Czóbel Minka: Késett álom

Csaplárosné volt fiatal korában;
Odakinn a Homokos-csárdában;
Jól ösmerték fiatalok, vének,
Ölelgették a betyárlegények

„Tisztességes” asszony lett már régen,
Benn lakik a falu közepében.
Rég letette már a csapszék gondját,
Megtisztelik: néninek is mondják.

Rég bedőlt már a Homokos-csárda,
De azért csak visszasiklik álma
Oda, hol a gabonaföld alatt
Most is szántják még a csárdafalat.

Mintha most is hallaná a szelet,
Hogy szórja a sűrű porszemeket.
Vakolat-hullt, vedlett sárga falra,
Tört ablakra, festett-zöld asztalra.

Mintha most is látná: mint fehérlik
Holdsugár a gyalog-bodzán végig,
Hogy ömlik el árva csanál ágán,
Szerbtövisen, csodafa virágán.

Látja amint közeleg egy árnyék. –
A csaplárné vendégeket vár még?
Rojtos selyemkendő a derekán,
Piros gyöngysor barna kövér nyakán.

Bekerül az ajtón az idegen,
A csaplárné ránéz: „Nem ismerem!”
„Egy liter bort!” Már elébe rakja. –
Hol járhat a betyár gondolatja?

A menyecske ott ül már mellette,
De a legény tán észre sem vette?
Hallgatagon iszik egy óráig, –
Nem messze már hajnal-hasadtáig.

Felkél lassan, egyet ránt a vállán,
Végigtörül kékes, tüskés állán,
Az ajtóból még visszakiáltja
Elmenőben: az Isten megáldja!

Aztán többet sosem vette szavát.
Most, hogy már elszórta élte javát,
Úgy érzi – mert ez egy nem csókolta –
Mintha ő még sosem csókolt volna.

Elgondolja: hiszen nem ösmertem,
Nem is tudom, hogy mi a szerelem,
Rám sem mézett. – A többi meg szegény –
Futó homok, vadkender levelén!

Lement a nap, sötét lett az éjjel…
Nagyot bólint ráncos ősz fejével:
„Ha még az a rongyos csárda állna,
Hej, ha az a betyár arra járna!”