Kozma Andor: A Bükkben
Lévay József 90-ik születésnapjára
Kanyargós utat szab embernek az élet,
Az enyém is egyszer a nagy Bükkbe tévedt.
Már az ősz ott bujkált lomb és cserje közte,
S a ritkuló zöldet pirossal színezte.
Bájos hervadásban oly egyedül bolygék,
Mintha e világon csupán magam volnék.
Halk nótákba kezdtem álmodón, merengve,
S szinte beolvadtam a szép rengetegbe.
Vándor vadmadárnak csapatát rebbentém,
Nyúl meg róka surrant mohos törzsek mentén.
Fényes szemű őzek szökkentek odábbat –
De fátyolozta szívemet a bánat.
Csüggedt érzelgésnek hullajtgatva könnyét,
Lapoztam s nem értém Isten képeskönyvét,
Mígnem a fülembe, mélyiben a Bükknek –
Hallga! hallga! – érces férfihangok ütnek.
Derülve figyeltem: mily vidám nagy ének
Tört, mint áldozatfüst, egyenest az égnek!
Mint szépség s bölcsesség összeütött kelyhe,
Csöng benne szív és ész üde erőtelje.
Csupa bátor érzés, mégis szűzi tiszta,
Mindben egy nagy élet tükröződik vissza,
Tartalom és forma egy ritmusba olvad, –
Vajh, ki az a boldog, aki így dalolhat?
Szétnyitom a bokrot, – s ím, a gyepre dőlten
Ott a dalnok: egy vadász előttem;
Szép fejét magas kor hava beeste,
De piros az arca, s deli még a teste.
Gazdag vadász-zsákmány mellette halomban,
A kezeügyében pattogó tűz lobban,
Pohár a jobbjában, aranyborral teli,
Az életörömre dalolva emeli.
A dalos ősz férfit lesem loppal némán,
Hangja, csodamódon, magasból hat énrám,
Mint pacsirta, mely föl a felhőkbe vágott,
S onnan hinti dallal teli a világot.
Kedves jelenés ez! És addig csodálom:
Nem tudom, hogy benne mi való, mi álom,
Mintha a leszálló alkonyból kiválna
Három isten: Bacchus, Ámor és Diána.
A vadásznak a bort Bacchus maga önti,
Ámor rózsaággal mosolygva köszönti,
S hogy szép legyen álma, szűz Diána karja
Őt a bükkös erdő lombjával takarja.
Éjjel van az erdőn, elhallgat az ének,
Holdvilágos égen kis csillagok égnek,
Halkan suhog szárnya elülő madárnak,
S még az őzikék is lábujjhegyen járnak.
Álmodj Bükk vadásza, s mire jő a hajnal,
Ébredj megint frissen, új kedvvel, új dallal!
S csak így éld továbbat istenektől áldott,
Férfias, költői, rejtező világod!
Hogy, kik szerte bolygunk téveteg dalokkal,
Rád és énekedre lesve néha loppal,
Nemes irigységgel hadd sóhajtsuk el mi:
Ah, mily szép így élni és így énekelni!