Füst Milán: A pásztor

Tört szívvel, melyből fájdalom csordul,
Lejti táncát a szél s közben búskormor…
Felhők szállnak el felette zordul
S már az alkony éjszakába fordul.

S barna hegyről rég lejött a nyáj,
(Mint barna fejről göndör fürt lehull),
S a nedves réten sír a vízmadár
S a pásztor botra támaszkodva vár,

Míg az éji falura a barna ősz
Kietlen csöndje ült; s már hűs verem
Az égnek boltja Melyre nesztelen
Szállong a sötét föld alól a gőz.

Kunyhójának akkor lángja éled
S míg nem egy félszeg gondján bíbelődik,
Magános asztalán hosszú időkig
Még a hűvös gyertyalángba réved.

S míg éji úton lándzsás éji csősz
Korhol duhajt, ki csendjét felveré,
A kövér, sötét föld alól a gőz
Békésen száll a csillagok felé.