Cságoly Péterfia Béla: Néhány adalék a száz éve született Rakovszky József költő életrajzához

Havilapunk rendszerváltás utáni újraindítója, Rakovszky József költő életrajzához néhány, eddig még nem publikált tény jutott birtokomba. Mint tudjuk, a költő önmagát is árva, lelenc gyermeknek tartotta. Ugyanakkor, hogy kitől és mikor jutott tudomására, hogy a magyar nemzet történetében 1496-tól fontos szerepet játszó, magas rangú katonák, hivatalnokok és politikusok, a felvidéki, nagyrákói és kelemenfalvi Rakovszky nagybirtokos család törvénytelen sarja. Ő maga is mindig azt irt az életrajzában, hogy szülei elhagyták,[vélhetőleg egy helyi cselédlány az anyja] nevelőszülőknél nőtt fel. A Szózat havilap elektronikus újraindítását követően keresett meg drótpostán a Németországba szüleivel még a II. világégés után emigrált Rakovszky István. Ő szerinte is tény, hogy Rakovszky József a család fattyú tagja volt, azonban több részletről vagy nem tudott vagy nem akart róluk beszélni. A családban általános igény volt a műveltség, így hajlam a költészetre is. Ezt a verset Rakovszky István édesapja idősebb Rakovszky István[1885 †1953] írta:

Rakovszky István:

Hit

Fuldokló vagyok bősz örvények árján,
Áradatbavesző, kit zajló hullám visz,
Kavarog éltem zúgó szélvész szárnyán;
De sziklaként állok, amíg lelkem hisz!

Korbácsütéssel sanyargat az ármány, 
Sötétség kerget vészes felhők szárnyán
Nyugalmat nem ád senki, semmi itt,
Csak te vagy a pajzsom, te vagy vértem : Hit.

Viharzó éltem odahamvad árván,
Halálharang zúg sorsom hangorkánján!
De buzdftó szóval vigasztal a Hit.

És ezer vész közt kemény, mint a márvány
S nem fél a haláltól, sem pusztulástól, kit
Örök tüzével emberré tett a HIT!

Ezt pedig Iván nagybátyja, a Fővárosi Közmunkák Tanácsának elnöke, politikus, belügyminiszter [1885-†1960.]:

Rakovszky Iván:

Pereg a Dob

A háború lármája halkul...
De az  elnémult csatazajbul
Még egy sikoltás fel-fel jajdul..
A fegyverkovács- vasa csattan
Uj fegyvert forraszt lankadatlan...
És peregnek még harcdobok,
Még glédában a harcsorok.

Vonulnak lassan, hosszú sorban
Cafattá tépett gőgbíborban
Kik bűnösök a véres torban...
Tetemre hív a vádat író
És halált...halált mond a bíró
És peregnek a gyászdobok,
Nyaktiló kése csikorog.

A gyűlölet-bárd nincs elásva,
Ember embernek még nem társa
Öklök emelkednek csapásra
Erös a gyengét eltiporja
Dühöng az örült konctivornya
És peregnek a bűn-dobok
Sok igaz ember felzokog.

Ácsolják az új világ vázát
Talán esettek börtönházát,
Belévakolva bosszú lázát..
Rabbilincs kattan szolgakézen,
Hogy ne legyen jobb, mint volt régen.
És peregnek a sorsdobok,
Ajtókon a végzet kopog.

Oh, miért nem vetjük végre végét
És nem teremtünk végső békét
Minden országét, minden népét
Hol győző és legyőzött nincsen,
Csak Ember van és győz az Isten. 
És nem peregnek a dobok,
Mert dob helyett a szív dobog.

Az alábbi három még meg nem jelent verset Rakovszky József tanár, költő gépírásos hagyatékából válogattam ki a Szózat havilap rendszerváltás utáni újraindítójának születésnapját köszöntve:

Rakovszky József:

Költészet

Nevében hordja, mily dicső
S hogy mily tüzek világa ez,
Amely a földtől égig ér,
Örökké zengő és nemes!
Az istenek játéka ez
S a tiszta szívek temploma,
A gazság bősz cézáraival
Ki meg nem alkuszik soha!

Nem költészet az, mit torz kufár
Rongy árucikként megvehet.
A bértollnokság árulás,
Gyalázza ezt a szent nevet.
A költők isten-emberek,
Igazság bátor papjai.
Meghalnak bár, de egy se’ fog
Hazug dicshimnuszt ontani!

Pilis, 1953. VIII. 29.

Rakovszky József:

Tűztánc

A láng, hogy mily nagy, akkor látjuk,
Ha körben sok kis fény lobog.
A nap se’ voln’ dicső magában,
Ha nem öveznék csillagok.

Kis csillagocskák, járjatok csak
A roppant lángözön körül,
Csak rajta körbe, karikába,
Az égi herceg így örül.

A tűz nem éghet önmagának,
Sem földi láng, sem égi fény.
Ősrend: hogy lénye ott ragyogjon
A hű kicsik tekintetén.

Budapest, 1953. VII. 27.

Rakovszky József:

Berlini hajnal

Berlinben megmozdult a nép
a szolgatartók ellen
s felzúgott, mint a nyári ég
fájdalmas bőszületben,
mert nem tűrhette el tovább
a fricskás szolgaságot,
hogy arculüssék szent jogát
a moszkovita bábok.

Egy díszes autó utasa
csitítva szólt az utcán
s nem volt, ki végig hallgassa,
mi „jót” üzent a kormány.
A bábrendszer miniszterét
a tömeg verte orrba.
Bár inkább ott a helyszínén
kötélre húzta volna.

A tüntetőkre harckocsik
tiportak rá kegyetlen”
s a nép megrázta láncait
a gyilkos sortüzekben.
A magdeburgi gyárkapuk
kidőltek sorra, végig.
– Munkások nem rabok vagyunk! –
Ez harsogott az égig.

S ha vannak még, kik azt hiszik,
hogy végül győz a zsarnok,
nem látnak, csak az orrukig
s butábbak, mint a barmok!
A munkásság örök rokon,
haragja ősi törvény,
a német barikádokon
már elbukott az önkény!

– Nézd, nézd a hajnal bíborát,
mint hősök drága vére!
Most lebben el az ó-világ
az új idők tüzébe’.
Oh hála, ébred már a nép
nyakán lazult a járom,
holnap bilincsét zúzza szét
s túllép a szolgaságon!

Pilis, 1953, VI. 24.