Weiner Sennyei Tibor: Költő és huszár
Békássy Ferenc első teljes életrajza
„A tudósok mindig elrontották a költészetet: talán egy költő – azaz: én – javítani tud egy olyan tudományos, aminek teljességgel a humán, nem az egzakt tudományokban van egy helye – a történelemtudományon.”Békássy Ferenc
„Az életrajz célja mégis csak az, hogy a «nagy közönség» előtt legyen – azt hiszem… szóval kérem írja meg…” Bezerédy Emma
BEVEZETŐ
Békássy Ferenc (Zsennye, 1893. április 7. – Dobronus, 1915. június 25.) magyar költő, író, esszéista. Írt és publikált angol nyelven is. A fiatal költő, miután befejezte angliai tanulmányait a Cambridge-i egyetemen, az első világháború kitörésének hírére hazatért, bevonult önkéntesnek, és hősi halált halt a keleti fronton. Akárcsak Magyarországon Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Schöpflin, úgy Angliában a híres írónő Virginia Woolf, a közgazdász Lord Keynes, és az esztéta Lucas egyaránt meggyászolták az ifjú tehetséget, és a nagy és elmulasztott lehetőséget siratták. Holott rövid (1910-től – haláláig), ám annál tartalmasabb (négy kötet magyarul, egy angolul) alkotói pályájának csak csekély részét ismerték, mivel posztumusz látott napvilágot. A köteteket elfelejtették, az ifjú költő zsennyie sírjára óvó csöndesség borult évtizedekre. Csak néhányan, költők és festők tudták csupán, hogy a hatalmas kert mélyén a sírban költő teste alussza örök álmát. Minden szerző felett el kell telnie a purgatóriumi időnek, mondja valahol Márai Sándor, s ez a zsennyei huszár felett, majdnem száz év után végre letelt.
Most szellem e könyvön keresztül olvasóival éber táncra kél, lelke pedig megszabadulhat.
ZSENNYE
Bákássy Ferenc 1893. április 7-én született Magyarországon, a Hanság, az őrség, az Alpokalja találkozásánál, a Rába-folyó és Sorok-patak torkolatánál Zsennyén.
„Emanáció vagyok. Annak az értelmi állapotnak a kifolyása, melynek a neve: ősmagyar nemesség. Történelmi látással megajánédkozottan szállok végig a félig-feloldott képzelet völgyein, ahonnan – mint valaki mondja – a Hádesbe vonuló lélek egy pillanatra megláthatja Piccadilly lámpafényét.”1 Ezt írja saját magáról később, s amint végignézünk a családon, amely Békássy Ferencet fogadja születésekor, igazat kell adnunk. Apja Békássy István. Anyja Bezerédy Emma, aki hét gyermeküket2 egytől-egyig a liberális arisztokrata család szellemiségének megfelelően előbb otthon, majd angol, koedukált középiskolában tanítatta, végül pedig, akit csak lehetett, angol egyetemre adott be. Ez az „ősi magyar úri fajta” – ahogy Schöpflin Aladár mondja – „tipikus képviselője a múlt század [XIX. sz.] közepe liberális eszméinek a korszakos kultúrmunkájának”3 Éder Zoltán szerint „az írói vénát Békássy s Bezerédy-családtól örökölte.”4 Talán nem elhanyagolható, hogy az apai ágon is volt egy pap5, akit ugyanúgy hívtak, mint költőnket6, s aki egy 1736-os gyászbeszédet hagyott hátra7, melyben így beszél a XVIII. század közepén: „Micsoda most Embernek élete? Füst, mellyet egy kis szellőcske eloszlat? Hó mellyet az napnak legkisebb sugara is el olvaszt? Virág, melyet az mellette való jádzodozó szellőcske is elhervaszt?”8 – Az emberélet füst és hó és virág. Ilyen füst és hó és virág fakad, akkor áprilisban, midőn a kastélyban költő születik, s kint a kertben a nagy Pán szalad.
1905-ig tanulmányait testvéreivel otthon végzi, a szülei, főleg édesanyja tanítják, rendelkezésére áll a sok ezer kötetes könyvtár, illetve Bezerédy Emma figyelmes gondolkodása.
Tizenegy éves koráig taníttatják Zsennyén, s egyrészt arról, hogy ez miképpen folyt, továbbá, hogy apja, Békássy István valamilyen változáson gondolkozott a kastélyt illetően, egy 1901-es (8éves ekkor költőnk) rumi plébániai bejegyzésben találunk érdekes megjegyzést: „Junius 25. Békássy István uraság elemi iskolás, magántanuló gyermekei vizsgájára Kis Zsennyébe voltam. Az uraság egy husz koronás arannyal honorálta fáradozásomat, s mit midőn elfogadni vonakodtam, fogadja el emlékül – mondá meghatottan – ugyanis ez volt Kis Zsennyében az utolsó vizsgánk! Majd utam feléig elkísért ez alkalommal és elmondotta, hogy Kőszegre fog költözni családjával gyermekei neveltetése végett…”9 – a kastélyt azonban nem adták el, s Kőszegre sem költöztek.
Legjobban az unokatestvér emlékirataiból érezhetjük át, milyen is lehetett Zsennye, midőn a Békássy gyerekek otthon voltak. Duczynska Ilona, a már egészen korán politikus hajlamú, különleges sorsú „testvér”, a későbbi Galilei-per vádlottja írja gyerekkori emlékeiről: „Zsennyén Békássy Istvánné, Emma néni személyében a Bezerédjek szelleme volt honos. Szabadság, költészet, filozófia, matézis.”10
Milyen volt Emma néni? Az édesanyát határtalanul szerették és tisztelték, maguk között úgy hívták, hogy Legmagasabb Bölcsesség, vagy a Legbölcsebb Magasság. Ha tilalmat mondott ki, akkor betartották. Ritka és még a gyerekek által is könnyen érthető tilalmak voltak ezek csupán, mint hogy nem volt szabad a kertben egy gyermeknek se naponta több mint két tucat édesalmát ennie, se többet, mint öt zseb egrest. Mikor Ilona tíz vagy tizenegy volt Mami néni (így hívta Emmát) reggelenként George Everest Boole Logikájából tanította a gondolkozás alaptörvényeire. Aztán szerteszaladtak a kertben és belevetették magukat a Sorok patakba. De Ilona másra is emlékszik: „Nem csak Mami néni tanított bennünket kicsinyeket, hanem a nagyok közül Feri unokatestvérem is.”11 És mire tanította Feri az ébredező Ilonkát? „A virágok okosságára és a galaktikák alakjára”12 Békássy négy évvel volt idősebb Ilonánál, s Ilona Ferencet tartotta a legkülönösebbnek a gyerekek közül. Talán több is mint testvéri szeretet, ami kettejük közt kiforrt, igazi gyermek-szerelem, aminek következtében a már felserdült Ilona levelet kapott a pápai kiképzőtáborból 1914 novemberében. A levél megrázó. Után még találkoznak ők ketten, erről így vall Ilona: „Karácsony estére Feri megjött Pápáról, mint széptartású huszártiszt. Aki elvitatná tőlem a tervem értelmét. A vita közünk maradt – ahogyan gyermekkorunkban is voltak »titkaink«” – ezeket a titkokat azonban kár volna bolygatni. Ilona és Ferenc teljesen ellentétes világnézettel sodródtak történelmünk hullámaiban, de szeretve egymást. Példaértékű szeretet ez.
Zsennyén Békássy is inkább állapotokat és hangulatokat érzett, a nagy egészre hangolódott rá, s ezeket igyekezett megragadni, oly sok otthon született versében vall erről, mint amilyen A sorok réteken ciklusban szereplők, vagy a Psziché, a Görög dalok, a Tavi tündérek, a Márciusi tavasz, a Réti fű, vagy Az elhagyott kert, és a Hazám az otthonom13, Az ég, vagy az igazán gyönyörű verse, a Csodavilág. Utóbbi versében írja, midőn a vihar kissé alábbhagy, költőnk kimerészkedik a folyó partjára, s látja, hogy:
„Megnépesül erre a holdfény-folyó,
Gyöngytestű Rábatündérek,
Csigaházas sárga szellemek,
Csúnya, pikkelyes
Vizimanó népség!
Páraszerű békanyálas boszorkányok
Ülnek a habon,
Lovagolnak hosszú sudárban
Buta, lapos szájú halakon,
Bámészkodó, zölduszályos
Tátott szájú halakon.
Nyomasztó álmokkal teli az éjjeli lég,
Ködhálót szövöget gonosz varász,
Pedig csak a fák mozgatják ágaikat!”
Micsoda varázsos környék ez még felnőtteknek is! Művészeknek különösen, hiszen később hány és hány alkotás születik itt!14 „Az egész országban ez az egyetlen hely, ahol az ember tudja, hogy az élet akkor magasrendű, ha művészi.”15
Költőnk is tudja ezt, s mélyen megmártózik ebben a tudásban. Egy alkalommal ezt írja kicsiny füzetébe: „Várok és figyelek.” Ez lenne Zsennye mint hely legpontosabb meghatározása: a hely, ahol várni lehet és figyelni. Majd így folytatja: „A rábaparti iszapban nézem a kúszó kagylók nyomait, s beszélek a barna cigányokkal. Ősz van, és sokféle ködök járnak. Az őszi kikerics finom virágán halkan olvadnak egymásba a színek és valóban Salamon király minden pompájában nem lehetett díszesebb, mint ezen vadvirágok minden egyike. Emberek elmúlnak, és virágok, de amíg az ősz visszatér, mindig lesz helye, ezer helye, ugyanezen színárnyalatoknak.”16 Arany Jánost olvas, talán épp az őszikéket, és ezeken gondolkodik, midőn a kertben sétál.
Aztán találkozik az öreg kertésszel, aki egész életében örül a virágoknak, vár és figyel, s úgy látja, hogy „Nemsokára meg fog halni, neve el lesz felejtve, s virágai elfonnyadnak – de nincs-e szemében egy tekintet, mely meg fog maradni? Egy jellem, mely mindig fog létezni, és abban egy az ő munkájából fakadt változás, mely mostantól fogva fog élni benne?” Persze a kertész nem halt meg oly korán, sőt!
Ő az, aki Békássy Ferenc halála után tíz esztendővel, 1925-ben a gyümölcsfák ültetése során egy edényre bukkan. Az edényben három karkötőt talál, ám ez egy másik történet. Ugyanebben az évben John Maynard Keynes, a Nobel-díjas közgazdász táblát avat Cambridge kápolnájában fiatalon elhunyt barátjának, Békássy Ferencnek és Virginia Woolf kiadja Londonban angol verseinek gyűjteményét, az Adriatcát. De akkor, ott, évekkel korábban Békássy Ferenc ugyanerre a kertészre így legyint szeretettel: „Egyébként, mit nekem, ha görbe utakon jár? Elég hirtelen fog elhervadni ő is, s elég hamar. Néha, szemekben, miket talán régen ismerünk, egyszerre látunk egy tekintetet, mely egészen új, s mely tisztán, világosan, élesen hatol belénk. Ez a nézés – ez az! Ez az egy, ami fontos az emberben, ami megmarad, ez az illanó gyönge halhatatlanság.”
Aztán vihar közelgett, s a folyópartról eltűntek a cigányok, az öreg kertész is visszahúzódott, mert már tombolt is nagy erővel a szél, az eső, a jég. Békássy Szerelmének, Noel Oliviernek Angliába, ezt írja 1912-ben: „Elmenekültem Sennyéről. Amióta eljöttem a rózsák közül, mindennap fáj a fejem. Ez nagyon megalázó és még beteg sem voltam, de nem volt erőm semmihez. (…) Letarolt, elpusztított Sennyét hagytam magam után. Miután megkaptam, és mielőtt elolvastam volna leveled, jégeső esett. Másfél hüvelyknyi jégdarabok zuhogtak. Tíz percig tartott az egész. Már az első percben, mintha ágyúval lőtték volna, betört az összes ablak; a tető jó pár hüvelykkel lejjebb csúszott mindkét oldalon, széles repedést hagyva a tetőgerincen; pár embert, aki kinn dolgozott a mezőn, hordágyon kellett utána hazavinni. A fák lombtalanok, letaroltak, kérgük hosszú csíkokban lógott a fákról. A föld tele volt letépett lombokkal, gyümölccsel, tetőpalával és roncsokkal – mindez melodrámaian hangzok, de szörnyű volt és megzavart és haragos méltatlankodást keltett bennem.”17
A hely az, ahonnan nem kell továbbmenni. A hely a gyermekkor, amelyből a felnőtté válás traumája kiszakít.
ANGLIA, BEDALES
Az, hogy a Békássy család valamennyi gyerekét Angliába tanítassa, s kimondottan a Bedales középiskolában, az először külföldre csak 1924-ben utazó Bezerédy Emma, vagyis az anya ötlete volt. Legidősebb lánya, Antónia így emlékszik az esetre: „Ami Bedales-t illeti, én is ott nevelkedtem; úgy volt a dolog, hogy édesanyám, aki nagyon művelt volt és sokat olvasott, véletlenül olvasott valahol egy essay-t (azt hiszem) egy francia írótól, aminek ez volt a címe: »A quoi tient la supériorité de Anglo-saxons«18 – és főleg az angol iskolákról szólt. Így mindnyájunkat Bedales-ba küldött – mivel akkor az volt az egyetlen koedukációs iskola. Én voltam a legidősebb, úgyhogy mire Feri Cambridge-be került, én már nagyjából itthon voltam…”19 – így került Békássy Ferenc is 1905–1911-ig abba az iskolába, ahova például McDonald vagy Zilliacus is járt, s az angol politikai és szellemi élet számos kiemelkedő alakjának gyermeke is.
A Bedales School, amelyet John H. Bedley, kvéker pedagógus alapított 1902-ben Petersfield mellett, Hampshire-ben, Dél-Angliában, s amely jelenleg is működik, egyébként nem csak abban volt kiemelkedő, hogy az első haladó szellemiségű koedukált középiskola volt, hanem, hgoy környezetében háromszáz hektáron terült el a hatalmas kert, benne erdőség, tó, farm. Nem érezhették tehát annyira kiszakítva zsennyei kertjükből magukat a Békássy gyerekek, s az egyébként is fogékony Ferenc nagyon gyorsan sajátította el az angol nyelvet, tett még itt ,a középiskolában kétnyelvűségre szert. Talán nem volt mellékes az sem e középiskola sajátos pedagógiai gyakorlatában, hogy az elméleti oktatáson kívül gyakorlati, gazdasági, művészeti nevelésben is részesültek a diákok. Az iskolának saját lapja volt, a Bedales Chronicle.
Első lírai próbálkozásai is ehhez az iskolához köthetőek. 16 éves lehet, amikor először kezd írni, de csak a középiskolai évek végéről vannak bizonyítható forrásaink.
A Haragos erdőn című verséből – melyet 1911. július 29-én írt az iskola melletti erdőben – kissé áttételesen az otthoni kertet sejti az olvasó.
A görögség-hatás szempontjából legfontosabb munkáját is itt kezdi el írni, angolul, 19110-ben Bacchus címmel. Ez azonban elveszett, vagy egyelőre lappang, s csak a kidolgozott, lefordított, töredékes, 1915-ös változat maradt meg.
Korai verseiben egyébként még érződik az iskolás íz, s némely későbbi versében is ugyanezt a döcögősséget fájlalhatjuk, ahogy azt Babits Mihály is kiemeli: „A versek nem voltak teljesen értettek, írójuk inasvolta különböző hatások készséges átvételén s a technika némely kezdetlegességén is kilátszott, de lendületük meglett s őszinte örömmel olvastam fel akkor barátaimnak néhány strófájukat, melyet finom ízlés, komoly tanulmány, a külsőséges hatások és éretlen újdonságok megvetése, az egyforma köntös alatt forró nagy lendület tettek rokonszenvesekké, csupa olyan vonások, melyeket ifjú költőinknél nem igen találunk.”20 – nagy szerencse, hogy 1915-ben visszatért első versciklusához a Bacchushoz!
Mikor még angolul próbálkozik, mikor még első verseit írja, itt, a Bedalesben találkozik a később is meghatározó szerelemmel Noel Olivier személyében.
Laurence Olivier unokahúga – Gömöri György szerint – sportos, fiús teremtés volt, éppen olyan, aki a századelő neurotikus alkatú fiatal fiúinak ideálja volt. Noellel a szerelem tehát már a középiskolai évektől megvolt, ugyanúgy, mint a nagy vetélytárs, Rupert Brooke, aki szintén igencsak vonzódott Noelhez. Az események akkor gyorsultak fel, amikor 1911-ben Békássy Ferencet felveszik Cambridge egyetemére, s a King’s College falai között kezdi meg történelem szakon tanulmányait.
CAMBRIDGE ÉS AZ APOSTOLOK TÁRSASÁGA
1911-ben kezdi tehát tanulmányait, s rögtön 1912-ben beválasztják a legelitebb társaságba, az „Apostolok”, vagyis a Cambridge Conversation Society 1820 óta fennálló társaság tagjai közé. Hogy ebbe a körbe bekerülhetett, az elsősorban két barátjának volt köszönhető, James Stracheynek, és különösen John Maynard Keynesnek.
Keynes, aki később mint közgazdász vált elismertté és Nobel-díjassá, idősebb volt Békássynál, s egyes források szerint nem csak barátság, hanem „valószínűleg platonikus homoszexuális vonzalom szövődött”21 köztük.
Ami elgondolkodtató, hogy az Apostolok „eleinte tagjait valóban csak az egyetemi szellemi elitből válogatta össze, a századfordulón Lytton Strachey, Keynes és más homoszexuális tagok hatására nem csupán az intelligencia, de a jó megjelenés, az előnyös külső is kezdett számítani.”22 Hogy ez így van-e, vagy sem: nem tudhatjuk. Mindenesetre Keynes ebben az időben a festőművész Duncan Garnettel volt intim kapcsolatban, ám 1925-ben már a híres orosz balerinába, Lydia Lopokovába szerelmes, akit el is vesz feleségül. Talán nem csak a zsennyei magyar szálnak köszönthető, hanem kiváló gazdasági érzékének is, hogy az 1919-ben, Versailles-ben tartott békekonferenciáról idő előtt hazatért, ugyanis elfogadhatatlannak tartotta a veszteseket ért gazdasági és politikai szankciókat. Keynest fantasztikus spekulánsként tartották számon, aki a nagy Gazdasági Világválság alatt igen kevés híján tönkrement, de aztán újra talpra állt. A második világháborút is túlélve konferenciára hívták, 1946-ban, ahol azonban már meggyöngült szíve nem bírta a sok feszültséget, és szívrohamban elhunyt.
Békássyt egyébként James Strachey kérdezte meg a közös reggeli során, állítólag tojássütés közben, hogy hallott-e már a társaságról, s akar-e a tagja lenni?23 Gondon Hamington Luce-al együtt hallgatták meg a következő vasárnapon, és rendkívül meggyőzőnek, intelligensnek találták24 a fiatal magyar költőt.
Ugyanebben az évben megírja nagy tanulmányát, a Browning az íróművészt, amely kisebb monográfiaként is felfogható, s amelyet később magyarra is lefordít. A tanulmány Robert Browning művészetéről szól, aki a Viktória-kori Angliában, Tennyson mellett a legnagyobb költőként volt számon tartva, s aki a korlátokat áttörve próbált egymáshoz közelíteni különböző műnemeket. Talán ez a műfaj felettiség tetszett Békássynak, s ezért írta meg nagyívű tanulmányát, amely a mai magyar olvasónak néha kissé túlírtnak tűnhet. Mentségére legyen mondva két dolog is. Egyrészt, hogy mikor Bezerédy Emma 1917-ben közreadta, ezt írta elé: „magyar kiadását a szerző rövidebbnek tervezte, s a már költőkből vett példákat magyar költőkével akarta helyettesíteni, de mindez félbemaradt”. Másrészt pedig, hogy a tanulmány angol változata 1912-ben megnyerte a King’s College pályadíját, ezzel nagy erőt adva az egyébként történelmet tanuló Békássynak ahhoz, hogy elkezdjen irodalmi és esztétikai tanulmányokat írni.
Nem sokkal a pályadíj megnyerte után, nyáron meghívást kap legkedvesebb barátjától, Keynestől, aki a Salibury síkság gyönyörű, vidéki Everleigh nevű falucskájában egy egész szállodát kibérel, hogy valamennyi barátját vendégül hívhassa.
A szállodába megérkezik a festőművész Duncan Grant, Keynes testvére Geoffrey is, Virginia és Leonard Woolf, nővérével jön Békássy első és utolsó komolyabb szerelme Noel Olivier, s rögtön nyomában a nagy vetélytárs is Rupert Brooke. „Nagy intellektuális élet folyt itt a szünidő dacára, mindenki felolvasott műveiből, bemutatta művészetét és tudományát, sőt kollektív költeményeket és festményeket produláltak.”25
A vidéki nyaralás környékén írja a XX. század költői c. versét, már Cambridge-ben.
Augusztusban visszatér Zsennyére, és nyilván a kedvességet viszonzó meghívásnak eleget téve, Keynes is eljön a kastélyba ez év szeptemberében.
Az, hogy Békássy Ferenc előtt nem volt ismeretlen a gyarmatok helyzete, sem gazdaságilag, sem történetileg, leginkább ezen a ponton bizonyítható. Keynes ugyanis közvetlen zsennyei utazása után kezdi el az indiai gazdasági ügyekkel foglalkozó könyvét26. De a gyarmati problémákkal foglakozott az Apostolok Társaságának több tagja is, nem csak Keynes és Woolf, akik egy alkalommal beöltöztek indiai maharadzsának, s úgy látogattak meg egy angol hadihajót, ezzel provokálva a közvéleményt. De a társaság tagja volt még E. M. Forster is, a híres regényíró, akinek végül 1924-ben publikálták nagy sikerű regényét, Út Indiába címmel. Pontosnak tűnik az a megállapítás, hogy „Békássy már diákkorában kéziratban olvashatta azoknak a műveit, amelynek szerzőiért a 20-as 30-as években a világirodalom sznobjai az egész földkerekségen remegtek.”27
A Keynes által közösen bérelt, Virgina és Leonard Woolf Brunswick Square-i háza és az Apostolok Társasága (a későbbi Bloomsbury Group) Békássy Ferenc Találkozások című novellájában így jelenik meg: „Emlékszel Brunswick-House-ra? (Ki ne emlékeznék!) Mikor még egészen ifjú voltam, akkor vitt oda Rupert Ray. Ray nagyon imponált nekem, világfájdalmas szemeivel, nagy poseur volt, ami hiszen könnyű egy költőnek, ha olyan hyper-apollói szépség és olyan jól ápolt, művészi, márványfehér a keze! Akkor meg kell jegyezni, még nem adta a cowboy-erős-egészséges-durva »son of the soil«-t!”28 – ezen rövid szövegrészből is kitűnhet az, hogy Békássy gyakran saját, szűkebb környezetét, életét használta fel háttérnek, díszletnek prózában is, mint később a nagyszabású elbeszélő-leíró költeményében, az angolul írott Adriticában.
A Találkozások talán Békássy önvallomása egy lehetséges jövőben, ahol ő mint dicsőségben megöregedett költő emlékszik vissza fiatalkorára, ahol pont ő az, ki elég ironikusan kezeli egykori (vagyis az írás születésével egyidejű) világát és saját magát is. Ugyanakkor ebben a novellában két másik dologra is felfigyelhetünk. Az egyik Mrs. White alakja, aki igen erősen emlékeztet Virgina Woolf némely különös és csak részletekben fel-feltűnő, mégis központi jellemeire, sőt talán, meglehet ez túlzás, de magára – az önvallomásokból, naplókból megismert – Virginia Woolfra.
Később éppen Virginia Woolfék azok, akik legendás kiadójuknál a Hogarth Pressnél tíz évvel Békássy Ferenc halála után, 1925-ben kiadják angol verseit, aforizmáit, és az „Adriatica”29 című hosszú költeményét. Az angol versek között olyan remek darabok vannak, mint a Magányosan halhatatlanul, az 1914 vagy Az utolsó töredék.
Egy eddig közöletlen, James Stracheynak írott levélből30 tudjuk meg többek közt, hogy 1912 decemberében Svájcban síeléssel töltötte Ferenc a téli szünidőt. A levélben egyébként említést tesz arról is, hogy nagyon sajnálja, hogy ellentétben Rupert Brooke-al ő nem utazhat déltengeri szigetekre. Brooke ugyanis a Westminster Gazette-nak tudósít az Amerikai Egyesült Államokból és Kanadából, majd meglátogat néhány déltengeri szigetet. Noel Olivier 15 éves volt, amikor a Yeats által „legjobb képűnek” tartott Rupert udvarolni kezdett neki. Később Jamaicán Brooke a kormányzó, Cox lányát hódítja meg, majd Angliába visszatérve Kathleen Nesbitet. A harmadik szerelmi affért 1914-ben egy francia- és német földön tett, három hónapos utazással igyekszik kipihenni. A háború kitörésekor ő is bevonul katonának, s Gallipoli felé hajózik. A nagy csatateret azonban nem éri el, még a tengeren meghal vérmérgezésben. Szkürosz szigetén temetik el. Ahogy Borges mondja a halhatatlanságról: „Itt szeretném idézni a nagy angol költő, Rupert Brooke egy sorát, amely azt mondja – csodálatos költészettel, de valószínűleg csapnivaló filozófiával –, hogy: »És, miután meghalunk, érinteni fogjunk, mivel nem lesz kezünk; és látni fogunk, mivel már nem fog elvakítani a szemünk.« Ez költészetnek jó, de nem tudom, mennyire jó mint filozófia.”31
Békássy 1913-ban olvassa fel Cambridge-ben a Magyar költészet 1906-óta című Ady, Babits, Kosztolányi költészetét ismertető tanulmányát. Ő fordítja elsőként angolra verseiket. Tavasszal visszatér Zsennyére és megírja Pschyé és Márciusi tavasz verseit, és az Egy álom, 1913 című jegyzetét.
Ekkor már sűrűn levelezik a nagy szerelemmel Noel Olivierrel. Azt a néhány levelet, mely az Életünk 1995/11-es számában található érdemes kicsit alaposabban megnézni, szorosabban és akár kicsit elfogultabban is olvasni. Bár fordítójuk, Gömöri György közli, hogy több is létezik, összesen 31 levél és levelezőlap, sajnos csak a Cambridge-ből 1912-es, és az Ó-Barokból írott 1913-asat közölték. A legérdekesebbek, pontosan a sajnálatos tragédiából adódóan, azok lettek volna, melyek 1915-ben keletkeztek, s melyekből idéz is a közreadó: „Amikor elindulok, már nyílni fognak a rózsák. Hármat lovam fejére feszek (de senki nem fogja tudni, miért) – ez van ugyanis a családunk címerében.”32 – Gömöri egy korábbi versét egyébként ez a levél ihlette, amikor 1982-ben az írja: „Lovam fejére rózsákat teszek, / s így virágosan indulok a frontra – / ó, leszek-e még újra köztetek?”33 A levelek előtt levő Frances Cornford vers bár érdekes és megható azon soraival is, hogy „Lövészárkok, kidőlt fák / »nem úgy van”«-od hallgatják”34 – éppen csak, hogy sejtet valamit Békássy jelleméből, legalábbis abból a jellemből, melyet az angol irodalmi szalonban megismerhettek a magyar fiúból, s melyet végül versben is sirattak. Noellel egyébként 1908-ban találkozott először Békássy. Gömöri fontosnak tartja megemlíteni, hogy „sosem lett komoly szexuális kapcsolat (…) Noel tehát megmaradt olyan bizalmas barátnak, akinek Békássy Ferenc még más lányok iránti érdeklődéséről is beszámolhatott, így Szombathelyről 1914. január 11-én írt levelében leírja, hogy nemrég találkozott egy bájos, barna hajú lánnyal, flört is keletkezett közöttük, de aztán rájött, hogy »ez nem igazán szerelem (így hát nem írhatok róla)«”35. Ezen részletből is kitűnik, hogy ha voltak is valamilyen vontalmai Békássynak Keynes vagy Frank Bliss iránt, igazából nem másnak vehetjük, mint egy fiatal, érzékeny férfi feminin oldalának megnyilvánulásainak.
Az egyik közölt levélből, olyan lényeges dolgok pattannak ki költőnk lelkületéről, mint az egyetemi munkáról és környezetéről, Cambridge-ről alkotott véleménye. Amikor például így nyitja levelét: „Kedves Noel, remélem nem untat téged, de undorodom a munkától és azt sem akarom hallgatni, hogy az emberek hülyeségeket beszélnek, így hát írnom kell neked.”36 – Később azt írja: „Még nem tértem napirendre afölött, hogyan fordulhatott minden rosszra otthon a politikában – és épp akkor, amikor úgy gondoltuk, hogy helyrejönnek a dolgok. Vajon azt jelenti-e ez, hogy semmit sem lehet majd tenni az elkövetkező harminc évben? Mivel pogány vagyok egy katolikus, vagy legalábbis klerikális és erkölcsvédő országban, nincs sok esélyem.”37 Békássy önmeghatározása: „pogány vagyok”!
Ám Rupert Brooke szintén Noel udvarlója volt sokáig, sőt Angliában sikeres levelezőpartnere is, hiszen kettejük levelezését kiadták Song of Love címen 1991-ben. Brooke ott azt írja Noelnek: „Hálaistennek, Signor Bekassy Európa más részében fog harcolni mint én. Végülis, tíz az egyhez az esély arra, hogy életben marad.”38 Igaz, Békássy azt írja Rupert Brooke-ról, ekkor még, 1912-ben, s nem 1915-ben, hogy „Bár Rupert is itt lenne, már olyan régen nem láttam. Nem tudom még azt sem, Németországban van-e, vagy hogy visszajött-e már onnan.”39 Aztán egy másik fiatalembert említ: „Nem tudom hallottál-e arról az osztrákról, aki most itt van; húsz éves az elmúlt trimeszterben, sok töprengés után úgy döntött, nem aeronautikát, hanem filozófiát (…) fog tanulni? Most teljesen összezavarja Russellt és Mooret is; az utóbbi azt állítja, hogy nem képes megérteni érveit, de abból, ahogy azokat megformálja, látja, hogy igaza van! Norton találkozott vele és teljesen elragadta – az intellektusa!”40 – az osztrák nem más, mint Ludwig Wittgenstein.
A „Wittgenstein-affér” nem csak az Apostolok társaságát, hanem egész Cambridge-t izgalomba hozta. Az Osztrák-Magyar Monarchiából érkező, 1889-es születésű fiatal osztrák, Linz, Berlin, Manchester után érkezett Bertrand Russel előadásaira, mert az aerodinamika helyett inkább filozófiát akar tanulni. „Wittgensteint Keynes ajánlotta tagnak, ami Bertrand Russelt, aki igen nagyra becsülte a fiatal osztrák filozófust, kissé megzavarta… (…) Voltak, akik úgy gondolták, Russell féltékeny másokra, akikkel nem akar »osztozni« Wittgenstein. Mindenesetre 1912 novemberében Wittgensteint jelölik az »Apostolok« tagjának.”41 – A szavazáson Békássy is részt vesz, s bár a filozófus későbbi életrajzírója, McGuinness szerint „örökölt előítélet állhatott fent” közük, Wittgensteint beválasztják tagnak. sőt, 1914 tavaszán már Moore, aki Norvégiából egyenesen a fiatal filozófustól tér haza Londonba, arról számol be naplójában: „Békássy jön teázni… érdeklődik Wittgenstein logikája felől.” Érdemes lenne tehát összevetni Békássy Logika és pszichológia című írását Wittgenstein korabeli munkáival, de ennek nagy része eltűnt Russellnél, így tehát együtt mondhatjuk a nagy osztrák filozófussal, hogy „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”.1913 júniusában visszatér Zsennyéről Békássy Londonba, és megírja az Érzések halála és a Múlandó szerelem című verseit, melyek már címükben mutatják szerzőjük akkori érzelmi állapotát.
A következő időszak sokkal inkább kedvez az esszéírásnak.
Megírja a Versek bírálása és a Samuel Butler jegyzetei című munkáját. 1914 elején Jane Austenről is ír. Összeírja könyveit, rövid jegyzetekben gondolatait és álmait a Gondolatok naplójában, mely az egyik legfontosabb forrásunk szellemi-életéhez.
Álom és valóság viszonya foglalkoztatja verseiben, írásaiban egyaránt, éppen, mint Wittgensteint halála előtti utolsó jegyzetében. De Békássy Ferenc sorsának legforrongóbb korszaka az egyetemi évek végével következett be. Békássy az egyetemen is már írt folyóiratnak, később a Times közép-európai tudósítója szeretett volna lenni, s erre minden esélye megvolt.
Januárban írja meg a Pán isten szerelme című versét, és április 24-én még az Asheham ház irodalmi szalonjában írja Szonett című angol versében mondja: „Do not despise me: for the task is great; / I am not humbled in a lowly cause.”42
1914. június 28-án lelövik Ferenc Ferdinándot.
HAZATÉRÉS
Egy hónapra rá kitör az első világháború.
A háború hírére Békássy azonnal haza akar utazni, ám nincs elég pénze. Kölcsönkér legjobb barátjától, John Maynard Keynestől, hogy Klárával, szeretett húgával együtt útnak indulhasson.
David Garnett írja le naplójában: »Maynard mesélte nekem, hogy sikerült neki elegendő pénzt szereznie Békássy Ferenc részére, hogy előző éjjel elhagyja Angliát. A bankok moratórium miatt mind zárva voltak, és Békássy aggodalmaskodott, hogy visszatérhessen Magyarországra harcolni. Anglia és Ausztria-Magyarország között nem történt meg a hadüzenet addig a reggelig, amikor Békássy elutazott. Azt mondtam Maynardnak, meg kellett volna tagadnia a kölcsönt két okból is. Tudniillik, hogy egy barátját halálba küldi, és vele az ellenség erejét növeli. Maynard vehemensen tiltakozott ez ellen mondván, minden érvet felhozott, hogy rábeszélje Békássyt a maradásra. De minthogy ez nem sikerült, mint barátnak nem volt joga ahhoz, hogy nézeteit erővel kényszerítse rá, vagy hogy megtagadja a segítséget. Tisztelte Békássy felfogását, bár sajnálkozott döntésén… Úgy tűnik nekem, Maynardnak elvben igaza van, de a gyakorlatban több érv szól az én nézetem mellett. Békássyt a Kárpátokban megölték. Ha 1918-ig itt internálták volna, valószínűleg élne ma is, Maynardnak barátjával kapcsolatos emelkedett felfogása valójában barátja életébe került. Ismertem békássyt mint Noel barátját és mint egy rendkívül bájos, nyájas és elbűvölő személyiséget. De akkor még nem ismertem verseit, amelyeket később Leonard és Virginia tett közzé.«43
Ez 1914. augusztus 11-én történt.
Másnap Nagy-Britannia, és az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzen egymásnak, ha egy nappal később indult volna, maradnia kell.
Hazafelé menet, elhagyva Angliát, Békássy ezt írja füzetébe: „Emberek között, ha viszonyok szétszakadnak, soha többet nem lehet azokat ott folytatni, ahol abbamaradtak. Egy kész képet viszek el magammal a gondolataimban, az eredetije, a megfelelő valóság, már nem érdekel. Ezért nem nehéz az elválás. De semmi sem vonz vissza oly erővel, mint egy reláció, amely nem alakult ki egészen, mert ennek a képe kell hogy képzelt jövendő lehetőségeket is tartalmazzon, hogy kész egész legyen. És mind messzebb ringatnak tőlük a távozás hullámai, de mindig úgy fogok rájuk emlékezni, mint együvétartozókra. S fogom kérdezni Adriantól: hogy van Gerald? – Soha sem hallok felőle, fogja felelni ő.”44
BABITS ÉS A NYUGAT
Békássy Ferenc hazatérése évében (1914) ír egy levelet Babits Mihálynak és elküldi néhány versét. „Még a háború előtt küldte el nekem verseit Cambridge-ből, hol a híres King’s College növendéke volt, magyar verseket egy szép angol loose-leaf-bookban, szép rendes diákos írással letisztázva, nem a hiúság hányavetisége, hanem az önmagával és a nagy művészettel szemben egyformán áhítatos fiatalság gondja látszott a füzeten”45. – mondja Babits.
A levélben azt írja „Magamban nem kételkedem, de verseimben sokszor, vagy mindig; annyira elfödi valódi lényegüket a köréjük font sok képzelésem.”46 Babits Mihály előveszi a kis füzetet és a levelet újra: „és megdöbbenek a címétől: »Versek« - az van ráírva, gyerekesen - »1912-től 19-ig«. Nézem ezt a naiv készülődést, ezeket a könnyelmű számokat, akkor jól emlékeszem, mosolyra derítettek, most mintha a gúnyos Sors nézne onnan reám. Mit ér egészség, tehetség, fiatalság, akarat, minden mit ér? Ó ha tudtam volna!” – Békássy úgy folytatta a levelet: „Azt mondják, fiatal korában minden ember ír verseket: nem-e illem én is azok közé, akiknek versben-mondani-valójuk tulajdonképpen nincs; vagy pedig igazán életbevágó dolog, hogy verseket írok?” – Babits keserűen folytatja cikkét: „Miért nem küldtem néhány jobb szót a fiúnak, valami nagyobb dicséretet, miért nem okoztam neki valami nagy-nagy örömöt, miért ítélgettem szárazon, hogy »még hatások alatt áll«, hogy a »pátosza diákos«, hogy »invenciótlan a technikája«? Hisz a pátosz, a konzervativizmus, éppen ezekben láttam én értékek csíráit.”
Végül éppen ebben az egyetlen Babitshoz intézett levélben írja: „Kell, hogy minden különbség dacára legyen köztünk valami rokonság.” – s mindezt igazából, abból a tanulmányából értjük meg igazán, amit a Nyugat alkotóiról Adyról, Babitsról és Kosztolányiról írt, még 1913-ban. A magyar költészet 1906-óta című tanulmányában úgy érzi, hogy éppen „a klasszicizmus, a forma tökéletesedése felé húz” minden modern költészetben, s hogy ez a folyamat egész Európában még csak kezdődőben van: „Franciaországnak utolsó költészeti iskolája, mintha éppen mostanában érne véget, zavarban és megtérésben. Németországnak van új költője, de eredeti költészeti mozgalmáról nem tudok. Itáliában mindent beburkol a futurista köd. Oroszországnak, úgy mondják nekem, megvannak a modern írói. Angliában a modern irány talán csak a legifjabb generáció kiadatlan költeményeiben él, az elismert új, modern költők visszahúzódnak a pszichológiai regényhez. Az Erzsébet-kori dalokhoz, a metafizikai költészethez.” A magyarság kultúrájáról, pedig elég pontosan írja, hogy „Nekünk nincsenek régi irodalmi tradícióink; minálunk majdnem minden új iránynak kezdetben idegen volt az anyaga: első törekvése, hogy magyar legyen. Van a mi nemzetünkben valami, ami tisztán magyar, valami, aminek legmélyebb jellege más, mint minden európai civilizációé, s ami ezekbe beleolvadni nem tud. Nem vagyunk árják. Ez a magyar jellem életünk első szükséglete.”
Aztán kiemeli, és részletesen elemzi Ady Endre költészetének jelentőségét és fontosságát, s azt, hogy új és magyar, az annyit jelent, hogy művelt és magyar, s hogy idegen talán sosem foghatja fel ezen összetétel erejét. A Holnap antológiát elemezve eljut egészen Babits Mihály költészetéig, akiről azt írja: „Van köztük olyan titokzatos költő, Babits Mihály, kinek az első könyvben megjelent – igen kevés – verse olyan, mintha stílusgyakorlatok volnának, mintha az író nem tudná mit csináljon nagy verset-író erejével.”
Babits pedig ezt írja Békássyról: „Úri fiú volt, nemzedékeken át kulturált család sarja, mély és finom érzések kész medreit örökli. S a szép magyar nyelvet örökli, a legúribb, legfejlettebb, legízlésesebb magyar nyelvet, mint valaki, akinek apái már teleszívták magukat a Vörösmarty szavaival. Ez nem a mi ifjú lírikusaink egyéniség-hajszoló, kissé vásári ízű, voltaképpen modoros, divatosdi nyelve. Ellenkezőleg, éppen nemes konzervativizmusa adja meg méltóságát és erejét a nagyobb lendületekhez.”47
De Békássy írt a Holnap antológia másik nagy költőjéről is, Kosztolányi Dezsőről. Elég pontosnak tűnik, amikor azt mondja, hogy „Kosztolányi intellektuális költő. Formai nehézségeket nem ismer, mert stílusa és ésszerű logikai gondolkodás nyelve, amelyen mindent – mihelyt tudjuk – könnyen ki lehet fejezni. Költeményeit úgy lehet olvasni, mint egy-egy tézist: megállapítja, s aztán körülírja. Többnyire lelkiállapotokról szólnak a versei. Ő is keres érdekes tárgyakat, de határozott céllal. Nem törődik avval, hogy tárgyának keretet adjon, a karakterizálást érzi feladatának. Egyik költeménye, mely láthatóan több érzéssel van írva, mint a többi, különösen hatásos, ez a Szegény kis gyermek panaszai.”
Babits cikkében így emlékszik: „A háború kitört és a fiú hazatért, ekkor alkalmam lett volna vele találkoznom, íme, most már nem lesz alkalmam soha.” – és itt arra gondol, hogy kevés híján majdnem találkozott 1915. február 14-én, Óbarokban Békássyval. Ez a találkozás nagy jelentőségű lehetett volna, mint később látni fogjuk.
Babits Mihály cikkét követően még Schöpflin, Tóth Árpád, és Kosztolányi is kézbe veszi a zsennyei huszár-költő könyveit. Utóbbi, az „intellektuális költő” ezt írja róla: „Lelki hajlama a régi magyar műveltség felé vonzza. Azokat a nemes, nyugati magyarokat hozza eszembe Békássy Ferenc, kik európai tükörben látták meg saját arcukat, azt az időt, melyet szorongva érzünk vissza ma is, ha a Lánchídról vagy a Clark Ádám-térről az akadémia-épület nemes vonalait bámuljuk.”48
És mint mond Békássy az egész Nyugatról? Szerinte a legfontosabb, hogy a politikától sokáig – nem végig, de távol tudott maradni. Ugyanis „Modern irodalmunk gyors változásainak folyamatából ki kell emelni a Nyugat folyóirat által betöltött szerepet. Magyarországon a politikai napilapok tárcái, ez az Angliában – és mennyire szerencséjére! – ismeretlen vonás rövid elbeszéléseknek az undorodásig túltermelését eredményezték és mindig sok teremtő erőt szívtak és pocsékoltak el, még a költészetünk sem tudott ezen sajtó karmaitól egészen ment maradni (…) A Nyugat eleinte jóformán csak aszerint tett különbséget író és író között, hogy modern-e az vagy nem, s így az irodalomnak, főképp prózában sok furcsa bogarát hozta. Legfeltűnőbb volt, ahogyan a fiatal írók (de idősebbek is) érdemnek vélték nyíltan írni érzéki vágyaikról és minden kényes dologról, amit a régi világ csak rejtetten tolerált. Volt erre példaképük: Ady. De a különbség igen nagy. Mert ezek az írók mind csak a mindennapi élet közönséges folyamataihoz tartozónak tudták érezni érzéki vágyaik világát, s ily dolgokról írni könnyű nagyon. Fölösleges is, de a modern légkör nem tartja tiszteletben az ember magánéletének elvonultságát, s úgy látszik, a modernek önmagukra nézve sem érzik az ily tisztelet szükségességét.”
És milyennek látta őt, a nyugatosok egyike, Tóth Árpád? Ahogy kinyitotta a Bezerédy Emma által kiadott kis könyvet, ezt mondta: „Elnézzük okos arca kedves vonásait a kötete elé illesztett képen, el-elismételjük egy-egy már teljesen érett csengésű sorát, szomorú mosollyal mulatunk ifjúi fontoskodásán, mellyel verseiben itt-ott ritkítva szedeti a szavakat, tűnődve állunk meg a töredéknek maradt »Bacchus«-kompozíció egy-egy strófájánál, melyben még hallatlan gyermeki naivság ölelkezik végzetes és férfias komolysággal: – oh, úgy hatnak ma, mint valamely gránáttépte katedrálisban egy zúzódott oszlopfő: a szigorú vonalak közt gyermeteg hajlású figurácskák.”49
Pontosan ilyennek látták a Nyugat szerzői Békássy Ferencet. Tehetségesnek, kedvesnek, okosnak, de gyermetegnek. Babits toposza, hogy „…mi minden lehetett volna az ilyen csírákból…”50 – még azzal együtt is, hogy azt írja „Nemcsak a kedves jó fiú veszett el, nemcsak akit kívülről ismertek, „az ottani úri társaság egy rokonszenves fiatal tagja”, mint az újságok írták: hanem elveszett a világ is, amit belül hordott, a fényes reggeli mikrokozmosz.”51 – erősen rá is ragad Békássyra. Ehhez az olvasathoz kapcsolódik Schöpflin Aladár, amikor úgy kezdi cikkét, hogy „Elesett Dobronoutznál 1915. június 25-én, 22 éves korában, egy éjjeli támadás alkalmával.”52 – és ezt a halál felőli olvasást tágítja Kosztolányi Dezső, amikor Békássy újonnan megjelent könyvei kapcsán ezt írja: „Ha nem hal el, szegény, fiatalon, ezek a töredékek nem jelennek meg. Beváltja tettel, könyvvel, Isten tudja, milyen magasságokba nő.”53 – és ezt az olvasatot folytatja Tóth Árpád is, és a maradék néhány cikk, hír is ezt viszi tovább.
Amikor itt a beteljesületlen tehetséget gyászolták, Angliában már a költőt. Tehetséges, kedves, okos is, de gyermek. S ebben van valami keserű igazság és valami a háború igazságtalanságából. Ugyanakkor nem mindenki állt így hozzá a kortársak közül, volt ugyanis egy kivétel, a képzőművész, a gödöllői művésztelep megálmodója, Nagy Sándor.
NAGY SÁNDOR
Mint említettük kevés híján, a képsorozat keletkezése előtt egy-két évvel, Babits Mihályt Óbarokba invitálják teadélutánra, ahol majdnem találkozott 1915. február 14-én, Békássyval. Babitsot ezekkel a szavakkal hívták meg: „Van nekem egy kedves öcsém, Békássy Feri cambridgei tanuló, aki most indul a harctérre. A háború előtt egyik legjobb angol revue a Poetry and Drama közölte cikkét a legújabb kori magyar költészetről. (A cikk a gyors hazatérés miatt a cambridgei holmik között maradt.) Ebben a cikkben volt néhány szép Babits és Ady fordítás is. Természetesen a fiúnak régi vágya, hogy megismerhesse. Vasárnap 14-én, 5 órai teára (…) megkérném, nagyon szépen megkérném, hogy eljöjjön. Várjuk, kérjük, óhajtjuk ebben az egyszerű meleg körbe.”54
Az „egyszerű kört” teára Békássy Elemérnéhez a képsorozatot feltáró Pirnit Andrea leírása alapján az alábbi emberek alkották: „A meghívottak egy azonos társadalmi nézetet valló értelmiségi körbe tartoztak, amely körnek irányultságát leginkább Szabó Ervinnek, a szocialista mozgalom vezető egyéniségének neve fémjelzi. Békássyné barátai közé tartozott Madzsar József, a munkásmozgalom harcosa és Bédy-Schwimmer Rózsa, a feministák egyesületének alapítója is. Békássy Elemérné és a főképp a század eleji években radikális gondolkodású Nagy Sándor között a közvetlen összekötő láncszem talán épp Szabó Ervin lehetett, akivel Nagy – mint ahogy azt kettejük levélváltásai és számos, Szabó Ervin felkérésére készült munka is mutatja – jó ismeretségben állt. Az pedig már következménye volt a Gödöllúő-Óbarok összeköttetésnek, hogy Békássyné barátnője, Schwimmer Rózsa a gödöllőiek reforméletmódját kiadványaiban népszerűsítette.”55
Babits Mihály tehát nem ment el, de Nagy Sándor a gödöllői művész igen. Munkáit és jelentőségét itt nem feladatunk bemutatni, elég arra a megállapításra hivatkozni, hogy „Több mint valószínű, hogy Nagy Sándor és Békássy Ferenc legalább egyszer személyesen is találkoztak egymással.”56 – és ennek jelentősége csak mostanra válik nyilvánvalóvá. Utóbb, a Láthatatlan könyvtár feltárása során kezembe került egy reprodukció, amely Nagy Sándor akvarelljéről készült. A kép bár csak fekete-fehér formában ismert, de Békássy Ferenc portréja olyan húsz éves korából. Tehát egyrészt van egy eddig ismeretlen Nagy Sándor akvarell Békássy Ferencről, másrészt jóval az óbaroki teadélután előtt ismerte már egymást a festő és a költő, a kép tanúsága szerint.
Bezerédy Emma, az édesanya, így ír Babits Mihálynak 1916-ban: „Nagy Sándor, gödöllői művész mondta róla 1915-ben: „ő [Békássy Ferenc] géniuszának alkotásait nem adhatta, ahogy adni kívánta. De maga a láng-lélek nem valami, ami fejlődik az emberekben, az megvan a maga egészében, az ifjúban is, s a gyermekben is. Ami fejlődik, nő, az csak a közlőképessége, az hogy magát meg tudja mutatni másoknak. A láng maga, a génie itt volt közöttünk huszonkét évig. S ennek a képe itt maradt, mint valami kialudt fény emléke.”57
Békássy és Nagy kapcsolatáról azonban semmit sem tudunk. 1977-ben a Herman Ottó Múzeum tulajdonába kerül egy üvegablakterv sorozat, amit ismeretlen festőnek tulajdonítottak.58
Végül Pirint Andrea minden kétséget kizáróan beazonosította Nagy Sándor kézjegyét, s azt is, hogy ki is az, akinek emlékére a sorozat készült: „Üvegablaktervünk azonban egészen más ösztönzésből született, mint a magyar népművészeti értékeket, balladai örökséget továbbéltető munkák. A kompozíció gyújtópontjában elhelyezkedő képmező sírhelyet asszociál. A keresztfán – ma már csak alig – olvasható évszámok (»1893–1915«), az előtér kegyeletteljesen égő gyertyasora, s a középtérben a gyász fájdalmával térdre boruló figurák között ívelő feliratos szalag (»BÉKÁSSY FERI«) – a képsorozat sajátos emlékműjellegét tükrözik.”59 – a képsorozat felfedezője írásában egyébként kiemelkedő elemzést is ad.
Nagy Sándor műve tehát egy kápolna kilenc üvegablaka, vagyis egy különleges emlékmű Békássy Ferencnek, amit szántak valahová. Valószínűleg Zsennyére60. A kortársak és erre a legfőbb bizonyítékunk, legalább is akiknek volt szerencséje ismerni, mielőtt kiment a frontra Békássyt, mindenképpen olyasmit jelenthetett, mint amit Nagy Sándor mondott, vagy ahogy Emma írta, fia nem volt más, mint „egy reménysugár, amit ő egy szép jövőből sejtetett velünk. Oly szép volt ez, oly kialakult egy jövő számára, annyira túl a lírán, szinte megdöbbentően, mint a legszebb óhaj, amit a jövő számára azt hittük csak mi tudunk egyáltalán elképzelni.”61
A KIKÉPZÉS
1914 augusztusát Zsennyén tölti, ekkor írja a Noteszben A sennyei kert, és az Elmerült sziget kötetben Hazám: az otthonom című versét. Szeptemberében bevonul Pápára, kiképzésre. Nem sokkal előtte még ezt írja a háborúról: „Ha a háborúra gondolok, szeretném megmérhetni mennyit ér egy ember – mert igaz egyrészt, hogy komplikált szerkezet, hogy előállítása sok fájdalom és áldozatba került, hogy egy egész világ vész el, ha ő leveszik – például én velem. Másrészt azonban – úgyis születik helyette másik.”62 A kiképzés első hónapjában írja egyik legfontosabb háborúellenes versét, De hidegen címmel:
De hidegen fúj az őszi szél…
De sűrűen hull a falevél!
De véres az északi nagy csatatér!
Nyáron jártam a kaszárnya udvarát;
Sápadtak voltak a vadgesztenyefák:
Porral fedték elvonuló katonák.
Sápadt sárgák most is: ősz van már,
S amerre az Észak szele jár,
Követik, itt levélhullás, ott halál.
Learattuk itt a termést rég;
Mikor lesz ott aratás elég?
Arató katonák! Mikor lesz elég?”63
Tömörségében megrázó költemény ez. Októberben hazautazik Zsennyére, és megírja Az év című versét, amit karácsonykor elküld egy német rokonnak, de később még több ízben átdolgozza ezt a strófát kivéve: „Bölcs, fáradt vándor, vetve már az ágy; / Mire megérik a Halálra-Vágy, / Víg tél takarja majd, mely szenvedett, / Kifáradt, szép, szerelmes testedet.”64 – Talán arra számított, hogy még a tél során kivezénylik a harctérre. Ez azonban még nem történt meg.
Novemberben visszakerül a pápai kiképzőtáborba, ahol megírja a „Templomod” című versét. Ebben a versben mottónak ezt a latin írja föl: „Tuus iam regnat Apollo”. Vagyis: Apolló, maga a Napisten a király most! Mit jelent ez? Azt, hogy itt a halálra készülődésben, a világégésben, a kiképző táborban: itt az Aranykor! Itt van Árkádia! A mondat ugyanis egyértelmű utalás az Aranykorra, hiszen részelt Vergilius egyik, a keresztény hagyomány által legfontosabbnak tartott IV. Eclogájából, annak is a 10-dik sora: „Iam redit et Virgo, redeunt Saturnia regna; / Iam nova progenies caelo demittitur alto. / Tu modo nascenti puero, quo ferrea primum / Desinet ac toto surget gens aurea mundo, / Casta fave Lucina; tuus iam regnat Apollo.”65
A HUSZÁR
1915-ben írja rövid jegyzetét, melynek azt a címet adja: Mint a tűzzel. Ebben azt írja, hogy „Mint a tűzzel játszó gyámoltalan gyermek, olyan ma az emberiség. Egész létezése kozmikus mozgások- s nagy természeti folyamatokról függ, s ahol ő botorul belenyúl a világrend szervezetébe, ott mint a rossz indulatú daganat az emberi testben, megindul a helyet tévesztett romboló folyamat, megkezdődnek és nőnek hatalmas intézmények, míg csak rabjukká nem teszik az embert, aki teremtette őket. Nagy folyamatokat kezd meg az emberiség és nem bír velük: azután már azok befolyásolják őt, és nem ő azokat”66 Ekkor már szinte, mindenki, aki Európába születik „mind, de mind valami hatalmas szövetkezetben találja magát. Olyan hatalmas ez a szövetkezet, hogy ellen védekezni képtelenség: olyan hatalmas, hogy minden egyénnel megteheti azt, ami neki jólesik. Menekülés nincs előle – vagy ha van, nagyon bizonytalan s nehéz: mert a demokratikus állam többre kényszerítheti polgárait, mint akármilyen tyrannus s jobban, feltétlenebbül uralkodik az emberek felett.” – és Európa ekkor már lángol.
1915 januárjában és áprilisában többször megfordul Budapesten, és ekkor írja A sivatagban és a Jöjj, szólt a herceg című talán legnagyobb költeményeit. Ez utóbbi az a vers, amelyben teljes egészében és tömörségében benne foglaltatik mindaz, amit Keynestől, Woolftól, E. M. Forstertől hallhatott a gyarmatokról, Indiáról, s amit minderről gondolt, s ami miatt valójában kitört az első világháború, a magyarságra nézve végzetes következményekkel, melyeket máig nem dolgoztak fel, s amelyekről máig nincs korrekt beszéd.
Február 14-én Óbarokban várja Babitsot, mint már tudjuk: hiába. Májusban újra Pápán van, ekkor írja a Ne irigyeld és az Ének című verseit, s még néhányat, melyek mind-mind a halál gyógyító illataival vannak teli. Ekkor már halott Rupert Brooke Szkürosznál, sérült Wittgenstein Krakkónál.
A Magyar Királyi Honvéd Iskolában, ezt jegyzi egy alkalommal fel noteszébe: „Az emberek futkosnak, mint a bolondok, nyughatatlanok és ezért folyton kezdenek olyan vállalkozásokat, amelyek nincsenek hasznára senkinek sem – ne t’y meles pas!67 Maradj magad, zárkózz magadba, keresd meg a magad tevékenységének körét. (…) Az embereknek minden társasága feloszlik jó és rossz emberekre, a rossz tökéletlen, a jó lényegében tökéletes, azaz tökéletes kisebb vagy nagyobb arányokban. Jó lehet egy egyszerű paraszt, és jó: Blake. A mennyek országa a lelki szegényeké is lehet. Az emberek intézményeire azonban ne adj semmit, a világot javítani soha nem lehet. Csak egyre törekedhetünk, hogy a jó és a bölcs emberek minél boldogabbak lehessenek, azaz: minél szabadabbak; de még ez is mellékkérdés, mert hiszen a fő, nem a boldogság, hanem a jó élet.” – és kivezénylik a keleti frontra.
Az egyik utolsó töredékében, melyet 1915 júniusában írt, Zrínyit idézi mottóul, s ezt írja: „Költő akartam lenni, / Lantot kezembe venni, / Pengetni húrjain / Fenn zengő hangokat” – összhangokat játszani, mint Orpheusz, aranyszín magvakat vetni, mint a nagy Pán, varázs-virágokat fakasztani, s ez utóbbi végül sikerült is. Ám „A sors megirigyelte / Ma mely vihart arat; / A kezemből kiverte / Felajzott lantomat.” S már oda is van kötve oldalára az utolsó két fotón, amelyeket könyvei elejére tettek az, amit helyette kapott: a kard. Mégis, írja büszkeséggel és bátorsággal teli – az utolsó jegyzetek egyike ez – hogy „De nem lehet elölni / A szent örök-tüzet” S a vak füst, sem a vész nem fullaszthatja meg ezt a tüzet: „S viszem a harcizajba, / A visszás vad morajba / Szikrázó lelkemet!”
A néphit szerint a Zsennyén építő Templomosok a csatában, a „zenit” állapotában akartak meghalni. Mint Zrínyi. Mint Békássy.
HALÁLA
Békássy Ferenc haláláról egészen a közelmúltig csak találgatások voltak. Legtöbbször azt a megállapítást olvashatjuk, hogy egy „éjszakai támadás során” esett el. Valójában két forrást is találhatunk, amelyből pontosan kiderül, hogy miként halt meg.
Az első Nagy Eszter, Nagy Sándor festő lányának két 1985-ben írott levele. Ezekből egyrészt kiderül, hogy „Békássy Feri gyermekkori szerelmem volt, és tragikusan meghalt az 1914-es háborúban.”68 másrészt, hogy „Aludtak egy kis erdőben, az őr nem vigyázott és a kozákok gulyássá aprították a huszárokat. Feri körül feküdtek a versei, arról ismerték fel, mikor hazahozták a szülei.” Ezek a versek később előkerültek. A második világháborúból „Bori-noteszünk” van, az elsőből ez a dobronuci. A saját kézírásával megírt ki notesza egyébként válogatott verseit őrzi, melyeket 1909-től írt. Csak a legjobbakat jegyezte le. Azokat, amelyeket mindenhová magával akart vinni, a halálba is, s amelyeket kiemelkedőnek tartott. Fontos volt a sorrend, a versek nem időrendben követték egymást, inkább valamiféle kompozíció szerint. Elejére ezt írta: „Válogatott versek. 1909, 1911, 1912, 1913, 1914, 1915.” Továbbá a szignó: Békássy Ferenc. Ezekben az években járt Budapesten, Pápán, Zsennyén, Londonban, Cambridge-ben. A versek is tanúskodnak róla. Talán néhányat kitép a füzetből, s valamelyik társának adja.
A másik megközelítés azonban az, és ez tűnik pontosabbnak, ha megnézzük, hol is szolgált Békássy mint huszár? Békássy Ferenc a Magyar Királyi 7. Huszárezrednél volt kadétőrmester. Az ezred történetét feldolgozó tanulmány részletesen kitér a Bukovinában, Csernovic mellett, Dobronucnál történt június 25-e eseményekre: „…az orosz támadás megismétlődött, de cselhez folyamodtak: kezeiket a megadás jeléül magasba tartva közeledtek, a huszárok a tüzelést beszüntették. Az oroszok azonban az állások közelébe érve, hirtelen kézigránátokat dobtak a huszárokra, az állást megrohanták és kétoldalt felgöngyölítették. A támadás olyan erővel történt, hogy az ellentámadásra bevetett tartalékok sem tudtak eredményt elérni, sőt az oldalazótűzben már félúton megakadtak. Hősiesen kitartottak, amíg segítségükre gyalogság érkezett és közös rohammal visszafoglalták az eredeti állásokat.”69 Ebben a csatában halt hősi halált, a cambridge-i egyetemet végzett, ám a háború kitörésének hírére hazatérő, a háborút ellenző, ám huszárönkéntesnek bevonuló, huszonkét éves, magyar költő: Békássy Ferenc. Ahogy „Békássy Ferenc meghalt 1915. június 25-én északi harctéren, mikor a katonai határozott tevékenység által akart lelkének tétlen szétfolyó akaratától szabadulni. A külső csata is belső csata volt neki. Ő volt az igazi hős.”70
Műveit édesanyja adja ki. A megjelent kötetekből eddig négy magyar nyelvű (versek, prózák, esszék) és egy angol (angol versek és az Adriatica) könyvet sikerült előkeríteni71. Valamennyi kötetet feldolgoztam, harmadmagammal szövegkiadásra előkészítettem. És íme, most a közönség kezébe kerülhet.
A szerkesztésben szempont volt, hogy mintegy visszafele göngyölítsük fel az életművet. Első helyen a katonasírból előkerült Notesz szerepel. Érthető módon az Elmerült sziget c. kötetből kihagytuk azokat, ami a Noteszben is olvashatók. Ezt követik a további versek, majd prózák és tanulmányok, végül pedig a legkésőbb, 1925-ben Woolfék által kiadott Adriatica and other poems kötet fordítása.
Biztos vagyok azonban abban, hogy Békássy Ferenc írásai közül még sok lappang, vagy elveszett. Bezerédy Emma ugyanis ezt írja Babits Mihálynak egy levelében: „Szeretném elkezdeni a történelmi (és politikai) tanulmányok és jegyzetek összeállítását. Csak a tartalomjegyzéket írtam össze. A főbb essayk: két rövid előtanulmányféle a tervezett történelmi jellemrajzokhoz, Cesare Borgia és Leonardo da Vinci. Azután Panteizmus a középkorban. A Reneszánsz viszonya a Reformációhoz. Az Eretnekek 1100-tól 1300-ig. Luther és a Skolasztika. Továbbá az angol „Recent Events of the Balkans. 1913.” – és a többi Dickinson előadásai nyomán, vagyis azokról írt rövid essay (feljegyzései)” – mindezek a tanulmányok tehát Békássy Ferenc elveszett, vagy lappangó írásai. Nem tudtam eddig őket előkeríteni, az is csoda, hogy tudunk róluk. Talán a szövegkiadás után. Ki tudja?
De milyennek kéne lennie a kiadásnak? Emma szerint: „…a leghelyesebb mindent, absolut mindent összeszedni. Ezt tettem a Fantáziák és Gondolatokkal, melyek két kötetben a nyáron fognak megjelenni, versek és próza, amiket úgy találtam nagyrészt utólag, jegyzőkönyvekben, fiókokban, ruhák zsebében is, s csak egy részét ismertem.” És mi a célja egy ilyen összkiadásnak? „Lássa, ez a gondolat, sejtés, vagy remény (…) ez vezet az írásai kiadásánál is és érezteti velem, hogy nem az fontos, tetszetősebbek-e irodalmilag vagy kevésbé egyik vagy másik írás, hanem hogy mennyire tükrözik vissza őt. Vagy nem lehet ezt a két tulajdonságot szétválasztani, a leghelyesebb mindent, abszolút mindent összeszedni?” Igen, a leghelyesebb talán ez lenne: így lett ez a könyv lehetőség szerinti Békássy Opera Omnia.
*
Mint láttuk, élesebb és színesebb a kép az első háborúról, „a régi” és „a modern” Magyarországról, az akkori magyar, sőt az angol irodalomról. De még inkább e teljes életből és korpuszból jól megismerhetünk valakit, aki angol egyetemista volt, költő, magyar huszár; aki a XX. század elején élt, szikrázó szellemével, ragyogó lelkével és döbbenetes sorsával. Békássy Ferenc volt ő, aki a katonasírból előásott, s megkerült Noteszében lévő, utolsó előtti versében így fohászkodik: „Mert mint a víz, ha gát sehol sem tartja fenn, / Úgy múlnak napjaink, s az egyes sorsokat / Hiába kérdezem, ha elfogy életem, / Add meg míg létezem igaz nyugalmamat!” A költő addig létezik, amíg verseit olvassák, nyugalmát pedig abban lelheti, ha olvasói emlékeznek rá.
***
JEGYZETEK:
(Az itt közölt tanulmányt a kutatás lezárásának, Békássy egybegyűjtött írásainak utószavának szántam, továbbá 2009 novemberében a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Írószövetség Nívódíját nyerte. Teljes egészében a Vasi Szemle 2009/6 számában jelent mg elsőként.)
/1/ B. F.: Egy álom, 1913.
/2/ Antónia, Miklós, Ferenc, János, István, Éva, Klára és az örökbefogadott Duczynska Ilona.
/3/ SCHÖPFLIN Aladár: Békássy Ferenc. – Huszadik század, 1917. 146.
/4/ „…dédapja, Bezerédy György (1779–1863) a szombathelyi líceumban diákként elmondott ünnepi beszédét (1796) nyomtatásban hagyta az utókorra, és Szegedy Antóniát vette feleségül, Kisfaludy Sándor hitvesének, Rózának a húgát. Ebből a házasságból született Bezerédy Elek, Bezerédy Amáliának, a Flóri könyve szerzőjének, az óvodai nevelés magyar kezdeményezőjének az öccse, Békássy nagyapja. Ő Kiss Emmát vezette oltárhoz (1862), Kiss Jánosnak, Kazinczy kedvelt költőbarátjának, a felvilágosodás kora hangyaszorgalmú literátorának unokáját. Békássy Ferenc tehát Kiss János ükunokája volt.” – In: ÉDER Zoltán: A kis-sennyei kastély a Rába-berek és a Soros-rétek közt fekvő parkban áll. In: BÉKÁSSY Ferenc: Egy kis angol-magyar műveltségközvetítő: válogatás – hátrahagyott írásaiból. Válogatta és szerkesztette: Éder Zoltán. Budapest, 1989. 68. (Hungarológiai ismerettár; 4.)
/5/ Erről bővebben WEINER SENNYEY Tibor: Csodavilág, Irodalmi Jelen 2007/1.
/6/ Békásy Ferencz (Kopornaki apát, meghalt 1759-ben)
/7/ BÉKÁSY Ferencz: Secura quies. Az a bátor nyugodalom, melyet felső-surányi Sigray János, szentelt vitéz az boldog nyugodalomra való sietésének alkalmatosságával megmagyarázott. Pozsonban, 1736.
/8/ uo.
/9/ „…és nincs kilátás arra, hogy hosszabb tartózkodásra Zsennyébe jönnének; sőt azt is kijelentette, hogy a zsennyei uradalmat eladja; mert sok gyermeke van és nem hagyhatja egynek; sokba kerül a neveltetésük, a mit mindegyiknek teljes mértékben óhajt megadni, hogy a nemzetnek érdemes és hasznos tagja legyen és a vagyonból a mi reá marad a maga munkája után tudjon megélni, sőt óhajt gyermekei közöl – hét gyermeke, négy fia és három leánya van – iparost is képeztetni; mert látta külföldön: milyen jólétnek és megbecsülésnek örvendenek némely gyárosok és nagyiparosok és nagy hibát lát nálunk magyaroknál abban, hogy a nemesi osztály csak urat nevelt eddig gyermekéből, kik a néhány száz holdnyi birtokban elbizakodva semmi egyéb keresetre nem törekedtek és tönkre kellett menniök a nagyuraskodás miatt, mint pl. sógora Bezerédj Adorján, ki atyjhától több mint négyszázezer forint vagyont örökölt, és egyedül a bezerédi uradalom fél jövedelméből él, a mit nem adhat el; mert le van kötve az atya végrendeletével.” – Közli SIPOS Lajos: Babits és a Békássyak. Irodalomismeret 1999/1.
/10/ DUCZYNSKA Ilona: Korán reggel. Új Írás 1973/3.
/11/ uo.
/12/ uo.
/13/ A Noteszben: A sennyei kert címmel. Sennye, 1914. augusztus
/14/ V. ö. Zsennyei műhely. 50 éves a zsennyei Alkotóház. Szombathelyi Képtár 2003/2004.
/15/ HAMVAS Béla: Az öt béniusz. A magyar Hüperión és más magyar vonatkozású esszék II. Medio. Budapest.
/16/ BÉKÁSSY Ferenc: Gondolatok naplója I. Közreadva: Életünk 2006/6. 8–18.
/17/ GÖMÖRI György: Békássy Ferenc levelei Noel Olivierhez. In.: Életünk 1995/11. 1038.
/18/ Edmond DEMOLINS.: A Quoi Tient La supériorité Des Anglo-Saxons. Paris, 1898.
/19/ Görgey Józsefné visszaemlékezését közli GÁL István: „Rosti Magdolna”, a Nyugat rejtélyes angol szakértője. Irodalomtörténet, 58. évf. = Ú. F. 8. 4. sz. 944.
/20/ BABITS Mihály: B. F. huszárönkéntes: elesett az északi harctéren, 1915. június. Nyugat 1915/II. 824.
/21/ GÖMÖRI György: Wittgenstein és Békássy. Életünk 2001/3. 234–237.
/22/ GÖMÖRI: uo.
/23/ V. ö.: „The next moring Strachey gave Békássy breakfast in Shove’s rooms. Békássy was waiting for him at 9:30, and Strachey shuddered as helped Békássy to the eggs á l’auréol. Strachey began: Er… I’ve got some rather important news to break to you… er… I’don’t know if you’re ever heard of a society called the Apostles?” – In.? William C. LUBENOW: The Cambridge Apostles. 1820–1914. Cambridge, 1998. 44.
/24/ V. ö.: „He [Békássy] was wildly excited and remarkably intelligent…” – In.: William C. LUBENOW: The Cambridge Apostoles. 1820–1914. Cambridge, 1998. 44.
/25/ GÁL István: Békássy Ferenc a magyar és az angol irodalomban. Életünk 1976/3. 245.
/26/ V. ö.: „Keynes had started working seriously on the book after his return from his visit to the Bekassy family seat in Hungary in October 1912.” – In.: D. E. MOGGRIDGE: Maynard Keynes: An Economist Biography. Routledge. 1995. 223.
/27/ GÁL: uo.
/28/ B. F.: Találkozások.
/29/ BÉKÁSSY Ferenc: Adriatica and Other Poems. Szerkesztette: Virgina és Leonard Woolf. Hogarth Press. London. 1925.
/30/ Kéziratban. GÖMÖRI Györgytől.
/31/ Jorges Luis BORGES: A halhatatlanságról. In.: A homály dicsérete.
/32/ GÖMÖRI György: Békássy Ferenc levelei Noel Olivierhez. Életünk 1995/11. 1038. v. ö. GÖMÖRI György: Magyar emlékhely Cambridge-ben. I.n.: Jelképes jelenléteink. EKE. Stockholm. 2007. 77–84. o.
/33/ GÖMÖRI György: B. F. huszárönkéntes levele Angliába 1915 májusában
/34/ Frances CORNFORD: Békássy Feri. Fordította: Gömöri György. Életünk 1995/11. 1028.
/35/ GÖMÖRI: uo. 1031.
/36/ BÉKÁSSY Ferenc levele Noel Olivierhez. Ford.: Gömöri György. Életünk 1995/11. 1031.
/37/ BÉKÁSSY: uo. 1031.
/38/ Idézi GÖMÖRI: uo. 1031.
/39/ BÉKÁSSY: uo. 1032.
/40/ BÉKÁSSY: uo.
/41/ GÖMÖRI György: Wittgenstein és Békássy. Életünk 2001/3. 235.
/42/ „Ne vess meg engem: én nagyra török, / Rossz ügyért nem alázom meg magam” – B. F.: Szonett. Adriatica. Gömöri György fordítása.
/43/ David GARNETT: The Golden Echo. Harconet. 1936. 270. (Gál István fordítása)
/44/ BÉKÁSSY Ferenc: Gondolatok naplója. I. Elhagyva Angliát. Közreadva: Életünk 2006/6. 8–18.
/45/ BABITS Mihály: B. F. huszárönkéntes elesett az északi harctéren, 1915. június. Nyugat 1915/II. 824.
/46/ Közli GÁL: uo. 944.
/47/ BABITS: i. m.
/48/ KOSZTOLÁNYI Dezső: Fantáziák és gondolatok. Békássy Ferenc hátrahagyott írásai. Nyugat.
/49/ TÓTH Árpád: Elmerült sziget. Békássy Ferenc versei. Nyugat 1916/6.
/50/ BABITS: i. m.
/51/ BABITS: i. m.
/52/ SCHÖPFLIN Aladár: Békássy Ferenc. Huszadik század 1917/2, (35. kö9t.) 146.
/53/ KOSZTOLÁNYI Dezső: Békássy Ferenc. In: Írók, festők, tudósok. 1958. 53.
/54/ Közli GÁL: i. m.
/55/ PIRINT Andrea: Nagy Sándor eddig ismeretlen üvegablakterve a Petró-gyűjteményben. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 43. 2004.
/56/ PIRINT: uo.
/57/ BEZERÉDY Emma Babits Mihálynak 1916. május 26., Sennye. OSZK Fond III/255. A többi levelét lásd itt: OSZK. Fond III/257., III/256.
/58/ „1977-ben, Petró Sándor miskolci műgyűjtő halálával a felbecsülhetetlen értékű képző- és iparművészeti magángyűjtemény jelentős része a Herman Ottó Múzeum kezelésébe került. A többségükben névhez köthető alkotások gazdag kollekciója mellett, egy kisebb számú tárgycsoport mestereinek kilétét bizonytalanság övezi. Ismeretlen festő munkájaként került nyilvántartásba az az üvegablakterv is, amely jelen tanulmány tárgyát képezi, és amelynek alkotójaként Rippl-Rónai József neve éppúgy felmerült, mint a magyar szecessziós formanyelv másik – üvegablakokat is tervező – képviselőjéé, Nagy Sándoré (1868–1950) – PIRINT: uo.
/59/ PIRINT: uo.
/60/ „Hogy »Feri missiója« mi volt, azt csak találgathatjuk. Mint ahogy azt is csak feltételezhetjük, hogy Nagy Sándor üveg-ablakterve esetleg a Békássy Ferenc misszióját is beteljesítő zsennyei kastélyban valósult volna meg. Az üvegablakterv rendeltetési helyét illetően természetesen Békássy Elemérné óbaroki kúriája is felmerül, de festett üvegablak megvalósulásáról egyik helyszín esetében sincs tudomásunk.” – PIRINT: uo.
/61/ BEZERÉDY uo.
/62/ B. F.: Gondolatok naplója. I.
/63/ B. F.: De hidegen. Pápa, 1914. szepteber.
/64/ B. F.: Az év. Sennye, 1914. október.
/65/ „Már megtérhet a Szűz, meg az ősi saturnusi korszak, / Már új sarjat küld le a földre az ég a magasból. / Csak te a most születő gyermekre, ki hozza a vaskor / Végét, és akivel beköszönt az aranykor a földre, / Szűz Lucina, vigyázz: bátyád országol, Apollo.” (Vergilius: IV. ecloga. 6–10. sor – TRENCSÉNYI-WALDAPFEL Imre fordítása)
/66/ B. F.: Mint a tűzzel. 1915.
/67/ „Ne avatkozz bele!” (fr.)
/68/ Nagy Sándor lányának levele. 1985. február 19. Cambridge. Forrás: Láthatatlan könyvtár. Zsennye. Lejegyezte: a szerző. A Láthatatlan könyvtár rendszerezését Prejczer Paula végezte el. In.: PREJCZER Paula: Adalékok a Zsennyei Bezerédj-család és a családi-könyvtár történetéhez, és a könyvtár töredék katalógusa. – A tanulmány 1995-ben első díjat nyert a MTA Veszprémi Akadémiai Bizottság pályázatán – Kézirat.
/69/ FEJES Sándor: Huszárok Pápán. A Magyar Királyi 7. Honvéd Huszárezred története a dokumentumok tükrében 1874–1920. Pápa. 112. i. n.
/70/ MARCONNAY RUPPRECHT Tibor: Békássy Ferenc – Gondolatok és Fantáziák. In.: MARCONNAY: A diadal és egyéb dolgok. Válogatott művek. Bp. 1920.
/71/ BÉKÁSSY Ferenc (megjelent és a szövegkiadásra előkészített) művei a Franklinnál és a Lampel R. Könyvkereskedésnél: I. Elmerült sziget. Versek. (113. l.) Bp. 1915.; 2–3. Fantáziák és gondolatok I. Versek. (147. l.) Bp. 1916.; II. Prózák. (194 l.) Bp. 1916.; 4. Tanulmányok és jegyzetek I. Írókról és irodalmakról. (240 l.) Bp. 1917.; továbbá 5. Adriatica and other poems. (Published by Leonard and Virginia Woolf at the Hogarth Press.) London, 1925.
A szerző /Aranymadár Alapítvány/ szíves engedélyével.
