Füst Milán: A jegesmedve

    - Semmit se csinálhattam – ismételte a kisebbik katona szomorúan s ide-oda repdesett tekintete a sötétben. Nyugtalan természet lehetett: az a fajta, aki sose készül el az élete pereivel. Társa viszont épp ellenkezőleg olyan ember volt, aki még a sötétben is sokáig hagyta egy tárgyon függeni a szemét.

    - No és? mi volt aztán? – unszolta szóra megint.

    - Semmise volt – felelte a kis ember dühösen. Hogy őtőle ilyet kérdezhessen valaki! Hogy mi volt aztán. Hát nem az egész világnak tudnia kellene az ilyesmit?

    - Öt évi várfogság – mondta ki a nagy szót. Úgy szokta volt ezt mindig odavetni, mint a testamentomi igéket. – S még utánszolgálat is – tette hozzá s most már szinte diadallal. (Minthogy van ember, aki még büszkélkedik is a szenvedéseivel.) Igaz viszont, hogy erre már fel is állt – muszáj volt, minthogy az agyát mégiscsak elborította kicsit ez az öt év, de úgy lehet, még jobban az, hogy még mindig itt szolgál. Békétlenül csóválta hát a fejét.

    - Tudod, mit csinált az énvelem? – kérdezte csendesen.

    - De mért is nem mondod meg neki már, egyszer legalább? – tört ki a másikból is a harag. S a kis embernek ez most jól esett.

    - Hiába beszélek én – felelte tehát és nyögött egyet. S azzal le is ült megint. Oh, hisz most unszolás nélkül is beszélni akart ő már, hosszan és egyfolytában, belekerülvén örök-egyforma gondolatai sodrába.

    - Mert azt is ráhazudta ám, hogy be voltam rúgva – kezdte társának magyarázni ugyanazt, amivel annyi ideje birkózik. – Igaz, ittam is kicsit este a hideg miatt és annak a szaga megérzett rajtam. Mert meg is szagoltatott a bitang.

    - Szagoljátok meg – adta ki a parancsot a járőrnek. – Érzitek a pálinkát? Őrségre megy és be mer nekem rúgni a cudar.

    - No nem mondd – lihegte a másik. Valljuk meg, máris alig jött hang a torkán, még a foga is úgy összekoccant, hogy hallani lehetett. Hiszen ma éjszaka éppen ő a soros.

    - Hogy volt az? – kérdezte végül is.

    - No látod – felelte neki a kisember s most már szinte elégedetten. No lám, végre a másik is vacog egy kicsit. Cifrázni kezdte tehát.

    -  Feleség, két kis gyerek otthon, most gondold el ezt testvér – magyarázta neki. – Van neked otthon feleséged?

    - Nincs énnekem.

    - Hát?

    - Anyámnak egy fia vagyok – mondotta ki keményen a másik s nagyot nyelt a szó után.

    - Úgy? – s valamiféle gúnyos mosoly suhant el a kisember arcán. – Hát akkor hallgass csak ide öcskös – kezdte el meging jóságosan a kínzást. – Újonc vagy te még itt, mit tudsz te még arról, hogy ez mit csinál. Mióta vagy te itt?

    - Két hónapja.

    - No látod, ugyanúgy voltam én is, három hónapos katona. És őrségre küldtek. Mert ez itt a szabály, Répás kapitány úr így akarja: őrség és őrparancsnok nélkül, ki az éjszakába és egyedül, mert azt mondja, kicsi a létszám. Ő azt mondja, kicsi, mi meg azt mondjuk, nem kicsi. Meg lehet azt csinálni emberségesen is…

    - Hogy is híjják? Répás?

    - Még azt se tudod? – ijedezett a másik. – Ezt se nagyon kérdezgesd a többitől, ha van eszed. Mert ha megtudja, hogy még a nevét se tudod, jaj neked akkor. És úgy vigyázz, el ne felejtsd, se éjjel, se nappal ki ne menjen a fejedből. Érted a szót?

    A másik azonban már szóhoz se jutott rémületében.

    - Tanuld csak, tanuld, mert amilyen ő, olyan a neve is. Mert hallott már ilyet valaki, hogy így hívjanak egy embert? – Hogy is hívnak engem? – kérdezi egyszer egy pulyától, magam is ott voltam. – Répás Béna – feleli az rá, mivelhogy ilyet, hogy Béni, sose hallott még a falujában. No de csak azt láttad volna! még a két füle is majd leesett róla, akkorát röhögött. – Hát béna vagyok én? – kérdezi tőle. No de mindegy is az! – legyintett a kis ember.

    - Hát az úgy volt – folytatta utóbb könnyű sóhajtással –, éppen ilyen vad idő volt akkor is. Öt éve van éppen. Újonc voltam én is, mint te – ki is küldtek őrszemnek s éppen a lőporos torony alá, akár most téged. Kitanítottak persze engem is, szépen megmondtak tízszer is mindent, hogy kell, mint kell, hogy milyen szigorú dolog ez ott… de hát ha valami más adódik, amit nem mondanak meg, mit tegyen akkor az ember? Ez a nagy baj minálunk, ez a legfőbb panasz itt. A magam eszére voltam hagyva s nem volt elég eszem, mert bele kellett volna lőni testvár, amint megláttam a cudart.

    Elhallgatott, kicsit körülnézett a sötétben… mivelhogy úgy mondják, a falaknak is füle lehet. Halkabban folytatta tehát.

    - Kinn vagyok – folytatta – járok, sötét van, rettenetes a hideg, csak úgy pattog a jég a Dunán, egyszercsak jön egy civil. Mindjárt láttam, de hát mért ne sétálhatna egy civil is a hidegben, ha kedve van hozzá ne nem igaz? Elég messze is volt. De hogy nem megy el mégse, megunom. – Állj, ki vagy? – kiáltok rá. Nem felel. – Hasalj le az anyád! – nem mozdul. Kapom le a fegyvert – erre elneveti magát. – Jókor szólítasz meg – azt mondja nekem. – Ellophattam volna már a nadrágodat is – nem ismersz te szamár?

    Szó, ami szó – hogyne ismertem volna? – Répás Béni kapitány úr, – mondom néki és persze tisztelgek is előtte előírás szerint. De ő csak jön egyre közelebb. Most mit csinálok a kapitányommal? – Állítsd csak oda azt a fene puskát – mondja nékem éppen akkor, de nem katonásan mondja, vezényszóval, csak úgy barátságosan. Odatámasztom hát a fegyvert is a falnak, tisztelgek előtte úgy is, de ő meg beszélgetni akar. Hát jó. – Hideg van, mi? – kérdezi tőlem és a vállamra vereget. – Nagyon hideg, – felelem én, – jelentem alássan. – Hogy hát hagyjam el most a katonás beszédet is – mondja nekem ő, – mi a fenének az ilyenkor? nem vagyunk mi most szolgálatban –, azt mondja, – láthatom, ő most civilben van. – Pihenj! – mondja rá, hogy nem akarok a haptákból kiállni. Hát kiállok abból is, nevetek, mert ő vicceket mond… aztán azt kérdezi: van-e családom, miegymás, hogy tetszik nékem a katonaélet, meg ilyesmit. S én persze mindenre felelek néki, mert az az illendőség, úgy tanítottak. – ő meg úgy teszi, mint aki épp menni akar, de aztán megfordul megint. – Hát jól van – azt mondja –, jöttem kicsit megnézni, mit csináltok idekint ti gyerekek. Ittunk egy kicsit – azt mondja. – Nem kell egy cigaretta? kérdezi tőlem. S már veszi is elő tárcáját a cudar. – Hát ha lesz olyan szíves a kapitány úr – mondom én. De neszet foghattam valahogy, mert nem mindjárt vettem el a cigarettát. – No! – kiált rám s azzal majd az orromba nyomja bele. S még tüzet is adott, de ő maga persze nem gyújtott rá. S ebből megintcsak neszet fogtam én.

    Alig szívok egyet-kettőt a cigarettán, veszi elő az óráját. – Hány óra van most? – kérdezi tőlem. – Sötét van itt, hozd azt a cigarettát, szíjjad – azt mondja nekem. Elmegyek a puskámtól… csak az kellett neki. Odamegyek hozzá nézni az órát, erre megfogja a karomat s el nem ereszt. S akkor látom csak, hogy mit csinál. A kezében egy vörös zsinór, azon egy síp.

    - Te disznó – ordít a pofámba. – Cigarettázol a poros toronynál? Beszélgetsz, leteszed a puskát? – olvassa rám a bűneimet. – Ez határterület! – ordítja belém. És sípol vadul. – Hát a jelhanggal mi van te disznó –, hát az állj, ki vagy? azt tréfából találták ki neked?

    Szó ami szó, jött az őrjárat. Lefegyvereztek, lefogtak. Nem kegyelmezett nekem Répás kapitány úr. Minél jobban esedeztem, annál vadabb lett. S hiába járt itt aztán a feleségem ötször is könyörögni. Hadosztály-bíróság elé vitt. S még azt is beadta nekik, hogy részeg voltam az őrségen.

    *

    Hogy emberünk mindezek után nem nagy kedvvel ment őrszemnek a torony alá, azt mondani se kell. Ám odakinn minden másképp lett. S hogy mi tette? – az-e, hogy lábai alatt jó puha, valódi havat érzett, nem a képzeletek álombéli havát és hidegét, – (mert ami valódi, az valódi s ami álom, az csak álom) – vagy a csípős, kegyetlen hideg volt-e az oka? amely mintha próbára akarná tenni: anyás gyerek-e még, vagy igazi katona? – tény az, hogy odakinn jókedve kerekedett.

    - Nem tól ki velem ez a tél – mondotta ő magának és nevetett. Olyképp, mintha csiklandozná az arcára hulló, cirógató, puha hó.

    - Őrszem vagyok én, kemény a szolgálat, no de fontos dolog nekem az! – mondotta magának. - Ez itt a torony, ez meg a Duna s mögötte van az ellenség… Már ez is tetszett néki. S főként: hogy nincs az az élőlény, aki el mehetne itt a torony alatt, ha néki nem ad útjáról számadást.

    - Semmi emberfajtát be nem eresztesz a közeledbe – mondta néki a szakaszvezető. – Hát úgy is lesz.

    - Mi a jelhang? – kérdezte magától, illetve máris a képzeletbeli idegentől.

    - Ebanyád.

    - Haj, haj, te bitang – diadalmaskodott máris az idegenen –, az tegnap volt, állj meg a helyeden, mert odalövök. – Persze, hogy tegnap volt, benne volt ő is az őrjáratban, hallotta maga is, mikor a járőrparancsnok kivágta keményen. – De ma mi a jelhang?

    - Jegesmedve. – Jól van. Ezzel meg lehet elégedve az ember. Rendben van a dolog.

    S egész megbékélve mind e világ dolgaival trappolt aztán jóideig s egész pontosan a torony alatt, egy méternyit se tágítva falaitól. Mivelhogy az is fontos dolog itt. Mivelhogy „az őrhelyet elhagyni szigorúan tilos” – idézte vissza magában a parancsot. Hát hogy ő nem hagyta el –, itt a bizonyság, az a lábnyomán is tisztán látható. Nem tolhat ővele ki senki.

    Csak épp hogy milyen jelhang az, hogy ebanyád? – gondolta kissé kedvetlenül. Tegnap azt mondta ott egy ember: községnév ez valahol, Torontálban talán. No de az igaz, ismeri ő már ezeket. Ebanyád ilyenkor is – eszmélt a szó értelmére –, nem elég egész nap. Ilyet is csak cudar ember találhat ki magának. S ezen még el is szomorodott. Mivelhogy az anyáknak nagy barátja volt ő a lelke mélyén minden idejében.

