Lendvai István: Északfényben

Vörös fény lobbant fenn a messze űrben,
elömlött falvak, városok felett.
A világ rémület pincéje lett,
hol döbbenettől ájulásbagyűrten
szorongtak dermedt, didergő szívek:
– »Ó, jaj, minő jel ez, ki fejti meg?«

Oly vészes volt tüneménye az égnek,
olyan haragvó, oly bajbahirdető, –
tűzvészt hirdetett, hol fal és tető
zuhan, s anyák, csecsemők élve égnek,
vad robbanást, halálos kártevést,
sokaknak háborús emlékezést.

Mindent idézett, mit ember csiholhat,
ha ördög lakja lelke rejtekét.
De gyors, tudós hír vitte szerteszét,
hogy északfény csak, mely semmivé olvad,
s mind felocsúdtak a bénult szívek.
Hogy égi intés: ki hinné s minek?

1938. január