Zsutai János tanító, költő

Mennyi fájdalmas részvétet kelt az emberi szívben egy összeroncsolt élet szemlélése. Megtört remények, széthullt ábrándok jelölik annak egyes szakait. Az ezernyolcszázas évek magyar költészete sem volt mentes az egyéni tragédiáktól, gondolok itt az öngyilkos Ferenczy Terézre, †1853. május 22; vagy Czakó Zsigmondra, †1847. december 14; akik versei csak haláluk után voltak kiadva vagy lettek népszerűek, mint később Indali Gyula, †1880. június 29-én [undefined]. De kiváló példa erre az 1840. augusztus 18-án, a Heves vármegyei Tiszanánán, sokgyermekes zsellércsaládban született, verseiben a „népnemzeti” iskola stílusjegyeit követő Zsutai János. Csak pár emberöltő telt még el a Zsutai halála óta és nevét szinte elfeledték, versei csak ínyencek keresik régi újságokban és egyetlen, szinte kincsnek számító kötetben. Édesapja Zsutai István, aki egyszerű zsellér ember volt, s akinek viszonyai egyre rosszabbra fordultak, telkét el kellett adnia s így pásztor, majd halász lett Fia — aki gyermekei között a legfiatalabb — eleinte atyjának segédkezett s iskolába csak nyolc éves korában küldték. Tanító mestere, Solymossy Pál felismeri a fogékony, eleven gyermek tehetségeit s mikor elemi iskoláit elvégezte, beviszi – 1825-ben – Miskolcra bátyjához, Solymossy Sámuelhez, aki az ottani gimnáziumban tanár. Itt a fordulópont a kis Zsutai életében. Apró szolgálatokat tesz Lévay Józsefnek, aki szintén tanárja, s a költő megszereti a szelídlelkű ifjút, akire igencsak nagy hatással van Lévay. Zsutai minden kétségbevonhatatlan tehetsége dacára is nagyon ragaszkodott még a mintákhoz.

„...A való élet
Legyen villámos, csak te ne,
Ne hagyj el engem, oh költészet!”

Nem tudjuk vajon nem bírta-e még teljesen lerázni magáról az iskolai évek irodalmi bilincseit, melyek többé-kevésbé, de rendszerint szorosan hozzákötik a kezdő versírókat az első mestereinek költői egyéniségéhez, de annyi bizonyos, hogy igen gyakran készségesen sajátjául fogadja az akkor divatos és hozzá közelálló költők hangjait, melyek be-belopóznak múzsájába.

Pusztaságon

Pusztaságon magános fa,
V ihar töri, zápor mossa,
Koronája roncsolt, tépett,
Egy-két madár, ha rátéved,
Soká rajt madár sem alhat,
Folytatja a vándorutat...
Szegény, szegény elhagyott fa,
Magányában sárgul szintén;
Mégsem olyan elhagyatott,
Mégsem olyan árva, mint én.

S talán ez Zsutai szerencsétlensége?! Talán akkor nem lett volna olyan boldogtalanná, ha megmarad odahaza nyája mellett, mert akkor nem lettek volna megvalósíthatatlan vágyai, de meg lett volna e tiszta szívű ember lelkének elégültsége az ő egyszerű sorsához, s valószínűleg nem lett volna az kitéve káros és erkölcsromboló impulzusoknak.

„Gyermek vigyázz, hogyha elhagynod e tájat:
Nem leled meg többé legelésző nyájad!”

Költeményei, főleg[az érthetetlenségig homályos, zavart s elnyújtott balladái] mindig magukon viselik a Lévay hatását[„Aki egész életén át lírikus volt s alig beszélt másról, mint legbensőbb érzéseiről, mégis lelkivilágának szabatos megrajzolása próbára teszi az embert. Körülbelül ezer verse úgy hasonlít egymáshoz, mint egy kézzel ültetett nyírfaerdő fái” írta róla később Ravasz László],, ki eleinte jóakarója, később, midőn Zsutai a miskolci gimnáziumból kikerül, szeretetteljes barátja lesz.