    Egyébként pedig nem volt semmi baj. Megnézve bakancsait többször is a lámpa alatt s meg volt elégedve velük. Nagyokat toppintott, hogy kipróbálja megint, de minden rendben volt, jó bakancsok voltak, nem volt semmi kifogás. Mégiscsak jó dolog ez a katonaság. Legalább parancsolást tanul az ember. Illetve nem is úgy, mert kétfélét: parancsolni és engedelmeskedni egyszerre tanul az ember. Fura dolog ez. Hát nem csupa remekség-e, mikor odaáll az őrmester elé s azt mondja neki – jelentem alássan ezt meg ezt. És összecsapja a bokáját, csak úgy csattan a csontja, de még a lelke is majd kiszakad a becsülettől… Erre hát megvizsgálta köpenyét is. Mert ami jár, az jár, ez is jó szabály a katonaságnál. No de a köpeny is jó volt, itt se lehetett kifogás, – hibátlanul állja még az is a havat. Mi hát a baj? Semmi a világon. Erről azonban eszébe is jutott valami. Hisz besétálhat ő még a faköpeny alá is, ha neki úgy tetszik, mert ehhez is joga van, – minek is fagyoskodjon ő idekinn?

    Csakhogy odabenn mégse volt neki jó, sehogyse találta helyét, mert nem volt kedve szerint való az a sötétség. – Oda se neki, legfeljebb újra kimegyek – gondolta magában.

    S attól fogva járt fel-alá megint nagy egyformasággal. – Állj, ki vagy! – mondogatta magában, majd hangosan is, de hiába. Nemsokára álmosság szállotta meg, de olyan, majd elaludt jártában. S ez is egy pillanat alatt jött rá fura módon. Nyilván a hidegtől.

    Bizony ez megintcsak nem volt kedvérevaló. Akár a tűszúrás hatolt be elméjébe az álom, s ő még azt is tudta, hogy mit gondolt ezalatt? mert rögtön felijedt rá, még le se hunyhatta szemét.

    Egy bizonyos Bíró Márton állt eléje, határozott és kétségtelen alak – vendéglős Győrben, pontosan az, akinél ő szolgafiú volt valamikor, még mint kisgyerek. Ez ugyan meghalt már azóta. S most mégis eléje állt a holt ember s azt kérdezte tőle: – hány fogad van néked Jóska, tudod-e?

    Hogy még a szeme is majd kidőlt rémületében.

    - A mindenit neki – gondolta magában. – Mit akar ez tőlem ilyenkor?

    - Óh Uram Isten – nyögött fel hirtelenül –, hiszen ma éppen a Márton napja is van, ez az éjszakája –, ez most jutott csak eszébe. Hiszen épp ma véletlenül látta is a naptáron, az irodában: 1897 és november és Márton napja –, hogy ez ma volt, ma déltájban, abban semmi kétség.

    S ez megintcsak nem volt jó dolog, kiváltképpen, ha meggondoljuk, hogy ugyanakkor hirtelen meg is fordult a vihar, a hó pedig forogni kezdett a lámpa körül. S ez is elég különösen hat az emberre, mikor egyedül van.

    Mintha egész bensejét is elkapta volna magával ez a forgás és megkavarta volna kicsit.

    S milyen sötét is lett éppen akkor. Még ilyet se tapasztalt soha eddig: ilyen hirtelen borulatot az amúgy is fekete éjszakában, – de hogy még ez a vaksi, pisla fény is, hogy még az ilyen lámpás is így elkezdjen önmagától bóbiskolni a sarkon.

    - Jaj – gondolta magában –, hát ez mi megint? – Mivelhogy épp akkor még valami fehér folt is felviláglott előtte, messze benn a feketeségek alján. Akkorát ordított tehát, azt hitte, beszakad a gyomra.

    - Állj, ki vagy! – ordította tehát kétszer is, mert azt akarta, hogy az a valami ott nagyon megijedjen a rémületétől. De szavára persze nem jött felelet.

    Még visszhangja se volt. Teljes lett a némaság körülötte megint s hangját is felitta rögtön, betakarta puha kendőjével ama jól ismert vastag és puha havazás.

    *

    A hó a Duna felől látszott jönni. Illetve hisz olybá tűnt inkább, hogy a Duna jege felett tombol csak igazán, hogy ott a vihar fészke, mert ott táncol kedve szerint, viszont hogy olykor azért ide is be-bekukkan ravaszul s ilyenkor kezd itt forogni a hó. Mivelhogy az ember nem tud ilyenkor a sokféle gyanútól hova lenni.

    Már túl volt pedig az éji delelőn, a félelmes időn. A város templomai sorra kongatták el feje felett az éjfelet.

    - Még csak egyetlen kis óra szenvedés – nyögte hát maga elé. – Csak mi ez ott igazán? – Kezdett el megint töprengeni magában. Mert nem tudott ettől a fehér folttól sehogyse szabadulni.

    - Hát ez, vagy mi a kórság? Csak nem most nőtt ki a földből? Vagy ott volt ez már az előbb is?

    - Csak nem valami ló? – riadt fel hirtelen. Mert íme megmozdult a folt, – vagy még ágaskodik is?

    - Oh Uram Jézus –suttogta magában. Mivelhogy egy fehér ló és egyedül az éjszakában megintcsak rossz fogalom. Vagy káprázat az egész s ő máris megkótyagosodott a hidegtől? Mert hisz igazán olyan ez, mint a részegség. S az ember hiába topog, vagy veri az oldalát, mint a vízimadarak, itt semmi se segít. Csak nem tér az eszéhez egészen.

    - Hátrafelé megy? – fürkészte minden erejével. – Vagy játszik velem? Mit csinál? Mert van ilyen is, tudvalevő, hallott ő már ilyet épp eleget. Hogy őrtálló, szegény katonát a Duna jege mellett hogy s mint kísértett meg hirtelen az efféle.

    Lehunyta hát a szemét próbaképp, majd rányitotta megint.

    S íme a ló, mintha szétolvadt volna valamibe, hirtelen eltűnt.

    Megpróbálta hát ő is ravaszul: vagyis félrefordította kicsit a fejét s úgy nézett hirtelen oda. Egy pillanatban aztán elállt még a szívverése is.

