Szabó Lőrinc: Kánikulában

Rummal keverte sárga lakktüzét
a nap; rummal a felforrt agyakat,
az egész város asztfaltingovány,
aszfaltfolyó lapul a paloták
partjához, áttüzesedett lovak
vörösréz-teste fénylik, ötvenöt
szájjal liheg a szomszéd ház, a fal
bőre kipersen, égő szakadék
a nagykörút s az inasok fején
kigyullad az újságpapírsisak.

Rummal itat most bennünket a nap,
rummal a várost, felrobban, aki
cigarettára gyújt, vörös bikák
bömbölnek az égen, sercegve sül
zöld zsírjában a park, puhul a hang,
guta kerülget munkást, papot és
bárókisasszonyt: megizzadt kövek
tüdeje pörkölt gumikat lehell
s az autók benzinfüstje a nehéz
levegőbe már reggel beragadt.

Rummal itatja a várost a nap.
De én
olyan vidéken jártam, hogy szegény
csontjaimban ma is fázik a fagy,
és esőkben, hogy szárnyas éveim,
lehulltak, sárbapaskolt madarak, –
kiülök hát egy padra, hol a tűz
körülhízeleg s nyalja arcomat:
próbálj, didergő, ázott életem,
szárítkozni e roppant fény alatt!

1927