Kozma Andor: Idyll
Túl a falun, az erdőn innen,
Virul a rét zöld, üde színben.
A pázsiton nyáj legelész.
A kis bojtárnak semmi dolga,
Csak áll és pajkosan mosolygva
Az érnek pallójára néz.
A keskeny pallón üldögélve,
Mereng az ér futó vizébe
A kis libapásztor leány.
A habba lóg picinyke lába,
Bukdácsoló fehér libája
Apró testvérnek véli tán.
Most megpödörve azt, mi nincsen,
A kis bojtár szó: »Ejnye kincsem,
Megint csak oly vad vagy ma is!«
A lányka felel elpirultan:
»Jaj kérem, én azt úgy tanultam,
Hogy a legény – az mind hamis.«
»Én hű leszek, meglásd galambom –
Csak el ne fuss, ha itt bevallom:
Egy csókodat kívánja szám.«
»Szívesen adnám, – ah, de nagy bűn,
Anyácska megtiltotta szörnyűn, –
Hogy mért, én föl nem foghatám.«
»Nem látja senki most, virágom!«
– »No, egyet gyorsan, – én se bánom.«
»Jer hát ide!« – »Jaj, félek én!«
»Jaj, én is!« – »Istenem, ha nézik!«
»Jer legalább az út feléig!«
– »Bátrabb te légy, te vagy legény!«
De végre, ím, a csók elcsattan,
Aztán sikoltva megriadtan
Fut kétfelé a két gyerek.
A kis legény tereli nyáját,
A lányka űzi sok ligáját
S az ajkuk buzgón így rebeg:
»Jaj az anyácska meg ne tudja,
A rét, az erdő meg ne súgja –
S a csók amott az erdőszélen,
Ha itt ma én ki nem beszélem,
Örökre mély titok marad.