    Mert amint odafordul… a fehér ló hirtelen hemperedik egyet, majd, mintha szél fújná: illegve és billegve mintha máris közeledni akarna.

    - Jézus, ez jön – szakadt ki a torkán s máris szaladt esze nélkül egész a torony kiszögellése hegyéig, puskával a kezében.

    - Mögöttem szalad, ez üldöz – érezte még futása közben is, mert valami nagy zúgást, vagy zihálást hallott a háta megett. Hogy kipróbálja, megállt. Ám az üldöző ravaszkodni kezdett vele megint, úgy látszik, nem akarta rögtön felfedni magát, mert azon nyomban megállt az is, úgyanúgy, ahogy ő.

    - Igen, igen, ez Márton úr lesz – gondolta magában –, ismerem a módját. – Újra futott tehát hanyatt-homlok, behunyta szemét s nyomában az üldöző. – Jaj! – kiáltott fel egyszer, mikor egy palánknak nekiszaladt. S itt lihegve, fulladozva újra megállt. Már-már összerogyott úgyis, a térde remegett… S íme, mire jó az ember esze, mikor így magára marad? Hirtelen boldogan elmosolyodott.

    - No lám, csak képzelődés ez is – állapította meg azonnal, mert rájött ám valamire. Hogy hisz tulajdon szíve volt itt az üldöző, hogy annak zúgását-zaját hallotta ő a fülében. Hogy attól menekült.

    - No hál’Istennek, – mosolygott maga elé.

    Egy kis kenyérhajat is lelet a köpenye zsebében, ezt nem vették észre motozáskor - - ez is jót tett. Hogy rágcsálhatott végre valamit.

    De még ötlete is támadt.

    - Megpróbálom, belelövök – gondolta magában. S fogta is rögtön, rá is emelte, csakhogy a puskát le kellett ereszteni megint. Mert se híre, se hamva, mintha megintcsak benyelve volna magába a föld. Vagy lebukott a puskacső alatt, lehet az?

    S amint így szemlélődik, egyszercsak balra fut el a szeme előtt megintcsak ugyanaz. Egészen ferdén fut el a hóban és eltűnik újra. S bizony ő most már mozdulni se tudott.

    - Hát megkísértenek, – gondolta magában. Ő ugyanis lopott ennél a Márton úrnál, ezt is be kell vallani végre-valahára, mert itt az ideje. Hogy mit lopott, mit nem, ki tudja ma már? Egy-egy ezüst kanalat, ennyi biztos, no de még egyebet is, mást is, – jó néhány csorba  tányért elvitt ő az anyjának akkor az inge alatt.

    - Hát meg kell bűnhődni, – mondotta magának. És jobbra is nézett, balra is nézett s oly igen ártatlanul igazán. Már csak álldogált és várta, mi következik? Tán azt, hogy megegyék.

    S amikor a szemét újra felveti, – hát ott áll közvetlen előtte, alig öt lépésnyire tőle egy szörnyű teremtmény. Hogy hogy került oda? Ha szellem, könnyű neki. Csak mi az Isten csodája ez megint? Hát nem valami medve? Vagy jegesmedve képében jött ez ide?

    - Jaj nekem! – szakadt ki melléből a nyögés, mialatt így szembenézett e fura szörnnyel. – Mit akar tőlem a Márton úr? – kérdezte még, de oly igen halkan, se élve, se halva, mintha szellem volna már maga is s a szél fújná ki hangját a síri lyukakból.

    Csakhogy egy jegesmedve állt előtte: fehér és nagy. A mancsát enyhén lóbálgatta s kicsit csámcsogott.

    *

    - No igyál a nagy ijedtségedre – szólalt meg a jegesmedve s iszonytató nagy nevetések közt odalépett egyenesen az orra elé. – Nagyon megijedtél? – S egy butykost rázogatott. – No igyál! – mondta neki.

    - Bizony, hogy ez mégse lesz a Márton úr, mert nem ez a módja – gondolta magában. – Állj meg a szentségit, mi a jelhang? – jutott eszébe a parancs. De ugyane pillanatban megint csak jeges hidegség futott át a szívén s mondhatni, még sokkal nagyobb is az eddigieknél.

    - Jókor kéred a jelhangot – felelte ugyanis a fentjellemzett furcsa teremtmény. S úgy nevetett rajta, mint az ördögök.

    - Jókor kéred a jelhangot- kacagott egyre. – Még a nadrágodat is lelophattam volna rólad – mondta neki. – Ez az őrhely? – rivallt a szemébe.

    Mert, hogy el ne feledjük, a medvefejet máris szépen hátravetette. S ott állt előtte egész ördögi mivoltában Répás Béni úr, a híres kapitány.

    - No most mi lesz? – gondolta tehát. – Öt évi várfogság? – s nagyot villant a szeme s a szája is úgy elferdült furcsán, mintha mosolyogna. De a butykost is nyomban eltolta magától.

    - Nem, a szentségit, én nem iszom – felelte néki azonnal.

    - Hogy-hogy nem iszol?

    - Nem én, az Istennek se kapitány úr.

    - Nem-e?

    - De bizony, hogy nem. Mit gondol? Hogy várfogságot adjon? Az őrségen nem szabad inni kapitány úr.

    - No ne mondd. De mikor ez már nem is őrség – azt mondja neki. – Hiszen beszélgetünk itt és el is szaladtál az előbb, no nem igaz? – kérdezi t őle.

    - Ez igaz – feleli ő. – No de semmi baj azért.

    - Hogy-hogy semmi baj?

    - Amíg a sípjához nem nyúl, vagy a revolveréhez, addig, nyugodt lehet, magának semmi baja.

    - Hogy-hogy nekem? – csodálkozik egyre. – Mit beszélsz te fiú? És ha nyúlok?

    - Akkor meghal a kapitány úr. Nem kukoricázunk, – felelte.

    - Inni nem lehet – azt mondja neki és nevet is egyet. – Mert az megérzik rajtam. De ha ád egy cigarettát, azt leszínám kapitány úr.

    - Cigarettát? – kérdezi a másik. – Cigarettázni akarsz itt a lőporos toronynál? Van eszed? Hát szabad azt? – kérdezi tőle. – Hát jó, adhatok én, csk épp, hogy baj ne legyen abból te fiú – mondja neki csupa jósággal. – Mert mit csinálsz, ha jön az őrjárat?

    - Hát eldobom és rátaposok – feleli néki.

    - S engem, a kapitányodat már kutyába se veszel?

    - Ha nem úgy jött mint kapitány.

    - De beeresztették?

    - Mint medve jött, nem tagadhatja ezt még maga se.

    - S egy medvét te beeresztesz ide?

    - Nem volt az parancsban, csak az emberfajta – próbálkozik elébb. – Azt hittem, hogy szellem – mondja neki. Nagyot nevet erre Répás kapitány úr.

    - Hát jól van – azt mondja –, jól van. Látom, bátor fiú vagy te, Jóska gyerek. Csak épp egy kis hibát mégiscsak elkövettél, igaz ez?

    - Azt beismerem én készséggel kapitány úr.

    - Látod ugye, csakhogy ezért büntetés is jár ám – mondja neki. – El kell viselni, mert jár – folytatja csupa jósággal. – Mit csináljunk, ha ilyen a katonatörvény? Kiköttetlek – jó lesz az? no megegyeztünk-e? – kiált rá e búsan tűnődő fiúra.

    - Megteheti, ha akarja – hagyta rá végre is szomorún. És mégis nagyon töprengeni látszik, mert sehogy se megy ez a dolog a fejébe.

    - Megteheti, kiállom án azt – hagyja végre is helyben a dolgot. – Csak épp hogy be ne zárasson a kapitány úr – mondja neki búsan. S szeme nagyon elborul. – Nekem anyám van otthon, – mondja csendesen.

    - Hát jól van Jóska – feleli Répás kapitány. – Látod, tudom még a nevedet is, – nem vagyok én akkor jó kapitányod? Holnap tehát magad jelentkezel, úgy illik az egy derék fiúhoz. Jelented, hogy elhagytad az őrhelyedet, – jó lesz ez így, mit gondolsz te fiú?

    - Igenis kapitány úr – mondja feszesen.

    - Hogy elszaladtál, eldobtad a puskádat is.

    - Itt a puskám.

    - Beeresztettél egy idegent…

    - De ha mint medve jött – eseng a fiú.

    - Cigarettát kértél – olvassa rá bűneit a kapitány úr. S nagyot nevet megint, csak úgy harsog bele a nagy vidék.

    - De ádáz ember ez! – érzi most minden idegében. S hogy lázadni kezd a vére megint.

    - Be akar hát csapni? – kérdezi tőle. – Hogy be is zárat, ki is köttet?

    - Nem jelentkezek én kapitány úr – mondja sötéten.

    - Hogy-hogy? Inkább hazudni akarsz? – nevet erre Répás kapitány úr. És úgy tetszik, szinte táncot jár nevettében a havon.

    - Nem jelentkezel? tán megijedtél? – kezd el módfelett csúfolódni rajta. – Előbb cigarettát akarsz, aztán megijedsz? Micsoda ember vagy te Jóska? Majd így csinálsz a csatában is te katona?

    - De ha mégis kell a cigaretta, szól csak, mert adok én! Nagyon szívesen adok, tudhatod, ismersz engem, nem vagyok én rossz ember. No kell-e? – kérdezi megint.

    - Ha maga adja nekem, akkor kell is – veti fel keményen a fejét. Miközben érzi, mint borul el lassacskán a jobbik esze.

    - Szúrjam itt le? – kérdezi magától. S a szeme villan.

    Viszont ama kis lámpa ott a közelben s annak ritkás sugárzása mint a tű hatol be most is a szíve közepéig. S mint valamely égből jövő intelem, most ez olyan volt.

    - Vigyázz csak Jóska – hangzott ez a szózat. – Nagyon vigyázzál, mert ha itt szúrod le a közelben, akkor neked befellegzett ám, – olyan biztos ez, mint ahogy nyakadon van a fejed. – Mégegyszer megpróbálkozott vele tehát.

    - Be akar-e mószerolni? – kérdezi tőle. Amire az ördögfiak, akik cigánykerekeket hánynak és közben beszélnek, olyat művelt, a kapitánya. Tótágast állt szinte, keze-lába kapálózott nevettében.

    - Mószerolni? – kérdezi –, mit kell nekem mószerolni, te marha! – magyarázza néki minden erejével. – Nézz csak ide, itt egy vörös zsinór, azon síp van. Egyet fúvok, itt az őrség. De meg se fúvom, láthatod, mert minek az nekem? – kérdezi tőle. Hát nem hatalmas vagyok én? hallod-e? Nem az történik itt, amit én akarok?

    - Nem biztos még – feleli Jóska s előbb leteszi puskáját a falhoz.

    - Nem biztos? – kérdezi Répás kapitány. – Hát hallgass ide te barom. Mit kell nékem a pálinka vagy a mószerolás? Bezáratlak én holnap reggel, az itt a szentírás. Mert nemhogy bezárnak, ha én akarom, szét is fűrészelnek, még most se tudod azt, hát ilyen ostoba vagy?

    - Nem biztos még az se – morogta még egyszer, de a kapitány úgy látszik ezt már nemigen hallotta, mert épp akkor sarkon fordult, hogy megy odébb. Jóska pedig, aki lehajtotta a fejét, s úgy hallgatta, – sötét szemmel méregetvén maga előtt álló sorsát, ezt a rettenetes ellenségét…

    - Elmegy? – hördült most utána s aztán, mint a tigris egyet ugrott s ott csüngött máris a torkán két kezével. Ámde: rosszul számította ki az ugrást. Olyat ugrott, hogy felhemperedtek rögtön mind a ketten.