„A tudomány valót jelent-e?...
Eltévedék a végtelenbe;
Elmém az ü r t hiába futja:
Utam a kételkedés útja!”

Miskolcról a református teológiai tanfolyam hallgatására az 1860. év őszén Debrecenbe jött Zsutai és beiratkozik az akadémián a hittudományi szakra és egész napját tanulmányozásnak szenteli. Mint tanuló mindig közepes marad. Ő itt meglehetősen visszahúzódott életet élt, alig ismerve legbensőbb barátain kívül mások által. Ekkor tájt alakult a debreceni diákság kebelében az önképzőkör, mely lapot is adott ki, persze csak írva, s fölolvasó üléseket is rendezett. A ,Heti Közlöny“ után lett a Zsutai neve először ismeretes alakja a felolvasó ülések folytán. Amannak a legtöbb számában találkoztunk egy-egy költeményével, melyek nem közönséges rímpengetések voltak, hanem a kor kívánalmainak megfelelő magasra szárnyaló költői geniusról tesznek tanúbizonyságot; ezen kívül még kitűnő szavalataiban gyönyörködhettek igen gyakran. Zsutai szavalataival is, de még inkább költeményeivel hovatovább egyre nagyobb figyelmet keltett. Minden oldalról elismerték, hogy valódi és pedig nem kezdő, hanem jó részben már megülepedett költői tehetséggel állunk szemben. Nem egy költeménye pályadíjat nyert, s egyet, „A művészet szavai”, Arany János lapja a „Koszorú” is közli.

Mi szomj epeszt, s szomjad mi oltja,
Hogy jősz rohanva, balga nép?
Saruit a bölcs is megoldja
Szent csarnokomba hogyha lép;
S te jősz vakon! ... oh mond : mi vágy hajt ?
Halld: csarnokom bár nyitva áll,
Jobb visszatérned, a világ majd
Kaczagni fog, hogy itt valál.
„Mi hang üté fülünk?. . “
„Hisz alvó Nemzetem kell felköltenem,
És ajkamon nagygyá lesz a szó!“
„S én fénybe mártom ecsetem!“
„A hősnek tette, híre veszve,
Ha lantomat fel nem veszem.“

/A művészet szava, részlet/

„ Zsutai János a mi dicsőségünk. Amit irt, ami nevét emlékezetessé teszi, azt a mi Irodalmi Társulatunkban — az akkori Önképezdében írta” lelkesedik a D e b r e c e n i Főiskolai L a p o k cikkírója. Meghasonlása önmagával mégis ez években kezdődik, amit bizonyít Lévayhoz irt egyik levele. — Nem kell az élét — írja — önmagamért nem; nem küzdők; rövidebb, könnyebb út a nem küzdés! Másokért ismét nem küzdők, nincs okom s hogy majd lesz okom, ahhoz kevés remény! Igaz -— vevém tekintetbe az emberek vallásos nézetét — hiszen kötelességed munkálnod az emberek boldogságát; kötelességed lelki tehetségeidet is használnod oly irányban, melyben a közjólétre legtöbb siker remélhető! Kötelességed a család valósítása is! Ki mondja, hogy kötelességem?! hogy kell tennem benső indok nélkül, ha én nem akarom, hiszen ily elv mellett, legyen bár az a legszentebb erkölcsi, rabszolgább lennék a rabszolgánál! Igen, nekem szabadságom van, tenni úgy, amint én akarom s ha akarom, elvenni életem, bármily megfoghatatlan legyen is az, ki adta! Nem tudom, hogy e sorok csupán egy sötét óra szüleményei. Lévay iránt sokkal nagyobb szeretettel viseltetik, semhogy egy hirtelen jött s hirtelen elmúlt kedély hangulatát megírná. Szélsőségekre hajló lelkében már ekkor feltámad az öngyilkosság vágya, talán elvesztette Istenben vetett hitét is. Lévay jellemzi legjobban: Meggyőződésem, hogy ő, ama végzetes katasztrófa nélkül is szerencsétlen lett volna s meg kellett volna törnie időnap előtt. Egyetlen hely, ahol jól találja magát: az Önképezde. Már tanuló korában biztosak voltak számára az „önképző társulat“ által kitűzött pályadíjak. Felolvas, bírál, szaval. Számos elismerést nyer úgy a társulatban, mint a Kaszinóban, ahol tiszteletbeli tagnak választják, nevét városszerte ismerik, szóval látszólag egy tehetséges és dicső írói pálya kezdőpontján áll.

