Dsida Jenő: Istenem, ki járt itt?, Legyetek őszinték, Fuldoklás
Dsida Jenő:
Istenem, ki járt itt?
Jövök szívemmel a havas hegyekből.
A görbe hold zöld-sárga sugara
befényli halk, magányos házamat.
S előtte, íme, titkos lábnyomok.
Rozsdás kulcsom nyiszogva sír a zárban,
de a meszelt fal ünnepi fehér,
de a küszöb nedves-tisztára súrolt
és furcsán csillog a kopott kilincs.
Meleg fogad és hervadó virágszag.
Fakó arcképek tört szemén mosoly.
A tűz dalolva és kacagva pattog
a kandallón. Ki rakhatott tüzet?
Új olaj serceg lámpásom begyében,
ágyam hűs, sima gyolccsal hívogat
s nini, öreg párnám is duzzadó
és habfehér. Ágyat ki vethetett?
Az asztalon nyitott könyvek, füzetkék
elhintett szirmok közt derengenek,
halványan, mint a félszeg, kedves álmok,
amiket elfelejtünk hajnalig.
Különben senki. Zöld hold száll az égen,
befényli halk, magányos lelkemet.
És én tűnődve ülök ágyamon:
Vajjon ki járt itt? Istenem, ki járt itt?
Dsida Jenő:
Legyetek őszinték
Lássátok, fáradt vagyok már
s nem bírok szavaitok labirintján
tévelyegni. Szeretem a nyugodt,
nyílegyenes, biztos utakat.
Legyetek őszinték, ne zúdítsatok
rám cifraszép szavakat,
mert el tudom viselni a meztelen
igét és ti is el kell, hogy viseljétek.
Amikor beszélek, ne nézzetek
a hátam mögé: az nyugtalanít.
Állítástok legyen: igen, igen -
és tagadástok: nem, nem.
Mindnyájan biztosan meghalunk.
Esik a hó, itt pattog a tűz
és mindnyájan testvérek volnánk
és nyájas, jó apánk az Isten.
1929
Dsida Jenő:
Fuldoklás
– Bárd Oszkárnak –
Hiába tömök zsebkendőt a számba.
Nem gyermeksírás az enyém.
Korbács. Vér. Töviskoszorú.
Sötét gyárkémények vigasztalan kürtölése.
Túlnőtt a fájdalom a hegyeken,
a megrémült csillagokon.
Iszonyatba-lapult kutyák
halálosan vonítanak.
Most cserben hagy az emberi szó,
a nyugtató ütem, a mérsékelt zengés.
Ó - nem alkotás ez.
Csak bámulás a sárga lámpafénybe.
Csak szűkölés, fuldoklás. Egyetlen ordítás.
Panasz az egész világnak.
Az egész világnak,
amelyből nem áll mellettem senki.
Galgó, 1930. szeptember 17.