Békássy Ferenc: A semmiség, Holtomiglan, Non cogito – somnio, Új Messiás, Vanitatum vanitas
Békássy Ferenc:
A semmiség
Lecsap a felhő, lecsap a földre,
Jajgató szellő surran a völgybe
S kopog az ablakomon.
Kitaszítom zsalumat
Futó szellő kocogat
Nem segíti kínomat.
Az ablakomra hajtom a fejem
És alszom, annyi kínos éj után
Álmodom, s azt hiszem, emlékezem.
Fekete szárnyán hordoz a szél
Széles a dombhát, bűvös a tér
Hosszú köntösöm földig ér.
Mélyen a föld lent elmarad
Száz érnyék néz és elriad
Betelt a bűvös pillanat.
Köntösöm egyre most nagyobb
Szertelen égi árny vagyok
S az élet egyre távolabb.
Nincs itt a szóban értelem
s a múló perc is végtelen
Elvész a föld a semmibe
És nem vagyok ím: semmi se.
*
A szél kopog az ablakon
Most álmodom, most nyughatom.
Békássy Ferenc:
Holtomiglan
A szélsöpörte utcán járok
És nem találom a helyem,
Mert annyi szédületes álom
S a boldogságom jár velem.
Az a boldogság, mely csak ábránd,
Melyért hiába esdne szóm,
Most itt kísért és késztet: várnak
Valami nagy találkozón.
Szívemet járja át az emlék,
Hallgatag kínnal tör elő,
Hívnak a párás lámpalángok
S az utcavégen temető…
Valahol künn orosz határon
Lesz az utolsó pillanat,
S ha csűrbe takarít az élet,
Majd ad helyettem másikat.
Jöjjön a másik, én hadd menjek,
Nekem az érzés kínja sok,
Tőlem nem múlik el szerelmem
Én most is még: rád gondolok.
Nekem nehéz az emlék terhe,
S hívnak a katonasírok,
De hogyha jő utolsó percem
Én akkor is: rád gondolok.
Békássy Ferenc:
Non cogito – somnio
Dalolhatok leküzdött, múlt csatáról?
Szerethetek szerelmet, el ha múlt?
– A part fölé az éj hamar borult,
Amint a napnyugat legfényesebb sugára,
A legszebb, leghívebb is elhalványult.
Szóljak-e még az éji fájdalomról,
Kínos panaszról, mely az égbe szállt
Felbúgva, mint a hang haló ajakról
Amint a szürkület sötétre vált,
– Az ég felhőtlenül és mozdulatlanul állt.
Szólhatnék még nehéz lélektusáról,
Nagy szenvedélyről, mely sír és nevet,
Örök kérdések szívrázó rajáról,
Mely némán ostromolja az eget;
Dalról, mely csöndbe ringat epesztő vágyakat,
S a szétszakított szívre borít lágy álmokat.
Ah – nézzed hullámit a végtelen árnak,
Csapongó sirálynak lesd a szavát,
Ne kérdezd a mélybe hogy titkot mit zárnak,
A rengő vizeknek ha hallod dalát.
Az óceán nagy lüktetésit érezd,
Okát ne kérdezd.
Az égbolt, a tenger visszhangzik zenébe’
A szenvedély árját ó hadd, ha elért
A szélsuhogással hadd szállljon égbe,
A templommorajjal merüljön a mélybe,
Zengjen a dalod és ne kérdezd mért.
Ha titkát az éjjel elárulta néked,
És tudod mit rejt, mikor lopva leszáll
A sziklára lágyan a selyem homály,
S a hangtalan vágytul a tengerben éled
Az ős álom-élet, a holdas dagály:
Ne mondd el, ne mondd el dalodban csodádat
Oktatni vezérkint ne vágyjon zenéd,
Letépte bár róluk a vihar a fátylat:
Az álmot dalold csak, a bűbájt, az éjt!
Békássy Ferenc:
Új Messiás
Erő, új isteni erő,
Mely sziklafalba vés utat,
Gigászi és mindent törő
Mire a végzet rámutat;
Erő: új, ifjú, isteni!
Harc, mely tétlen békéből termett
S nem szült soha kínt, keservet,
De éltet ád, és tettre készti
Lelkét kinek ízekre tépi;
Harc: örök-új, és isteni!
És Hit? Hogy új Istent imádva
Útján bár ne kövesse senki,
Eszméivel magában állva
Az új embert mégis teremti!
Hit: égő, új, és képtelen.
Békássy Ferenc:
Vanitatum vanitas
Valami elmúlt, változott…
Csöndesen mint őszi levél
Ha elhervasztja tél szele,
Úgy szállong egyre szomorún
Életfám levele.
Valami elmúlt, változott…
S ahol tavasszal lángoló vágy termett,
Most semmi sem enyhíti a keservet
És foszlanak, mint őszi köd,
Vad erőm, vad szeretetem.
Ahogy a téli fa csupasz sok ága
Meredez ég felé,
Úgy él szívem megálmodott világa,
Úgy lombtalan, örömtelen a vágya,
S erőtlenül tekint a tél elé.
Hol most a tavasz forrongása?
Hol pusztító vad ereje?
Üresen kong a lelkem lakása,
Még a tél sem tekint bele.
S ne is jöjj, fehér lepellel
Élőholt vázt takarni le,
Még fagyva nincs lelkem világa,
Hagyj békén, ész hideg tele!
Jöjjön a villám inkább! Égi tűzben
Égjen még egyszer száraz lélek-fám,
Egy vágyban lelkem lobogjon magasra:
A holt hamu pihenhet azután!