Benedek Elek: A föld

Különös elegy-belegy népség verődött össze a községházán, a jegyző irodájában. Egyszerre négyen-öten beszéltek, hadonásztak, a jegyző a tintafoltos léniát mérgesen csapkodta az íróasztalához, cédulák repültek a szoba földjére, egy suhanc folyvást azokat szedegette. Egy pár ember meghúzódott a sarokban, nyugodalmasan, mintha az egész dolog nem érdekelné, fújta a fojtogató füstöt, csak nagy ritkán lódítottak egy-egy szót a pörölő, lármázó atyafiak közé. Igazi zimóré volt ez, vagy hogy érthető nyelven beszéljek: zűrzavar. Külön széken ült legelöl, de mindegyre fölugrott egy csontos, visszataszító képű asszony, aki majd elrepült rikító szalagos, égővörös ruhájában. Színehagyott tollas, régi divatú kalap a fején. Brassai szász asszony volt, mellette állott az ura, kopott zsíros gérokkban. Hatalmas testéről lerítt az uras ruha, s csak ez, meg bozontos szakálla választotta el a mellette álló szálas férfiaktól, akik mind az ő testvérei, nehéz csizmában, daróczekében – csupa gazdaemberek. Egyedül ez a bozontos szakállú vált ki8 a famíliából: suszter Brassóban. Ott házasodott rá a szász leányra. Leghátul egy kis köpcös, hízásnak indult emberke húzódott meg nagy óvatosan. Szénfekete arc, szénfekete bajusz és szakáll, merész hajlású orr: a falu bótosa. Az örmény. Sűrűn kacsintott az ajtó felé, látszott az arcán, hogy ugrásra kész minden pillanatban.

    A nagy zimóréban is ki lehetett venni, hogy Márkó Sándor, egy negyvenesnek látszó, széles, erős embert viszi a szót. Hol a jegyzőhöz beszélt, hol a suszterhez, a testvérbátyjához, s bár alig lehetett köztük pár év különbség, jó székely szokás szerint – magázta. Igen, magázta, de már nem nagyon tisztelhette, mert minden harmadik szava-mondása ez volt: – Bácsi! Aki megistenelte kendet, hallgasson ide!

    - Az a föld az apámé volt, igaz-e?

    - Az igaz – hagyta helybe a suszter.

    - Az apám halála után megvettem kendtől, igaz-e?

    - Meg a földet, de a jussait nem!

    - Bácsi, aki megistenelte kendet, miféle jussról hebeg?

    - Arról, hogy más a föld, s más annak a jussa. Annak külön ára van.

    Hátulról bátortalanul belészólt az örmény, de egyben fogta is az ajtó kilincsét:

    - Igaz!

    - Hallgass, örmény! A te neved – Hallgass.

    Fordult ismét a suszterhez, most már szelídebben.

    - Bácsi! Igaz-e hogy hatszáz pengő forintot fizettem két rátába kendnek? Mért fizettem?

    - A földért. De annak a jussát nem vetted meg, hogy lelegeltethess és erdőlhess utána. Ez a juss pénz ára, öcsém. Megfizeted-e ezt külön?

    Eléugrott a szász asszony:

    - Fizesse meg, s akkor adunk írást!

    Márkó Sándor szépen megfogta az asszonyt, s leültette a székre. És mondta neki:

    - Ángyomasszony, maga csücsüljön le. Nekem maga ne adjon írást. Azt a földet nem a maga apja szerezte. Azon a földön az én apám szántott. Annakelőtte a nagyapám. Mióta áll a világ, mindég Márkó-birtok volt. Az most is. Az is marad, amíg én élek. Ó, bácsi, bácsi – fordult most a bátyjának –,  aki megistenelte kendet, van-e lelke s istene, hogy idegen embert, jövevényt akar ereszteni a Márkó família földjére!

    Segítettek neki az öregebb Márkók is:

    - Hallod-e, Ábris, van-e lelked s istened?

    Ábris, a suszter, zavartan forgatta kezében a kalapot. Szégyenkezve hebegte:

    - Szegény ember vagyok én is, a sok gyermek meglepett… mit csináljak?

    Fölpattant a szász asszony:

    - Ábris! Vigyázz, levesznek a lábadról! Ne engedj, Ábris!

