Mátyás király halála és temetése

– Bonfini krónikája nyomán –

Már a kilencvenedik év következett el ezernégyszáz felett, amikor Mátyás király gyaloghintón elvitette magát a vár erkélye alá, hogy részt vegyen a virágvasárnapi szertartáson. Nagy türelemmel hat órán át ott tartózkodott, pedig addig egy falatot sem evett. A szertartás után nagy gyöngeség vett rajta erőt, azért belső szobájába vonult, ott várta a királynét, aki a város templomában volt.
Amíg a királynéra várakozott, hogy éhségét csillapítsa, Péter kulcsárral fügét hozatott. Ez a füge állott, romlott volt. Alighogy a király megízlelte, haragra lobbant. De a királyné, aki éppen akkor érkezett, lecsillapította férjét.
Nemsokára ízletes ebédet szolgáltak fel, de Mátyás semmihez se nyúlt. Ezután panaszkodni kezdett, hogy szédül a feje, és homályosodik a szeme.
Ekkor hálószobájába vitték – itt hirtelen szélütés érte.
Amikor az udvariak erről értesültek, mindnyájan elveszítették a fejüket.
A királyt nagy fájdalom gyötörte, a súlyos betegség egészen megbénította. Egyre azt kiáltozta:
- Jaj! Jaj! Jézus! Jézus!
Egyebet nem is tudott mondani.
Olyan nagy volt a király iránt érzett tisztelet, hogy még ekkora életveszedelemben se mert senki hozzá szólni. Megérinteni, étellel kínálni se merték.
Egyedül a királyné áll mellette: összeszorított száját erőszakkal felnyitja, és valami éltető orvosságot tölt bele. Majd fülét, ujját, haját húzogatja, hogy magához térjen. Ezután elkötözi karját, kezét, lábát, ahogy ilyen veszedelemben szokásos. Majd fülébe kiáltoz, és felnyitja kifordult szemét. A királyné mindent megtesz, amire a szeretet kötelezi. Tanácsot kér az orvosoktól, akik a súlyos betegség láttára valósággal megrémültek.
A király pedig nagy fájdalmában nyög és ordít, mint az oroszlán, magával a halállal küzd.
A harmadik nap délelőtt hét és nyolc óra között történt, hogy a király jelét adta őszinte bűnbánatának, és lelkét kilehelte.
A győzhetetlen Mátyás kedden, Mars hadisten napján halt meg, életének negyvenhetedik évében, és igazságos uralkodásának örök emlékét hagyta maga után. És ahogy Mars hónapjában, márciusban született, úgy Mars napján és órájában távozott az életből.
A következő napon a király testét méltóságának minden jelvényével feldíszítették, majd egy bíborkereveten kiterítették, és a tágas ebédlőteremben felravatalozták.
A tanács úgy döntött, hogy a nagy királynak két temetése legyen: az egyik Bécsben, a másik Székesfehérvárott. Az első temetés jelképes, a második valósággal történik.
Ezért néhány nap múlva valamennyi főúr és nemes Corvinus herceggel együtt gyászruhában, fekete kocsikon és lovakkal Székesfehérvárra vonult. A közeli városokból és falvakból is sokan siettek a király temetésére.
A király testét palástban, karddal, kormánypálcával, koronával, országalmával, aranysarkantyúval, takaratlan arccal a székesegyházban bíborravatalra helyezték. Körülötte egyik oldalon a főpapok, a másikon a főnemesek álltak.
Mielőtt a ravatalt a templomba bevitték volna, a menet már megindult. Tizenkét páncélos lovag haladt elől, bíboröltözetben és győzelmes zászlókkal, egyikük a király kardját vitte.
A ravatal mögött a király fia, Corvin János haladt gyászöltözetben, oldalán jobbról a pápai követ, balján Hippolit esztergomi érsek. Követték őket az egyházi és világi előkelőségek.
Amikor a Szűz Mária-bazilikához visszaérkeztek, a holttestet középen letették. A lovagok, akik a zászlókat és a kardot vitték, sóhajtozva ezeket a földre dobták a főoltár előtt, mintha a király halála következtében minden zászlója, minden szerzett országa elveszett volna.
Erre a látványra mindenki sírva fakadt. Siratták Mátyást, de még inkább az országot, amely elveszítette legjobb királyát.