    *

    Rázuhant egész súlyával. S mégis kapitánya, mint a csík, úgy tekergőzött ki alóla nyomban. Minthogy medve-budájából kellett csak kibújni neki. Nagyot vágott hát utána fektében az öklével. El is találta. S nem is mozdult az többé, ott maradt. – Úgy látszik, eltörött a dereka – gondolta magában s hasmánt feltápászkodott mindenekelőtt. És ránézett. A kapitány úr vörös zsinórját meg a sípot szorongatta most is, hunyt szemekkel. Ezt hát kihámozta ujjaiból s elhajította messzi ki a fergeteg ölébe.

    S azzal fel is állt. – Ez úgy látszik, meghalt – mondotta magának. – Csak most mi legyen veled? – kérdezte tőle a lámpa. S addig-addig kérdezte, míg álltóhelyből nem is igen tudott már elmozdulni. S ezt a pislákoló fényt vigyázta esze nélkül, mintha tőle várná most a tanácsot, vajon mit kell ilyen esetekben tenni valakinek?

    - Menjen át a Duna jegén, álljon be az ellenséghez?

    Ránézett a halott emberre nemigen mert, de nem is akart. Egy pillantás elég volt neki abból. Amennyire a homályban kivehette: ott feküdt az felmagasztosulva, álla fel volt peckelődve s hallgatott. Hisz nagyot zuhant, igaz, mint a zsák s még hozzá meg is vágta keményen. Megnézte hát az ökleit. Hisz mondták már neki elégszer itt is, ott is, hogy ne vagdosson velök annyit, mert rosszul járhat velük egyszer. S íme itt van, emberhalál lett belőle csakugyan.

    Hej, de megjárta ő ezzel a kapitánnyal. Hogy mégis csak így be tudta csapni őt is, mint a másikat! Holott hát, mondani se kell mennyire el volt rá szánva, hogy be nem ereszti.

    Hát ravasz ember volt. Csodás egy ember volt, ezt meg kell hagyni neki. Most látja csak, milyen gyenge legény volt. S hogy egy ilyen vacak kis ember ilyet merjen, hogy így kibabráljon mindenkivel a világon, nem vitézség kell-e ahhoz is?

    - Vitéz ember volt, ezt meg kell hagyni neki. Ezt az akasztófa alatt is kihirdeti ő.

    - Az akasztófa – gondolta. – Már holnap felakasztják, úgy lehet. De hogy egy levelet megírjon, azt csak megengedik néki, nem oly embertelenek talán…

    Huszonegy éves voltam és lányt még nem ismertem, mert bibliás ember voltam –, fogja bevallani szülőjének. Az anyja majd nagyon fogja siratni, ez biztosra vehető, tán a szegény szemét is kisírja utána…

    - Nem jól csináltam én ezt édesanyám – mért nem hagytam menni, hadd ment volna, s mikor lőtávolba kerül, golyót neki, – semmi baj sincs akkor – panaszolta szülőjének képzeletében.

    - Az ördög maga volt ez a kapitány úr – fogja írni neki. – S vegye úgy anyám, hogy elvitt magával az ördög. El a többit és most már engem is.

    S amint így elveszve tűnődik, mintha neszezést hallana maga megett. Gyorsan megfordul hát a sarka körül…

    S íme, minthacsak a mennyország nyílt volna ki rá minden seregeivel, – hát nem ott mászik kezén-lábán a kapitány úr a puska felé? – Él a kapitány! – kiáltaná ki örömét a magas égnek.

    - No most megdöglesz ám, van még arra idő – ezt is azon nyomban kimondta felette.

    S odaugrott, lenyomta a talpraszökkenőt. Mert zajt is hallott éppen máshonnan is, kemény talpalás lett hallható a dombok iránya felől.

    - Meg ne mukkanjon – susogta néki, térdei közé nyomván kapitánya nyakát.

    Éppen akkor fordul be az őrjárat ide. Mit volt hát mit tenni neki? Várni kellett s két térde között a kapitány. S amint az mukkanni akart, megnyomta úgy a nyakát, hogy megroppantak a csigolyái. S mikor kapálózni kezdett, tán a puska felé, sarkát felemelte kicsit, – ennyi elég is volt annak, mindjárt csendesebb lett. Mert oda-odakoppant ez a sarok is valahova s mondani se kell: a koppanása kemény volt.

    Állt és várt tehát. Legyen, ahogy az Isten akarja. Ha ide jönnek, az a halál lesz. De ha mégse. Uram Isten, akkor majd csak megsegítesz engem is egyszer, – fohászkodott maga elé. – Puska elé kapom, jegesmedve volt, mit tudom én azt, hogy kapitány.

    - Én vagyok az a Jóska, akit megdicsértél egyszer – magyarázta az istenségnek, mialatt majd kiugrott már a szíve is izgalmában.

    S szerencséjére csakugyan nem jöttek el idáig. Elég messzire tőle kanyarodtak el a Duna felé. Csak épp, hogy a jelhang után a tizedes szólt oda neki hetykén:

    - Van-e valami?

    - Nincs semmi – válaszolta gyomorhangon a nagy lelki erőfeszítéstől.

    - Mit szorongatsz ott, te Miska? – kérdezte még valaki.

    - Te Miska, te Pista – kiáltott egy másik is.

    - A nagyanyádat – válaszolta nekik kedélyesen, hogy gyanút ne keltsen. S úgy látszik, meg is nyugodtak ebben, ha nem is nevetett odaát senki.

    Elvonultak tehát. Mikor pedig már a zajuk s e hallatszott, Jóska így szólt síri hangon a kapitányához a térdei közé:

    - Látja, mért olyan cudar ember maga? – mondta neki. – Látja ilyen gyenge maga s kikezd mindenkivel. Nincsen lelke? Anyám is van, nem is éltem még és becsukatna. Oly nagy bűnt én nem követtem el. Ha egyszer becsapott, ha medve-ruhát vette fel. Paraszt is van a világon, beláthajta. Buták vagyunk mi, de mit tehet arról az ember?

    S majdhogy sírva nem fakadt, oly igen a szíve szerint szólott. Pedig hát nem is így akarta ő ezt az előbb.

    Mire felelet néki Répás kapitány:

    - Eressz el Jóska – nyögte. – Eressz el az Isten áldjon. Megbűnhődtem, látod. Vitéz gyerek vagy te, elismerem én azt készséggel. Legyőztél még engem is, a kapitányodat, mit akarsz még?