Nem tudtam én

Nem tudtam én, hol vagy , nem is kerestelek.
Űztek titkos vágyak, ismeretlen földre,
M int hajót a szelek ! . . .
Nem tudta m én, óh ja j,
meg sem álmodám , hogy
Téged szeresselek.
Elmenjek-e innen? Merre vegyem utam ?
Elkerül az öröm, ahová én lépek,
Csak örökös bú van.
É s ha maradok is, leszen gyászolásom
Fekete borúban !
Fekete boridat sohsem oszlik széjjel, .
Óh miért is kellett találkoznom véled.

Teológiai tanulmányait 1864-ben befejezvén 1865-ben Debrecen egyik külvárosi iskolájában tanító lesz. De a végzet könyvében másképp volt előírva. Bár múzsája nem volt ezután sem hozzá soha hűtlen, és kísérte Őt mindenütt a viharos napok göröngyös útjain, talán a változott környezet, talán szegényes viszonyainak jobbra fordulása okozta, hogy az ifjú éjszakázásra adja magát. Nem sül védés ez, csak hirtelen fellobbanó hangulat, amint mindenki ki akarta tombolni magát és ha nem jön a szerencsétlen vég, ez is elmúlt volna. ,^1867 elején esti mulatság után betért egy kávéházba.

Ne takard el...

Ne takard el kökény szemed...
Látom piciny ajakadnak
Szívem sötét éje felett,
Bimbói csókra fakadnak ;
Csillagok ragyognak róla,
Oh, jer : hadd szakasztok róla,
Barna kis lány, piros rózsa !
Barna kis lány, piros rózsa !

Szerencsétlenségére a szomszéd asztalnál régi haragosa, egy cívis ül ifjú társával. Zsutai szóváltást kezd, amely egyre hevesebbé válik s a fiatalabbik dulakodni kezd Zsutaival, aki előrántja zsebkését és a fiatal polgárt oly veszélyesen megsebesíti, hogy az néhány nap múlva sebében belehal. A mámort követi a rettenetes kijózanodás. Zsutai azonnal feljelenti magát és elfogják. Városszerte óriási a részvét a szerencsétlen ifjú iránt, de segíteni rajta nem lehetett. Nyolcévi fegyházra Ítélték.

A rab dala

Jártam szabad füvén mezei határnak;
Most szavát se hallom az égi madárnak,
Midőn zokogva szól szivem bús keserve,
Rab vagyok, rab vagyok nehéz vasra verve!

A szivemen sötét bánat feketélik,
Világítja a reménység, de csak félig.
Két orczámat mossa könyes szemem árja:
Míg lelkem az édes szabadúlást várja.

Felnéznék az égre, hejh de minek nézek —
A sűrű sötétség beborít egészen,
Elveszi tőlem a csillagok világit,
Hejh a szegény rabnak a nap se világít!

Mondanám panaszom a szálló felhőknek,
De hisz azt se látóin, mikor erre jőnek,
Nem látom a piros hajnal hasadását,
Néha-néha hallom futó szél zúgását!

Vidd el szellő, vidd el az én sohajtásom,
S mikor arra jársz a harmatos határon,
Térj be kedvesemnek nyitott ablakához,
S mondj vigasztaló szót nehéz bánatához.

Mondd, hogy szép szeméből könyeket ne hintsen,
Hü szeretőjének semmi baja sincsen . . .
Hejh ha tudná, mily nagy szivem bús keserve!...
Rab vagyok, rab vagyok nehéz vasra verve!

