Szathmáry István: Balatoni emlék
Eveztem rajtad csöndes alkonyórán,
Ezer bíbor láng gyúlt ki kebleden,
Mint férficsók a hamvas asszony-rózsán.
(A Nap búcsúzott épp szerelmesen.)
Úgy láttalak, ahogy senkise látott,
Ellesve titkon szűzi bájadat
S meglopva kedvesed, a Holdvilágot,
Mely ott cikázott fodraid alatt.
S úsztam smaragdszín, haragos vizedben,
Tajtékot verve zúgtak a habok,
Miként, ha szörnyű titkok fátyla lebben,
S megcsalt szívek örvénye kavarog.
A lelkünk tükre vagy te, ősmagyar tó,
Úgy bájolóbb, de így fenségesebb:
Zúgj, háborogj csak, légy vadul viharzó,
S fájjon tovább az átokverte seb!...
1924