Tömörkény István: Fecskék

Volt abban az időben nálunk, odalent a novibazári táborban egy feketeszakállú, alacsony, mérges kis ember, káplári sarzsiban, bizonyos káplár Maksa nevezetű. A legények, akik a szava alá tartoztak, a nevét sem Maksának mondták, hanem mint Macskát tisztelték. Mert szigorú volt a kis ember fölöttébb, rendet tartott, többet, mint kellett volna, mert elvégre a rend is csak olyan orvosság, hogy megárt belőle a sok. Ő túlságos sokat buzgólkodott ezen s minden alkalmat helyesnek talált arra, hogy legényeit súlyosan leszidja, vagy egypár napra a tábor áristomába vitesse. Egy alátartozó legény, a hosszú és szerfölött erős Ördögh meg is mondta neki egyszer: „Hej, Macska, Macska, ha egyszer innen hazaérünk Magyarországba, így félkézzel fölemellek a nyakadnál fogva, de nem teszlek le addig, míg meg nem fulladtál. akkor maradsz majd csak igazán Macska.” A Macska nem szólt rá semmit, csak börtönbe vitette az Ördöghöt, mert effajta szigorúságot tartott azon a területen belül, ahol húsz-huszonöt embernek az ő eszejárása szerint kellett élni. Bár kitudódott, hogy a Macska eredendőleg nem volt sem szigorú, sem pontos oly igen nagyon a végletekig, hanem keménységének oka tisztán csak a magasabb rangúaktól való félelmében volt keresendő, ami nem ritka dolog olyan helyen és közönséges nyelven ijedtségnek neveztetik. Ez az ember hát ezen okból volt szigorú s mert csak a tények előadására kell szorítkoznom, nem mondhatom el, hogy a hosszú és nagyöklű Ördögh a hazatérés után csakugyan arra a színvonalra emelte-e, ahová emelni oly erősen ígérte.

     Aligha tette, mert a Macska voltaképpen nem is volt rá érdemes, mert néha mégis csak alábbhagyott a szigorúsággal. Ez olyankor volt amidőn hazasóvárgó dalokat énekeltek a katonák. Nem olyankor, amidőn szabadságukban állott, hanem tiltott időben, amidőn rendnek kellett lenni. És még sem tudott olyankor szigorú lenni a Macska. Ahogy a nóta szólt az otthonvaló Magyarországról, elfeledte ős is a rendszerét és hallgatott. Ha már nagyon sok és nagyon hangos ilyenféle sóhajtás szállt erre hazafelé s már gondolta, hogy a lárma miatt baj lenne, akkor is csak szelíden szólt:

    - Ugyan ne szaggassátok az ember szívét…

    A szomorú dalok azért nem hallgattak el. Fölzokogott a barákok soraiban a nóta a szép Magyarországról, amelytől mi messze estünk a vörös sziklák közé s néhányan már itt is maradtak végképp a vörös sziklák között. Ahogy a katonalegény parasztésszel a maga szíve verését versbe foglalni tudja, olyan különféleképp szól az ének a távol hazáról, lombos nyírfaerdőkről, a kis pej lóról, amely talán bizony most szomjazik is, mert nincsen aki itassa rendesen, s íme, a tó is befagyott, amiből ő tulajdon maga szokott inni. Hol hát az a fejsze, – ábrándozott a bakavers sírva, – megyek, beverem a jeget, hogy ihasson a kis pej ló eleget.

    Gyerekes dolog ez, de mindenünnen csak azt dunogták; nótája csöndes, elhaló, végzetével elborulva tekintettek egymásra az emberek. Mert szomorú sors az, a jó kis pej lóról, amely idehaza a nagy mezőkön és tágas helyeken éli világát, csak úgy messziről zümmögni verses dalokat. De a Bodri kutyának se volt nyugta, a Sajó kutyának sem, továbbá a nagy fehér Tiszát is emlegették a dalok. Ami a lentvaló élet napi nyűgéből az emberek részére szabad idő gyanánt maradt, az leginkább csak ilyennel telt el, míg ellenben máskor rendkívül nagyokat hallgatott a társaság. Szótlan pipáztak, míg nem azt mondja egy:

    - Otthon már járnak a betlehemesek.

    Bólintottak az emberek és hallgattak tovább. És oly szótalan, mély hallgatások voltak ezek, hogy a vad hegyi folyó zúgása közben is behallatszott, hogy megy valahol a hegyen fölfelé valamely katona valamely őrházhoz és nótában kérdezi a sötét vidéktől: Mikor megyek hazafelé, szép Magyarország felé?

    A dal szavát széthordta a völgyben az esti szellő a különféle katonai népekhez. A minarétek tetején hiába gegőzött a török, ha a legszebben fújta, akkor se hallgatott rá senki. Csak mindenkinek azon járt az esze, hogy ugyan mikor megyünk hazafelé, szép Magyarország felé. De feleletet senki sem adott, a feketülő hegyek csak hallgattak. Forró sóhajtásokra és meleg vágyakozásokra nem indul meg az ő keblük, mert szokva is lehetnek az ilyesmihez, miután a római légiók nótás katonái is kérdezgettek tőlük annak idején egyet-mást. Mit tudják azok, hogy mi az, mikor egy ember kezdi mondani: „Csárdás kis angyalom, más ölel, úgy hallom”, – hogy ezen mindenki elszomorodik. A napfényes mezőkről, a sűrű nádasokról, a szelíd és halk folyóvizekről mit tudnak ők, kik még csak szélkiáltó madarat sem láttak a barázdában futni? Nekik legfölebb ilyenekről ha a föllegek beszélnek, amelyek lassan úsznak innen arrafelé, mert bizonyára nekik sem kellemes ez az utazás.

    Óh, a föllegek! Azok is igen kedves vendégek voltak, s ha ritkásan, nyaratszaka úszott arra valamely olyan fehér bárányfelhő, amilyen a mi kék egünkön otthonos, a katona fölnézett rá, megemelte a sapkáját és mondta egymásnak: Nézd, ez alighanem hazulról gyütt… És azokról is verses nótákat csináltak, a bánatfelhőkről, amelyek Szeged felől jönnek, jaj de nagyon sebesen.

    Semmiféle poéták nem voltak pedig azok, akik a honvágyat, amit a maga valóságában az ő szívük kimondani restelt, így versbe és nótába formázták. Csak egyszerű parasztlegények voltak, köztük egy-kettő iparos, jó része azonban a tanyák világából és szomszéd falvak akácvirágos utcasoraiból. Viselkedésük itthon nem valami híres, ugy-e bizony? és érzelemiek az ő hideg és nyers szokásaiknál fogva itthon is igen el vannak vermelve. Abban a sivár életben pedig, amit oda alá folytatni kellett, némelyiküknek már esztendőkön által, még ridegebbre v ált a lélek. De azért nem halt el annyira, hogy ne sírt volna titkon az otthoni mezők után, mert azzal álmodott és azzal kelt valamennyi. Nem bír az alul szabadulni senki, lelkének ez a tápláléka, ha a határon kívül kell szomorkodnia.

    Valamely alkonyat volt, őszeleji alkonyat, amidőn ahogy a tábor udvarán és a zúgó víz partján a napi dolog végeztével álmodozott a nép, kisded fekete fölleg jelent meg az égen a magas hegyek ormai között. Erről hazulról jött és igen nehezen haladt és egyszer csak keringélni kezdett a völgy fölött.

    - A fecskék, a fecskék! – kiáltozta a sok gyerek, – jönnek Magyarországból!