    Hátul a kis örmény is nekibátorodott:

    - Ne, ne!

    És fogta a kilincset szaladásra készen. De Márkó Sándor most is csak megvetően hátraszólt:

    - Mondtam-e már, örmény, hogy a te neved – Hallgass? No-no…

    Ábris szólt most, egy kicsit elérzékenyülten:

    - Vedd vissza a pénzt, Sándor. Mástól többet kaptam. Írást is adtam róla. Rajtam is segít, rajtad is. Úgyis adósságra vetted föl a föld árát. Neked is sok gyermeked van, Sándor!

    - Sok hát – tört ki Márkó Sándor –, hiszen azért vettem a földet, azért sanyargok, azért fizetem a kamatot a döglesztőbe (márminthogy a bankba) – aki megistenelte kendet, bácsi!

    - Kelle-e pénz, Sándor?

    - Nekem nem. A kutya igya fel a véremet, ha kell. Megyek a királyig, de nem engedem a földemet. Abba más ember ne akassza az ekéjét, ha szereti az életét! Hallod-e, örmény?

    Az örmény hallotta, de nyomban kiserült-fordult az ajtón. A pitvarban állapodott meg, ott hallgatódzott.

    - Vedd el a pénzt, Sándor, ne háborogj.

    Lassanként az öregek is lecsillapodtak, ő is bíztatták:

    - Vedd el a pénzt, öcsém. Szegény embernek szegény a szerencséje. Nyugodj belé.

    Eközben Ábris a kezébe erőszakolta a hat darab százast. Márkó Sándor egy pillantaig habozva nézte hol a pénzt, hol az embereket.

    - Mit tanácsol, jegyző úr?

    - Semmit, fiam. De azt mondhatom, hogy cudarság, amit veled tesznek.

    - Ugye, cudarság? Hallja-e bácsi, aki megistenelte kendet, itt a pénze, né! – s a szeme közé vágta a pénzt.

    Abban a pillanatban összegabalyodtak az ebmerek mind, ki ütött, ki választott, a szász asszony sikoltozott, lassankint kikerültek az udvarra. Ott éppen akkor iramodott futásnak a kis örmény. Átugrott a kerítésen, ki a mezőre. Márkó Sándor hirtelen kiszakadt az embergombolyból, vérbe borult szemmel szaladt az örmény után.

    - Megöli! Megöli! – jajgattak az asszonynépek.

    Egy vén székely vállat vonított.

    - Hadd ölje. Mit keres a mi földünkön.

    A testvérek is nekiiramodtak s futván kiabáltak:

    - Fordulj vissza, Sándor! Állj meg, Sándor!

    - Jaj, megöli, jaj, hóttig tartó tömlöcre vetik! – jajveszékeltek az asszonyok.

    Mondták a férfiak:

    - Vajon van-e bicska nála?

    Többet nemigen szóltak, csak kibámultak a domboldalra, s nézték, hogy a szegény kis örmény mint igyekszik kifelé, meg-megroggyan az ina, újra nekirugaszkodik. Sándor mindenütt a nyomában. Aztán csak megbotlik a kis örmény, elterül az ugarföldön.

    Egyszerre kiáltják az emberek:

    - Az éppen a Márkó Sándor földje! Az, az! A peres föld!

    Most egyszerre ráveti magát Márkó Sándor a kis örményre, egyik kezével a földre nyomja, másik kezében megvillan a bicska. S behallik az ordítása, amint az örmény mellének szegzi a kést:

    - Kell-e az én földem, örmény? Megöllek a földemen! Az én igazi jussomon!

    Hideg verejték ver ki a kis örmény homlokán, szabadon maradt kezével kapkod a belső zsebébe, reszketve húzza elő az írást.

    - Ne ölj meg, irgalmazz. Itt az írás.

    Mindezt nem látja Márkó Sándor, azt sem tudja, hogyan siklik ki kezéből a bicska. A testvérei lezúzzák az örményről, hárman-négyen fogják, úgy vezetik a támolygó-lihegő embert.

    Ábris engesztelően mutatja neki az írást.

    - No, látod-e, itt az írás. Csendesülj le. Tied marad a föld!

    Nehezen, nagyokat fújva, alig hallhatóan mondja Márkó Sándor:

    - Az már más, bácsi. Aki megistenelte kendet! 

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf