N. Jaczkó Olga: Bundás

    I.

    Egyetlen rózsatő állott a kertben. Nagyon öreg volt már, csupa görcs és bütyök, de tavasszal mégis hajtott egy fiatal gallyat és ökölbeszorult, nagy piros rózsákat nyitott rajta. Ha a szél rázta a rózsafát, szétnyíltak a sziromujjak és teleszórták az ember lelkét emlékezéssel…

    Arra is mindig emlékezett Zsuzsánnak asszony, hogy gyermekkorában nagyon szeretett volna egy kutyapajtást, mely mindig utána fusson, őt védje, neki hízelegjen, az ő szeszélyeit tűrje. De a szülei féltették a veszélyessé válható barátságtól és nem hoztak kutyát a házhoz. Amint kikerült az életbe, első lépése a sok évi tilalom  áthágása volt, azonnal kutyát szerzett. Kövérkés, közepes tehetségű mopszli volt. De Zsuzsánna körülálmodozta állathőstettekkel és lelkesen hajszolta azokat. Gyönyörű, veszélyes eshetőségekkel kiszínezett utakat tervezett a kutyával, de már az első lépésnél kudarcot vallott az állat hajthatatlan lustaságán. Még a legszelídebb sétára sem akart elindulni. A jó falatért készséggel megnyalta úrnője kezét, csinosan szolgált, de mikor hívó füttye nyomán utána kellett volna nyargalnia, egy-két kullogó, tettető lépés után visszafordult és betelepedett az úrnő székébe. Néha vakkantott néhányat, ha heves, idegen hangokat hallott az ajtó alatt, egyébre azonban nem volt hajlandó. Az asszony eleinte könyörögve, vagy erőszakosan igyekezett változtatni a kutya hajlamain, de mindhiába.

     Egy napon aztán végképp lemondott róla. Behozta a konyhából egy porceláncsészében a mopszli ebédjét és feltálalta a kemény pamlagra, amelyen ülve ő szokott dolgozni. Hívogatta. A kutya ránézett, megcsóválta a farkát, mintha teljes gőzzel indítani akarna, – aztán a karosszékhez sompolygott, melyben az asszony húga ült és szuszogva keresgélt süteménymorzsák után.

    - Piszkos, hűtlen dög, – fakadt ki Zsuzsanna elkeseredetten.

    A leány, aki egész nap a lábát lógatta a karosszékből, mint valami erkélyre telepített lomha kúszóindát, diadalmasan feleselt:

    - Hát hogyne, ha mindig olyannal gyötröd, ami nincs kedvére!

    A szekrényhez ment friss darab süteményért, a könyvespolchoz új kötet regényért, hogy tovább rágódjék a szentimentális édességeken, a kutya meg azalatt boldogan telepedett a szék kimelegített párnái közé. Zsuzsánna hagyta és más kutyát szerzett.

    Békés arcú, hatalmas kuvasz volt a mopszli utódja. Ez elé már nem tűzött az asszony természetével ellenkező feladatokat. Ha házőrző, csak őrizze a házat, feküdjék naphosszat a küszöbön, óvja ellenség lépéseitől! Nem is tett egyebet a kutya, elvárta, hogy odavigyék az ételt is küszöb melletti vackára. Ilyenkor elismerése jeléül meglendítette lompos farkát, de egyszer, amint az asszony elibe tette a tálat s v életlenül meglegyintette az orrát, dühösen felmordult és hatalmas álkapcsa közé csattantotta űrnője lábát. Nem volt semmi tekintettel arra, hogy a szeretet botlása volt az a kis kellemetlenség és gorombán utasított el mindent, ami nyugalmában háborgatta…  

    II.

    Ezután szerezte Zsuzsanna Rexet. Másképpen nem is lehetett volna nevezni azt a különleges, gyönyörű állatot. Nem mintha csupa jótulajdonság uralkodott volna benne, hanem mert megdönthetetlen királyi fölénnyel viselte úgy a jó, mint a rossz tulajdonságait. Mindig magasra vetett fejjel szaglászott, orrlyukai remegtek, mint valami érzékeny kürt pereme, fodros, nagy farkát zászlóként, ünnepélyesen vitte és amikor a nap fénye hajnalban becsordult a hegyek torkába, Rex pedig vadászni indult, gyönyörű, dús, sárga palástja fordaiból búsan viszonozta a nap aranyfényét. Vadászott, mert nem szokásai, hanem szenvedélyei voltak. Szoktatni nem is lehetett és asszonya nem is bánta, hogy a kutyája nem kullog engedelmesen utána, mert sokkal nagyszerűbb öröm volt az ő iramodásait követni. Gyönyörű, büszke aranykorszak volt az az idő, az imádsága is olyan volt Zsuzsannának, mintha farkasszemet nézne az Úristennel és úgy mondaná:

    - Úgy-e Istenem, te mindent megteszel nekem?

    Száguldozott a tüzesaranyszínű kutya, mint valami nagyszerű szimbólum s úrnője követte a szerelem, fiatalság, erő, jólét acélos szárnyain, virágok, illatok, mámor, minden földi jó és szép között…

    Rex hamarosan elérte a lehetőségek legvégső határát. Egy reggel ismét kinyargalt, tátott szájú, bámész virágokat, fiatal cserjék kinyújtott karjait tiporva futott királyi palástjában a hegyre. A tetőn alattomosan elrejtőzve lapult az ember, akinek a természete e különös remekére csak a sziszegő megjegyzése volt:

    - Már megint itt vagy, te bestia?

    És vadászfegyveréből rádurrantott Rexre. Az állat felüvöltött, úgy, hogy a falun végighasogatta az emberek fülét, utat vágott a süket barázdákon a búzavirágok sok szirommal körülpárnázott szívéig, mert felfülelt a faluban minden ember és megremegett az egész határ. Az asszonyt a kétségbeesésig kerültette a keserűség. És amúgy is romlani kezdett az élet, mintha a szimbólum elvesztése után szétomlott volna minden. A napok nagy szenzációval mint üres hólyagok puffantak el, nem hagyva maguk után semmit. A kutyáért való bánatában, pótlásról való tervezgetésben sűrűsödött Zsuzsannának minden érzése, ez ríkatta, az kecsegtette vigasszal. A Rex alattomos elvesztése volt a nyitánya a feléáradó emberi rosszindulatnak, s ő egy új Rex által akart elégtételt venni. Vágya tervezve hordta mindenfelé! A Szent-Bernátra:

    - Onnét hozok kutyát, amely a hó alól életre kaparja az embert!

    - Vagy egy vérebet, – tüzelte a bosszú, – az az ember testéből fakasztja a meleget, a vért…

    Terveivel felkereste azokat, akiknek bősége idején úgy osztogatta a mindenféle jót, mint a Rex palástja az arany fényét. Az emberek elhúzogatták a szájukat, hol gúnyosan, hol kicsinylően és nem segítették semmivel. sötéten, üresen botorkált hazafelé. Talán vissza nem sétált volna, ha az összetalálkozó felhők nem mérnék a földi cikázó villámfényt. De a magas fák még azt is irigyelték tőle, ágaikat szétszurkálták a villámszőnyegen és csak egyes darabokat engedtek le belőle a földre. Éppen, hogy rátehette a lábát, aztán várt, míg egy lépésnyire leesett egy másik darab fény. Már csak a pihenés fizikai kívánata tolta előre a testét. Még a ház felé süllyedő kőlépcső volt előtte, ha azt lekopogja, ennek az útnak is vége. Azután? Talán semmi…

    S amint a lépcsőre tette a lábát, belebotlott valamibe, könnyű cipője megmerült meleggel és lágysággal. Vajon mi lehet? Lehajolt.

    - Bundás!

    Kis, közönséges kóbor kutya, melyet husánggal ütött a gazdája, hogyha enni kért. Néha Rex után oldalgott s mivel a mopszli és a kuvasz öregek, lusták voltak, Rex elfogadta fiatal tombolása játszópajtásául. Rex halála után Zsuzsanna nem tudta tűrni, fellobbanó keserűséggel üldözte.

    - Hogyisne! Annak el kellett pusztulnia, téged pedig én foglak táplálni!

    Aztán mégis, – mert az egyik tányéron maradt néhány nyalásnyi tej, – felszedette vele. Most itt fekszik a viharban az ő küszöbén és forró lihegéssel ontja a nyalásnyi ételért a hálát, a ragaszkodást!

    A lépcsőre ült, a kutya mellé és dermedt kezét meleg bundájába vágta. Aztán megnyugodva szállt le magas tervezgetései csúcsáról:

    - Elkérem magamnak Bundást a gazdájától!

    A közelben állott az öreg rózsatő és mivel éppen június volt, kivirult ökleiben nem fakó emlékezést, hanem friss életillatot szorongatott. Az asszony egészen a kutya mellé simult és lelke odatárult a jelen illatának, az életöröm új ígéretének. Abban a pillanatban újra kisiklott valahonnan a szél, erőset csavart a rózsafán és szétdobálta csomós szirmait. Bundás megijedt a hulló szirmok zörejétől, felugrott és visszatekintés nélkül futott messze, messze…