    Csakugyan azok voltak, Isten madarai, akik Kisasszony napja körül szoktak útra kelni, hogy meneküljenek a tél elől. Nagy raj volt nagyon és amint forogva röpdöstek a levegőben, látszott már rajtuk, hogy éjszakai szállást keresnek. Mert ezen völgy után ismét nagy hegyek következnek, a Balkán hegyes vidékei, oda bizony egy kis pihenés szükséges. Nem volt akkor a kis, pár száz emberes táborban szem, amely ne ezen apró légi madarakat nézte volna. És odajöttek pihenni a fabarákok tetejére. Ott volt a szomszédban a török város, oda is mehettek volna, de nem mentek, mert hiszen magyarországi utas idegenben nem szállhat máshoz, csak magyarországihoz. Hármas, négyes sorával ülték végig a tetőket; a kerítésekre, az eresz-gerendákra is jutott a seregből és tel volt csipogásukkal az egész környék. A katonák meg néztek föl rájuk és beszéltek hozzájuk, kérdezve, hogy mi újság otthon, kis fecskék? Ugy-e, nehéz volt a mars idáig a csúnya hegyeken keresztül? A szegény kis vándorok csak csicseregtek a kérdésre, úgy, ahogy ők tudtak, de az tökéletesen úgy hallatszott az elepedt füleknek, mintha magyar beszéd volna. Mert arrafelé nem lakik a fecske, általában nincsen apró madár. Nincsen ott semmi. Sasok és ölyvök birodalma az. Azonban csak most mert volna jönni a sas, vagy csak egy dlyü is!

    Halálok halálát nyerte volna ez estén, mikor az édes, apró magyar vendégek az ereszet alatt beszélnek. Ameddig csak beszélgettek, mindvégig lesték a szavukat a katonák, mígnem a kis törődöttek elaludtak ott a tetőszélen, az ereszték gerendáin és a párkányokon. A barákok szobáiban nem volt ez este lárma, csak beszélte egymásnak a nép boldogan, hogy lám, hát erre jöttek. Hogy bizonyosan tudták, hogy erre kell jönniök. Talán otthonról üzentek is velük, mert az ilyesmi lehetséges, miután a fecskék Isten madarai. (Mondja kend mán, komám, nem-e veszi észre, hogy ez a nagyobbik-e, ez a kövér, nem épp az öreg szüléméktül való?)

    Azután csend volt, magyar raj aludt a födél fölött, magyar raj a födél alatt. Ezen az éjszakán még könnyebb volt hazaálmodni, mint máskor, bár az máskor sem ment valami túlságos nehezen.

    De azért még nem riogott az őrségen a kürt, mikor már ébren volt a nép, hogy a fecskéi után nézzen. Szerette volna azt mindenki látni, hogy hogyan indulnak a tovább való messzi útjukra a kicsi magzatok.

    Azzal azonban senki se számolt, se ember, sem fecske, hogy miféle szelek lakoznak a feketehegyek katlanaiban. Elővágott onnan észak felől éjfél után a nagy hidegség és havat hozott, amely belepte a tetőket, a barakkokat és igen nagy hideg lehetett, mert az útszélen járó turkószerbek azt kiabálták egymásnak: Zima, komsia, zima.

    Ami meg a fecskéket illeti, azoknak javarésze ott hevert a havas földön megdermedve, kifagyva szépen. Némelyik, ahogy elállta altában gyenge testét a fagy s lebukott a barakk tetejéről, még vergődött valamicskét s nem éppen a fal tövében dermedt meg, hanem szárnyaival verte a havat és odább akart menni én szegény állatom, mert tudta, hogy neki útja van valamerre. No, egypár lépést el is vergődött a hóban.

    A nép pedig ott türelmetlenkedett a barakkajtóban és el volt fagyva az ő szívében is minden virág és nem mert kilépni az ajtó küszöbén, mert akkor szeges lábbelijével halott fecskére taposott volna. Időbe telt, míg valahogy átugrálták a dermedt testeket és kurtatermetű tambur Asztalost, aki akkora ugrásra nem volt alkalmatos, a hosszú Ördögh csak úgy kivetette a hóba, hogy a halott fecskék fölött elhaladni bírjon. Káromkodott is az Ördögh, (a nevével jár különben), mondván, hogy ilyen sorsokat miért éreztet velük a sors? Senkisem volt rá felelettel: egy új nehéz kéreg szorult a lelkek fölé. Infanteriszt Kéhler-féhler lépegetett a fecskék közt. Kéhler volt a neve, de mert a golyó, amit ő küldött, soha célt nem talált, okos német szó szerint Kéhler-féhlernek neveztett.

    Igen kövér, de mindamellett bohó ifjú volt ez a Kéhlerféhler, bár egyébként tanyai származás, amin nincs mit csodálkozni, mert van itt olyan juhász is, akit Hoffannak neveznek. Hát Kéhlerféhler a hóba térdelt, fölvett egy fecskét és nézte a két tenyerében.

    - Nini, – mondta, – még meleg.

    Két nagy tenyere volt ennek a Kéhlerféhlernek. Paraszti és durva a tenyér, de annál melegebb a vér, amely alatta lökdösött. Ebbe a két tenyérbe fogta a madarat. Tenyere melegétől a madár éledt. Szemeit a félhalódó állat fölnyitotta és Kéhlerféhler nagyot ordított:

    - Emberek, ének még a fecskék.

    És szinte tülekedve, egymást előzve rohanta meg a katonanép a hóbafagyott fecskecsapatot. Ki mennyit bírt, annyit szedett föl belőle és a hosszú Ördögh, aki az imént hajította a hóba a rövid tambur Emerich Asztalost, már ismét behajította a barákba, hogy fűtsön, ahogy csak tud, mert meleg kell ide.

    A sok baka pedig hordta be a fecskét, az asztalokra rakta és keszkenővel, fehérruhával, miegymással terítgette és akadt, aki fején csókolva ébredő madarát, a száján keresztül igyekezett bele lelket lehelni. Nem maradt a tábor udvarán elhullott fecske egy sem, csak amely már végleg elhalt. Emezek meg, a barakkszobákba hordottak, egymásután nyitogatni kezdték a szemüket. Jaj, de nagy örömök voltak azok!

    - Néd-e, mán éled!

    - Hát az enyim? Ni, hogy mozdul!

    Mozogtak csakugyan a kis állatok. Volt, aki már fölült az asztalon és széjjeltekintett. Gyönyörűséges szeme van a fecskének, kis acélgömbjében le van rajzolva az, akire éppen tekint. Hordta a sok katona nekik a komisz kenyeret és az erőre kapottak közül már akadt olyan is, amely feléje nyúlt. Vizet is vittek nekik csajkákban, de továbbá hoztak feketekávét is. Mert miután a bakanép igen szerette a feketekávét, mibe baka-kenyeret aprított, a barakkszobák haditanácsa hasznos tápláléknak vélte a fecskék részére is.

    Jó volt-e, nem volt-e: nem tudni, de annyi bizonyos, hogy egy-kettőnek a kivételével mind életre jött a fecske. És azután, – bár ki is nevessenek érte, – az az állat tudta, hogy hol van. Mert egy sem vadult meg, egy sem röpdösött a falnak, hanem otthon volt valamennyi. Összeázott szárnyaikat a legfinomabb eszközével: a fogkefével pucolgatta a baka.

    Azután mindenkinek a fecskéjei ott laktak azon délelőttön a z ágyon. Más kompánia állt épp aznap szolgálatban, hát szabad volt a nap és kedve szerint ajnározhatta kis magyarországiait a nép. Gügyögtek nekik a katonák, mint ahogy apró gyereknek szokás. Rá válaszul csipogtak a fecskék és a durvalelkű parasztkatona lelke siránkozva mondta nekik:

    - Miért nem úgy mondod, hogy érteném, hogy mid fáj?…

    Dél felé az idő kiderült, a szél abbamaradt. Tenyéren vitték ki az udvarra a fecskéket és fölrebbentek onnan a tetőre. Ott beszélgetni kezdtek s várták a társukat. Sokat hoztak ki a népek és ezek is elmentek aznap délután. Szerencsés boldog utat sóhajtottunk utánuk.

    Más felekezet pedig, a gyengébbje, még azon éjszaka is ott hált. Betette a katona az elgyötört, az elárvult kis madarat az inge keblébe és együtt aludtak, a verekedésre fogadott legénynek és a rövidke kis madárnak a szíve egymáson dobogott. Másnap aztán mind elment. Infanteriszt Alekszander Hézső eresztette el az utolsót. Fölvágott a magasba a madár, néhányszor körülkerítette a tábort, azután megindult a társai nyomán.

    - Eredj, csak eredj, hálátlan kutya, – kiáltotta utána Hézső, pedig voltaképpen annyi könny pergett a nagy vörös szakállába, hogy az sem bírta állni: arról is lepergett.    

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf