Bécsújhely ostroma

– Bonfini krónikája nyomán –

Bécsnek büszke várát már meghódította Mátyás, de Bécsújhely erős vára és városa még ellenállt. A király vezérei erősen körülzárták, és egy esztendőn át szüntelenül ostromolták, mégsem tudták elfoglalni.

    Ekkor Mátyás tanácsot kért a csillagjósoktól, és amikor ezek csupa jó előjelt mutattak, maga is táborba szállott. Éppen ideje volt, hogy Bécsújhely alatt a sereget felkeresse, mert a katonák egy része már téli táborba akart vonulni, s még a vezérek is készen álltak rá, hogy visszaforduljanak.

    Mátyás ekkor elbocsátotta azokat, akik jogosan kérték, és friss csapatokkal erősítette meg az ostromlókat.

    Bécsújhely városa síkságon fekszik, talaj mocsaras és vizenyős. Forrásokban annyira bővelkedik, hogy bárhol ásol le három-négy lábnyira, mindenütt felfakad a víz.

    A város árkai nagyon mélyek, és igen szélesek. Mind a két oldalon négyszögletes kövekkel vannak kirakva.

    Az árkokban annyi a víz, mint a tengerben, még hal is van bennük.

    A város négy szegletre épült, kapuja is négy van. Ha a piac közepén megállasz és körülnézel, minden irányban egyenesen a kapukat látod. Négy külvárost is találsz, ezekben éppen olyan épületek állnak, mint a városban. A külvárosokat is sánc és vízzel teli árok veszik körül.

    A város falait háromszoros árok és számos torony védelmezi. A fal minden szögleténél és a kapunál egy-egy torony áll, s ezek valóságos erődök, tele katonával meg hadifelszereléssel.

    Zápolyai István és társai, akik ott harcoltak, három-négy ostromlótornyot állítottak fel az első mérföldkőnél, de a várost jobban megközelíteni nem bírták, mert a nyílt és sík terepen egy domb se volt, amely mögött meghúzódhattak volna.

    A király megérkezése után az ostrom megélénkült. Mátyás összefüggő árokkal és sánccal vette körül a várost, hogy semmit oda be ne vihessenek. Az árok és a sánc mellé erős őrséget is állíottt.

    Néhány nap múlva a király éjszakai támadást indított, és a Bécs felé eső külvárost elfoglalta, majd felgyújtotta.

    Az őrség katonái nagyon megrémültek, és a felvonóhídon át a város falai mögé húzódtak.

    Nemsokára Mátyás a Pannónia felé eső külvárost is elfoglalta.

    Ekkor a város védői a többi külvárost is lerombolták, mert nem bíztak abban, hogy megvédhetik.

    A bécsújhelyiek annyira megrémültek a szokatlan éjszakai támadásoktól, hogy rémületükben az egész várost feladták volna, ha Mátyás folytatja a rohamot.

    De a király nem támadott tovább, mert azt tartotta, hogy célját így is elérte.

    Másnap Mátyás a legnagyobb ágyúkat állította város falaival szembe, és a falakat éjjel-nappal törette. Ezután csapóhidakat készíttetett, hogy a sereg az árkokon átkelhessen.

    A király gyakran szólítja megadásra a polgárokat, de senki se hallgat a felszólításra. Ekkor a király azzal fenyegetőzik, hogy ez egész várost elpusztítja.

    De a várkapitány, aki nemrég Bécs alatt harcolt a király ellen, azt feleli:

    - Síromat már kiválasztottam. Itt halok meg, de a várost fel nem adom.

    Az ellenfelek nagyszerű szavakat váltanak egymással, pedig a városban már alig akad valami ennivaló, és a királynak is fogytán a pénze, ami a háborút táplálja.

    Ekkor Mátyás parancsára a katonák karóból és vesszőből henger alakú kosarakat fontak. Ezeket a kosarakat földdel meg kővel megrakták, és éjjel a falak mellé állították. A felállított kosarak között sövényt húztak, és a közöket kiásott földdel megtöltötték. Ilyen módon védőfalat építettek az ostromlóknak. A védőfal mögött ostromlógépeket állítottak fel, és ezekkel a város bástyáit lerombolták.