    - Látja – mondta nagyon neki-búsulva. S azt gondolta magában: – mit csináljak én vele most? Végezzem ki? Nem leszek én a hóhéra senki fiának.

    - Hallod-e te Jóska – szólalt meg a kapitány.

    - Hallom én kapitány úr.

    - Legyőztél – azt mondja megint. – Vitéz gyerek vagy te. Csak épp, hogy nem vagy elég vitéz mégse, te Jóska. Látod-e, hogy gyáva gyerek vagy. Mért nem böktél belém, mikor láttad már, hogy én vagyok az, – ha már tudod is, milyen cudar embert vagyok én?

    - Hej haj – sóhajtott ez a Jóska –, maga még bizgat is engem…

    - Ha közelharc, hát közelharc – magyarázta neki kapitánya szinte dühösen. – Mit félsz tőle te mulya? Olyan is van. Hátha beoson az ellenség? aminthogy itt a példa rá, – minek van akkor szuronyod a puskádon? – oktatta őt a térdei közt.

    - Na eressz hát el, Jóska – mondta neki végül.

    - Dehogy eresztem én, kapitány úr, – kesergett az még egy ideig, – tanultam én most épp eleget, nem eresztem én el, akárhogy könyörög is.

    - Nem-e? Akkor mit csinálsz? Itt tartasz az őrváltásig? Különben se bírod te ki addig, akármilyen bivaly is vagy, kifáradsz addig te fiú…

    - Kifáradok addig, igaz – hagyta helyben ő maga is és ugyanolyan szomorún, – de ha eleresztem, mószerol megint. – Nagy csend lett erre. – Igaz-e, hogy mószerolni akar? – kérdezi tőle.

    - Persze fiam – azt mondja neki –, reglama, hát reglama. Feljelentelek én, az a dolgom – beszéli térdei közt a kapitány.

    - Úr Istenem – jajdul fel erre s megszorítja megint egész bivalyerejével.

    - Nem enged, hát nem enged – kiált fel, öklét kivágván a magas ég fel és egyre csak szorítja, pedig hallja már, hogy lent a másik megint kezdi a hörgést. De akkor elengedi hirtelenül.

    - No menjen, elengedem – mondja neki csendesen. – Ha öröme telik a kínzásomban, hát jelentsen fel, én már azt se bánom, – baptista vagyok én. Nem is bánom, nyugodtan mehet el az útján. Hogy megöljem, nem veszem magamra, – mondja neki.

    - Itt a batyuja is, meg ne fázzon. – S felsegíti még medvebundáját is a kapitányra.

    - De most menjen ám, ha jót akar a kapitány úr – mondja neki. – És azt ajánlom, meg ne próbálja velem még egyszer ezt a dolgot, ha kijövök a várfogságból. – S a szeme bús és vad, akár az éjszaka, amely körülveszi őket.

    - Nem-e? – kérdezte még a kapitány úr és nevetett.

    *

    Igaz, itt volt a biblia, de itt volt még ez a Márton úr is. S bizony hogy mind a kettő benne volt a szívében, mint igen nagy példaadás.

    Hogy mennyire volt benne? – most látjuk, muszáj ez utóbbiról még egy kis történetet is elmondanunk, hogy jobban megértessük nagy hatását, illetve a továbbiakat is.

    Mivelhogy ez a Márton úr különös ember volt, ám valóságos óriás s ezek között is nem éppen a szelíd fajtából való. Iszonyatos erejű, nyilván még sokkal erősebb is nála, – ám ez mellékes is itt. A lényeg ebben annyi, hogy fiatal korában kint élt Dél-Amerikában s ott nagyon szeretett egy asszonyt. A dolog úgy volt, hogy neki is dombon volt a mészárszéke s az asszony is valami dombfélén lakott, egy másikon s közöttük az ártér. Ez úgy értendő, hogy volt ott egy heves kis folyó, jóval kisebb ugyan, mint nálunk a Tisza, de nem kevésbé szeszélyes s ez mégy-öt évben egyszer ki is tört a medréből s így ezen a tavaszon is újra.

    No de Márton úr nem olyan ember volt, aki ilyen csekélységektől zavarba jöhetett volna, – ő, aki könyökig érő bivalybőrkesztyűben szedte ki a viperákat kézzel a fészkükből. Rettenetes ember volt ez s a vére hajtotta ehhez az asszonyhoz. Csinált hát magának valamiféle vastag bőrruhát, azt bekente terpentinnel és semmit se törődve többé az életveszélyes piraya-halakkal, egyik éjszaka nyakig merülve benne, átlábolt az ártéren, megtudandó, otthon van-e az asszony férje? Vagy vásáron van-e megint?

    Ennek az asszonynak ugyanis réz-ügynök volt a férje s hol itt volt, hol ott. S ha nem volt odahaza, a függöny egy csücske félre volt húzva kicsit az egyik ablakon, hogy onnan ömöljön ki barátságos fényes a vigasztalan, messzi sötétbe. S íme most is, – kimászott hát a vízből, letette a bőrruhát is valami bokor alá, fölment az asszonyhoz s ott igen jól érezte magát. S ezt még meg is mondta neki épp aznap este az ottani indiók nyelvén: – látod, – azt mondja, – én olyan ember vagyok, ki sose érzem jól magamat, csakis nálad. – Ezzel a szóval. – Csakhogy ez az asszony is indió-féle volt s úgy látszik, ennélfogva hamis a vére, – de lehet az is, hogy meg is unta már ezt a rosszkedvű, fekete óriást, csak félt tőle nagyon. Ennélfogva azt mondta neki: – én is csak veled érzem jól magamat. – Holott hát nem is így volt ez, szó sincs arról.

