Benedek Elek: A föld
Különös elegy-belegy népség verődött össze a községházán, a jegyző irodájában. Egyszerre négyen-öten beszéltek, hadonásztak, a jegyző a tintafoltos léniát mérgesen csapkodta az íróasztalához, cédulák repültek a szoba földjére, egy suhanc folyvást azokat szedegette. Egy pár ember meghúzódott a sarokban, nyugodalmasan, mintha az egész dolog nem érdekelné, fújta a fojtogató füstöt, csak nagy ritkán lódítottak egy-egy szót a pörölő, lármázó atyafiak közé. Igazi zimóré volt ez, vagy hogy érthető nyelven beszéljek: zűrzavar. Külön széken ült legelöl, de mindegyre fölugrott egy csontos, visszataszító képű asszony, aki majd elrepült rikító szalagos, égővörös ruhájában. Színehagyott tollas, régi divatú kalap a fején. Brassai szász asszony volt, mellette állott az ura, kopott zsíros gérokkban. Hatalmas testéről lerítt az uras ruha, s csak ez, meg bozontos szakálla választotta el a mellette álló szálas férfiaktól, akik mind az ő testvérei, nehéz csizmában, daróczekében – csupa gazdaemberek. Egyedül ez a bozontos szakállú vált ki8 a famíliából: suszter Brassóban. Ott házasodott rá a szász leányra. Leghátul egy kis köpcös, hízásnak indult emberke húzódott meg nagy óvatosan. Szénfekete arc, szénfekete bajusz és szakáll, merész hajlású orr: a falu bótosa. Az örmény. Sűrűn kacsintott az ajtó felé, látszott az arcán, hogy ugrásra kész minden pillanatban.
A nagy zimóréban is ki lehetett venni, hogy Márkó Sándor, egy negyvenesnek látszó, széles, erős embert viszi a szót. Hol a jegyzőhöz beszélt, hol a suszterhez, a testvérbátyjához, s bár alig lehetett köztük pár év különbség, jó székely szokás szerint – magázta. Igen, magázta, de már nem nagyon tisztelhette, mert minden harmadik szava-mondása ez volt: – Bácsi! Aki megistenelte kendet, hallgasson ide!
- Az a föld az apámé volt, igaz-e?
- Az igaz – hagyta helybe a suszter.
- Az apám halála után megvettem kendtől, igaz-e?
- Meg a földet, de a jussait nem!
- Bácsi, aki megistenelte kendet, miféle jussról hebeg?
- Arról, hogy más a föld, s más annak a jussa. Annak külön ára van.
Hátulról bátortalanul belészólt az örmény, de egyben fogta is az ajtó kilincsét:
- Igaz!
- Hallgass, örmény! A te neved – Hallgass.
Fordult ismét a suszterhez, most már szelídebben.
- Bácsi! Igaz-e hogy hatszáz pengő forintot fizettem két rátába kendnek? Mért fizettem?
- A földért. De annak a jussát nem vetted meg, hogy lelegeltethess és erdőlhess utána. Ez a juss pénz ára, öcsém. Megfizeted-e ezt külön?
Eléugrott a szász asszony:
- Fizesse meg, s akkor adunk írást!
Márkó Sándor szépen megfogta az asszonyt, s leültette a székre. És mondta neki:
- Ángyomasszony, maga csücsüljön le. Nekem maga ne adjon írást. Azt a földet nem a maga apja szerezte. Azon a földön az én apám szántott. Annakelőtte a nagyapám. Mióta áll a világ, mindég Márkó-birtok volt. Az most is. Az is marad, amíg én élek. Ó, bácsi, bácsi – fordult most a bátyjának –, aki megistenelte kendet, van-e lelke s istene, hogy idegen embert, jövevényt akar ereszteni a Márkó família földjére!
Segítettek neki az öregebb Márkók is:
- Hallod-e, Ábris, van-e lelked s istened?
Ábris, a suszter, zavartan forgatta kezében a kalapot. Szégyenkezve hebegte:
- Szegény ember vagyok én is, a sok gyermek meglepett… mit csináljak?
Fölpattant a szász asszony:
- Ábris! Vigyázz, levesznek a lábadról! Ne engedj, Ábris!
Hátul a kis örmény is nekibátorodott:
- Ne, ne!
És fogta a kilincset szaladásra készen. De Márkó Sándor most is csak megvetően hátraszólt:
- Mondtam-e már, örmény, hogy a te neved – Hallgass? No-no…
Ábris szólt most, egy kicsit elérzékenyülten:
- Vedd vissza a pénzt, Sándor. Mástól többet kaptam. Írást is adtam róla. Rajtam is segít, rajtad is. Úgyis adósságra vetted föl a föld árát. Neked is sok gyermeked van, Sándor!
- Sok hát – tört ki Márkó Sándor –, hiszen azért vettem a földet, azért sanyargok, azért fizetem a kamatot a döglesztőbe (márminthogy a bankba) – aki megistenelte kendet, bácsi!
- Kelle-e pénz, Sándor?
- Nekem nem. A kutya igya fel a véremet, ha kell. Megyek a királyig, de nem engedem a földemet. Abba más ember ne akassza az ekéjét, ha szereti az életét! Hallod-e, örmény?
Az örmény hallotta, de nyomban kiserült-fordult az ajtón. A pitvarban állapodott meg, ott hallgatódzott.
- Vedd el a pénzt, Sándor, ne háborogj.
Lassanként az öregek is lecsillapodtak, ő is bíztatták:
- Vedd el a pénzt, öcsém. Szegény embernek szegény a szerencséje. Nyugodj belé.
Eközben Ábris a kezébe erőszakolta a hat darab százast. Márkó Sándor egy pillantaig habozva nézte hol a pénzt, hol az embereket.
- Mit tanácsol, jegyző úr?
- Semmit, fiam. De azt mondhatom, hogy cudarság, amit veled tesznek.
- Ugye, cudarság? Hallja-e bácsi, aki megistenelte kendet, itt a pénze, né! – s a szeme közé vágta a pénzt.
Abban a pillanatban összegabalyodtak az ebmerek mind, ki ütött, ki választott, a szász asszony sikoltozott, lassankint kikerültek az udvarra. Ott éppen akkor iramodott futásnak a kis örmény. Átugrott a kerítésen, ki a mezőre. Márkó Sándor hirtelen kiszakadt az embergombolyból, vérbe borult szemmel szaladt az örmény után.
- Megöli! Megöli! – jajgattak az asszonynépek.
Egy vén székely vállat vonított.
- Hadd ölje. Mit keres a mi földünkön.
A testvérek is nekiiramodtak s futván kiabáltak:
- Fordulj vissza, Sándor! Állj meg, Sándor!
- Jaj, megöli, jaj, hóttig tartó tömlöcre vetik! – jajveszékeltek az asszonyok.
Mondták a férfiak:
- Vajon van-e bicska nála?
Többet nemigen szóltak, csak kibámultak a domboldalra, s nézték, hogy a szegény kis örmény mint igyekszik kifelé, meg-megroggyan az ina, újra nekirugaszkodik. Sándor mindenütt a nyomában. Aztán csak megbotlik a kis örmény, elterül az ugarföldön.
Egyszerre kiáltják az emberek:
- Az éppen a Márkó Sándor földje! Az, az! A peres föld!
Most egyszerre ráveti magát Márkó Sándor a kis örményre, egyik kezével a földre nyomja, másik kezében megvillan a bicska. S behallik az ordítása, amint az örmény mellének szegzi a kést:
- Kell-e az én földem, örmény? Megöllek a földemen! Az én igazi jussomon!
Hideg verejték ver ki a kis örmény homlokán, szabadon maradt kezével kapkod a belső zsebébe, reszketve húzza elő az írást.
- Ne ölj meg, irgalmazz. Itt az írás.
Mindezt nem látja Márkó Sándor, azt sem tudja, hogyan siklik ki kezéből a bicska. A testvérei lezúzzák az örményről, hárman-négyen fogják, úgy vezetik a támolygó-lihegő embert.
Ábris engesztelően mutatja neki az írást.
- No, látod-e, itt az írás. Csendesülj le. Tied marad a föld!
Nehezen, nagyokat fújva, alig hallhatóan mondja Márkó Sándor:
- Az már más, bácsi. Aki megistenelte kendet!