyvet, mint amit a kollégium poros polcairól leemelhettek. Bocsánatot kellett kérnie nemcsak egy nagy auditorium előtt, de írásban, sőt nyomtatásban is, ugyanazokkal a betűkkel, amelyekkel eddig szabad szelleme szárnyalásának grafikonját örökítette meg, most kénytelen volt a szellemre rárakni a bilincset.

    A nyomtatásban megjelent nyilatkozatban úgy a Mentségét, mint az Apoligia bibliorumot visszavonta és megígérte, hogy többet nem vádaskodik és könyvei példánáyt megsemmisítés végett beszolgáltatja. Nehány példány azonban fennmaradt, a latinból nyolc példány, a magyarból kettő és a Mentséget a világháború előtt nehány évvel Kolozsváron ismét kiadták.       

    6.

Még négy évig élt Misztótfalusi Kis Miklós, még harminc-negyven kiadvány került ki a keze alól. Ez a négy év azonban már csak a „tipograf” élete, a pap, a reformátor meghalt. A lelkiszélütés tehát bekövetkezett, hogy azután csakhamar bekövetkezzék a testiszélütés is, amely emberronccsá tette ezt a kemény korpuszt és komor veszteglésre kényszerített minden energiát. Ellenére annak, hogy a nyomdaüzem jól ment, Kis Miklósnak anyagi gondjai is szaporodtak. A főtanácshoz kérelmet adott be, hogy mentesítse őt valamint legényeit is a közterhektől. Bátortalanul arra is kéri a főtanácsot, hogy ne Némethy Sámuel és a vele hadbanálló professzorok legyenek a cenzorai. Három-négy ízben fordult a főtanácshoz különböző kérelmekkel, amelyeket legtöbbnyire teljesítettek. A főtanács határozmányai alatt Bethlen Miklós neve állott, aki nem vette le a szemét róla és ahol lehetett, segített Kis Miklósnak, hogy újra kedvvel lásson neki hivatásának.

    1702-ben halt meg, feleségén kívül két leánygyermeket hagyott maga után. Végrendeletéből kitűnt, hogy minden nyomorúság ellenére is jól gazdálkodott, családját megnyugtató anyagi körülmények között hagyta. Ellenségei azonban még akkor sem tudtak eléggé feledni. Ezt látjuk eltemetésének körülményeiből. A temetésén ugyan a három szónok közül kettő az ellenfelek közül került ki, Csepreghy Mihály és Szatmárnémeti Mihály, míg a harmadik jóbarátja volt, Enyedi Sámuel. Ezen a temetésen Enyedi olyasmiket mondhatott, amelyek az elhunyt igaza mellett tanúskodtak. Bizonysága ennek, hogy a nyomtatásban kiadott gyászbeszédeknek összes megmaradt példányaiból kitépték azt a részét, amely Misztótfalusi Kis Miklós életével foglalkozott. Elkallódtak azok a példányok is, amelyekben Páriz Pápai írta meg elhunyt barátjának verses életrajzát.

    A történelem azonban nyomravezet és Páriz Pápai életrajzát Bod Péter hatvanöt évvel később kiadta és ez a verses életrajz túlélte a hétköznapok szürke hegedöseit. „Sietsz boldog lélek: de mi nem bocsájtunk, Numidiából is köveket hozatunk, Példára azokból oszlopot csinálunk. Emlékezetedre arra ingyen írunk” – énekelte Páriz Pápai és azóta e példára sűrűn csinálódnak az oszlopok.

    Ma már Misztótfalusi Kis Miklós élete lélektanilag teljesen áttekinthető formában áll előttünk. Életkörülményeinek felderítése után a múlt század hetvenes éveiben megkerült a „kolozsvári vasműves” elkallódott sírja is a házsongárdi temetőben. Két diák találta meg a koporsószerű sírkövet, amelyen Páriz Pápai sorai vannak.

    Egy lapra terjedő életrajza pedig ott a Farkas-utcai református templomban is mindenki szeme előtt. Pár évvel ezelőtt Pakots József, ez a melegszívű magyar író, aki egész életében az írói rend érvényesüléséért és a haladó gondolat szabadságáért küzdött, Magyar máglya címen regényt is írt róla, odaállítván őt, mint követendő példát a késői századok elé is.