    Mert odakint már ólálkodott is valaki, a bőrruha pedig eltűnt. No most mit csináljon? Még akkor nem vette észre a leselkedőt, csak azt érezte, hogy oson előle valaki a sötétben, sőt, hogy nagyon is oson. Kis szigetecske volt az egész, – ment hát az osonás után, mindaddig, amíg, mint a bivaly, meg nem szimatolta, hogy itt van most a settenkedő egész közel valahol, pontosan az orra előtt. S úgy is volt, mint az tüstént kiderült. Mert amint megint előrelép, máris villan ám valami a sötétben. Hogy pedig kés ez a valami tudta ő azt azonnal és aszerint is cselekedett.

    Ott Dél-Amerikában ugyanis úgy van ez, hogy ha borús is az éjszaka, de ha víz van a közelben, akkor a kés már meg is villan tőle, minthogy azon a vidéken a vizekből mindig ered valami fény. Épp elégszer tapasztalta ezt már Márton úr. S ő ne tudott volna a késekkel elbánni, aki mészáros volt? S ő ne értett volna az ügyes mozdulatokhoz, aki a viperát fogta meg, illetve annyi mindenféle kígyót, amely ott tenyészik-búvik a hegyekben?

    A villanáson felül, csuklójánál kapta hát el a leselkedőt s aztán egyetlen ütéssel el akarta intézni a balkezét is, hogy széttöri karját a tenyere élével, – csakhogy kiderült ám, hogy balog ez a mindenit neki s erre nem gondolt a fekete mester, pedig hát épp az indiók közt elég gyakori az ilyesmi. De megintcsak fogjuk rövidebbre a dolgot. Azonnal megforgatta hát ezt a balkarját, majd hogy tövestől tépte ki a bitangból, úgy, hogy revolverével márcsak a levegőt lyukgatta fájdalmában, – mert hisz a jobb kezében volt a revolver. A hiábavaló lövésekre pedig kinyílt persze a kisablak is odafenn.

    - Ne hagyd magad Mario – sipította egy édes kis hang az emeletről. Mondani se kell, hogy az asszonyé. Mivelhogy a hangja is épp oly törékeny és vékony volt, amilyen ő maga… illetve hisz az alakja is, arca is, mindene: akár Szűz Máriáé igazán, valamely csodás alkonyodásban.

    - No – gondolta magában Márton úr –, most bajban vagyok ám. Ha nem ölöm meg, ez utánam les úton-útfélen, ha meg igen, bosszút áll rajtam a családja. Észre se veszem, hogy lépek át a mennyországba valami bokor alján, mikor éppen szedem ki a kígyókat.

    - No de mindegy, – gondolta magában –, akkor is ő dögöljön meg előbb, mint én, mert ez az én törvényem. – S ahogy ez a bajban lenni szokott, mindezt átgondolta egy pillanat alatt. Azonnal beforgatta hát magával az áradásba s fejét is jól lenyomta hamar a víz alá. S ennyi lég is volt neki persze, mert hisz azonnal szét is szedték e fuldoklót a víz apró farkasai, a palométa-halak.

    Márton úr annyira megörült ennek, hogy magyar nyelvén ezt ordította bele a nagy, idegen éjszakába:

    - Éljen Kossuth Lajos és éljen! – Majd még ezt is énekelte nagy fennszóval s ezt is magyarul persze, de úgy, hogy okvetlenül meghallja az asszony is odafenn:

    - Nincsen még elveszve Mohammedániah-hahhá! –

    Ezt énekelte, mint a bolond, másnap pedig fogta késeit s minden időkre el is távozott erről a vidékről.                           

    *

    - Akkor is ő dögöljön meg előbb, mint én, mert ez az én törvényem – villant hát fejébe ennek a fiúnak is, mármint e Jóska-fiúnak. – Viszont, ha hátulról lövöm le, az megintcsak baj volna nekem – gondolta magában.

    - No, vissza mer-e még jönni kapitány úr? – kiáltotta hát nyomban utána.

    Nagy csend volt rá a felelet.

    - Baktat ez odébb, mint az oktalan állat – állapította meg szomorún. – Hát annyira gyáva maga? – kiáltott még oda minden erejéből.

    - Az anyád Istenit – hallatszott ekkor a hóban. Csakhogy aggodalmasan ám, még hozzá nagyon is –, ama régi hetykeség, úgy látszik, nagyon engedett e pillanatokban.

    - Ez érzi a végét – gondolta magában és nagyot ugrott a szíve. – Csak mért nem fordul meg ide? Áll ez még, vagy tovább menetel?

    - No kapitány úr, jön-e már? – kérdezi tőle.

    - Ribanc – hallatszott ekkor a hóból, no de igazán úgy, mintha medve beszélne.

    - Én vagyok-e a ribanc, mikor maga fél? – kérdezi tőle a saját katonája. Természetes tehát, hogy:

    - Az anyád Istenit – volt rá megint a felelet.

    - Oh bizony forr ez már, csak még tanakodik – gondolta magában.

    - Mit ácsorog ott, mint a faszent, miért nem fut el előlem, ha úgy félti az irháját? – kiáltja ki megint.

    - Ne féljen, nem bántom – mondja neki: Majd: – csak épp hogy szétvágom a koponyáját –folytatja valamely égi ihletésből kifolyólag. Mert íme, erre mégiscsak megmozdul a tömeg.

    - Mit vettél a pofádra? – kérdezi tőle a medve, de bizony most már élesebben is, – érezni lehetett, hogy a hang egyenesen terjed el idáig.

    De már akkor el is dőlt. S a két lövés is úgy elhangzott, – bizony furcsa dolog az ilyesmi. Mert bár nagy a csattanás ilyenkor a csendben, de úgy el is enyészik azonnal, mintha sose lett volna.

    A medve pedig ott hevert alig harminc-negyven lépésnyire tőle.

    S ő azon álltában megintcsak elaludt a nagy erőfeszítések után. S mint a tűszúrás hatott újból eszméletébe az álom.

    S máris ott állt valami hatalmas őrnagy előtt s azt mondta neki:

    - Őrnagy úrnak alássan jelentem, mit tehettem volna? Mikor úgy jött, hogy nem mondta ki a jelhangot.

    S az őrnagy úr álmában még bólintott is neki erre. Ami padig dicséret-számba megy, akárhogy tekintjük is a dolgot.