    A király erősen ágyúztatott egy tornyot; ha ezt sikerül ledönteni, akkor a törmelék az árkot feltölti, és így utat nyit a katonáknak a városba.

    De a várparancsnok mindjárt felfogta a király szándékát. Azonnal kibontotta a torony város felőli oldalát, a törmelék a falakon belül hulljon le.

    Amikor aztán a tornyot annyira ágyúzták, hogy már csaknem összedőlt, a várkapitány megparancsolta, hogy gyújtsák fel. Mindjárt fel is csapott a láng, amelyet a torony fából készült szerkezet táplált. Amikor a tűz a gerendákat és az oszlopokat megemésztette, a torony ledőlt – de a város felé!

    A király látta, hogy reménye nem vált valóra, mégis rohamra indított három cseh csapatot.

    A csehek csatarendbe fejlődtek, felkúsztak a töltésre, és eljutottak a mellvéd tetejére. Hárman közülük leugrottak, de a várvédők mindjárt levágták őket.

    Amikor a katonák és a polgárok észrevették, hogy a csehek a mellvédet megszállták, mind oda futottak a falakról, és szorongatni kezdték őket. Ugyanekkor egy titkos kapun segédcsapatokat küldtek ki a csehek ellen.

    Amikor Mátyás király látta, hogy Mars, a hadak istene nem kedvez neki, visszaszólította katonáit. De azért nem engedett, másnap töretlen erővel folytatta az ostromot.

    Végre megtört a polgárok bátorsága. Már külső segítségben sem reménykedtek, ezért szívesen feladták volna a várost, de a helyőrség nem engedett, tovább folytatta a harcot.

    Ekkor Mátyás elhatározta, hogy kiéheztetéssel foglalja el a várost. Hiszen elfoglalhatta volna erővel is, de csak nagy öldöklés árán. Márpedig kímélni akarta a katonákat, és a várost is meg akarta szabadítani a háború dühöngésétől.

    Mátyás király hét hónapot töltött itt táborban. Erre az időre királyhoz méltó palotát építtetett, s a palota mellett is kápolnát emeltetett.

    Történt egyszer, hogy a király palotájának díszes szobájában ebédelt, és egy ágyúgolyó három felszolgáló inasát elpusztította. A véres látvány a királyt nem ijesztette meg: mozdulatlan maradt, és a félelemnek semmiféle jelét nem mutatta.

    Végre a várkapitány is megtört: megüzente, hogy a várost feladja. A feladásnak az volt a feltétele, hogy a katonaság elvonulhat, sőt háromszáz megrakott szekeret is magával vihet.

    A király ezeket a feltételeket elfogadta.

    Amikor a város átadásának napja elérkezett, a katonaság kivonult. Mátyás pedig csapatokat küldött a városba, hogy a tornyokra kitűzzék a Corvinus- és a magyar zászlót.

    Ezután a királyné vonult be a városba, hogy fogadja férjét, aki diadalmenetet készített elő.

    Mátyás király megvárta a csillagok kedvező állását, és három nap múlva vonult be a városba. Örvendezve, nagy pompa közepette, baldachin alatt lépkedett, előtte járt a papság és a hivatalviselők rendje. A felvonulásban nem vitték a király előtt a hadizsákmányt, az ostromot ábrázoló képeket, foglyok sem meneteltek előtte.

    A király után lovas- és gyalogoscsapatok következetek. A katonák lelkesen kiáltoztak:

    - Éljen a győzelem! Éljen Corvinus, a fenséges király! Éljen Corvinus, a fővezér!

    A különböző nemzetek fiai a maguk nyelvén kiáltoztak, a magyarokkal együtt éljenezték Mátyás királyt.

    És ami egészen csodálatos, mégis valóság: a katonák a legyőzöttekkel nem erőszakoskodtak, még dölyfösek sem voltak. Senki közülük a polgárokat nem szidalmazta, nem is bántalmazta. Sőt a katonák abban versenyeztek, hogy melyikük önt először életet házigazdájának a hosszú éhségtől megsápadt arcába. A katonák jószívűsége következtében néhány városi polgár annyit evett, hogy felfúvódott, és ebbe belehalt.

    Ezután Mátyás király egy tágas mezőre felvonultatta minden csapatát, és az egész sereget hadirendbe sorakoztatta. Maga a csapatok elé lépett, és csendet parancsolt. Parancsát nemcsak a katonák, de még a lovak is mind megtartották. Ezután intésére elővitték az első csapat zászlaját. Ezt a király buzdító szavakkal átadta egy öreg katonának, akinek nem volt sarkantyúja. Az öreg azért nem hordott sarkantyút, nehogy az ütközet hevében lovát véletlenül megsarkantyúzza, s főként, hogy ne tudjon elmenekülni a csatából.

    A király ezután tizenkét kardot, ugyanannyi csatabárdot és buzogányt osztott ki azoknak, kik kitüntették magukat. Ezek aztán körülállták a zászlótartót. Most a zászló előtt és mögött egy-egy lovascsapat vonult el. Mindenki megtartotta menet közben a sort, mert ha csak egy ujjnyival előbbre léptetett volna a többinél, nem kerüli el a mindent meglátó vezér haragját. Olyan félelmetes volt a fegyelem, és a fővezér iránt olyan nagy volt a tisztelet, hogy mindenki nyomban végrehajtotta a parancsát, s még az életét is semmibe vette, csak hogy a parancsot teljesítse.

    Ezután minden csapat előnyomult egy kissé, és a király jelére egymás után különböző harci alakulatba, ék alakba, körbe, három- vagy négyszögbe, olló és fűrész formába fejlődött. Mindenki megtartotta helyét, és mindnyájan nagy jártassággal és ügyességgel végezték a gyakorlatokat.

    A király bemutatta feleségének, hogy harcolt a felállított csatasor. Sorakoztatta a csapatokat, majd az arcvonal két szárnyára kisebb csapatokban osztva páncél- és lovasdandárt helyezett. A középre két lovasdandárt állított, és közéjük osztotta be a gyalogosokat. Az első sorban a nehézfegyverzetű katonákat helyezte el, a másodikba a lándzsásokat, az íjászokat, a parittyásokat és a könnyűfegyverzetűeket állította, a harmadik csatasorba a kipróbált katonákat küldte, akiket csak a végső küzdelembe szoktak bevetni. A két szárny elé könnyfegyverzetű lovasokat rendelt. ezek olyan gyorsak voltak, hogy talán még a madarakat is utolérték. A felállított csatasor teljességgel olyan volt, mint egy skorpió.

    Ezután minden csapat elvonult Beatrix királyné előtt. Bonfini, a király olasz tudósa, aki nagyon megbámulta a gyakorlatot, azt mondta:

    - Itáliában ilyent nem lehet látni.

    Történeti könyvében meg is írta a magyar vitézekről:

    „Sehol sem látsz katonát, aki jobban tűrné a hőséget, a fagyot, a fáradtságot és az éhséget, aki buzgóbban teljesítené a parancsot, és készségesebben vállalná a halálos veszedelmet, aki jobban elítélni és zendülést, aki a táborban nyugodtabban és tisztességesebben élne, aki jobban tisztelné a mértékletességet és a tisztaságot, jobban tartózkodnék a hamis eskütől és a meg nem engedett szerelemből. A lovasok nagy része nős és családos. Azt mondják, sohasem szegik meg a házastársi hűséget, pedig három esztendeig katonáskodnak.

    A magyar vitézeknek nagyobb a bátorságuk és a kitartásuk, mint a spártaiaknak. Télen éppen úgy táboroznak, akárcsak nyáron. Saját szememmel láttam, hogy hóval borított lyukakban türelmesen telelnek, csak hogy az elkezdett ostromot félbe ne szakítsák. Úgy másznak elő a lyukakból, mint az egerek.

    Ha a magyar parancsot kap, képes az őrhelyen egész éjjel nyeregben ülni, s helyéből nem mozdul, a kemény fagy miatt panaszt nem tesz. Ha keze vagy lába a hidegtől megdermed, rendületlen lélekkel tűri a szenvedést. A gyerekeket is táborban nevelik, ott oktatják őket hadimesterségre.”