Munkácsi fogsága alatt a humánus bánásmód nagy hatással volt reá. Szörnyű gondolatai, a bűnvád nem üldözik többé elementáris erővel. Börtönében irt versei a világirodalomban is egyedül állók eredetiségüknél fogva.

Szomszédságban lakom az égi felhőkkel,
Könnyen megláthatnám: a nap mikor jő fel,
S mint tér nyugovóra...
S hogy szálló felhővé ne szeretnék válni,
Es a nyugvó nappal nyűgöt felé szállni:
Nincsen olyan óra!
S ki tudja: tán soh’sem visz el utam innen?...
Beh meg is vert engem a haragvó Isten!

/A munkácsi vártömlöcben, részlet/

Egyik felügyelőnek leányával, Marikával való őszinte, nemes barátsága is enyhíti bánatát.

Hogyha lelkem álmodása

Hogyha lelkem álmodása
S a mi most való, nem lennél
Egyéb álom-képnél:
Valósággá válnék,
Elkészülő kevés öröm,
Kebelembe, oh szerelem !
Majd itt maradnál még.
Tudom visszatérnél.

De az élet egyre veri. A leány egy szerencsétlenség folytán meghal, az utolsó csapás megtöri teljesen, bár 1870 augusztusában királyi kegyelem megmenti a további szenvedéstől.

Nem tudtam én...

Nem tudtam én, hol vagy?; nem is kerestelek.
Űztek titkos vágyak, ismeretlen földre,
M int hajót a szelek !...
Nem tudtam én, óh ja j, meg sem álmodám, hogy
Téged szeresselek.
Elmenjek-e innen? Merre vegyem utam?
Elkerül az öröm, ahová én lépek,
Csak örökös bú van.
És ha maradok is, leszen gyászolásom
Fekete borúban!
Fekete boridat sohsem oszlik széjjel,
Óh, miért is kellett találkoznom véled.

Kiszabadul. Barátai nem hagyják el és azok segítségével Budán írnoki állást kap. Önmagával, lelkével megbékülni nem tud. A közvélemény megbocsátott neki, de ő nem tud megbocsátani önmagának. Küzd és szenved, a rettenetes vád, önnön lelkiismeretének vádja alatt. Utcán, kávéházban — azt hiszi — mindenki ujjal mutogat a „gyilkosára”. Végre határoz! Elbúcsúzik önfeláldozó, nemes szívű barátjától és 1871-ben április 24-én este 8 órakor a budai Lánchídról a Dunába veti magát. A részvét általános. Holttestét nem vetette ki a Duna, az egyetlen tárgyi emléke e szerencsétlen életpályán ama kis kötet, amelyet 1872-ben adott ki az Irodalmi Társulat. Legjobban jellemzi az iskolatársa és életrajzírója, Csiky Kálmán aki így jellemezte: „A magasra lángolni és nagyot vétkezni tudott s z í v költészete és élete egyaránt bevégezetlen ; egyenlő erőszak alatt szenvedett és szakadt meg; de azért amaz méltó, hogy ismerve legyen azon nemzet előtt, melynek nyelvén nyilatkozók; emez érdemes, hogy boldogtalanságán részvétet érezzen a fásulatlan kebel. Ami nagy arányokban volt kezdve, ha csonkán maradt is, megkapóbb az apró bevégzettségnél. A teljesületlen nagyságnak romjai is öngerjesztők; fájdalom van rajtuk és kikönyörgik maguknak a könnyeket”.

Mondják ha meghalunk...

Mondják, ha meghalunk,
Oh szólj a tiednek
I.elkeinkből egy-egy
Merre lesz futása?...
Csillag lesz az égen...
Ott is éj borít, ha
Nem hint rám világot
Lelked ragyogása,
Én gyönyörűségem !

 

Művei:
Zsutai János költeményei/ posztumusz, Csiky Kálmán életrajzi bevezetőjével, Debrecen, 1872./

Forrás: A Hon 1872, Arcanum, Debreceni Főiskolai Lapok 1907, Figyelő 1871-1878, Koszorú 1867, Vasárnapi Ujság 1872-78, MEK,

Összeállította – cspb –

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf