Fekete István: Őszi vízparton

A szél élesen kaszált a nyár végi réten, és hidegre borzolta a folyó hátát. A víz elsötétült, reszketett, s a békák dülledt szeme aggodalmasan pislogott.
- Jönnek az „emberes” hónapok – mondta az öreg Máté, aki birkát őrzött a folyóparton, és kampósbotjával ráütött egy vakondtúrásra, pontot téve a mondat után.
A birkák odanéztek a bot mozdulására, aztán letették újra fejüket, őrölni a cérnaszáraz füvet.
- Eső nincs, odébb kell menni – legyintett az öreg, s ebben a legyintésben búcsúzás volt. „Odébb”: az egy másik határ. Erre aszóra felemelte fejét a puli is, mert ez aszó beletartozott a puliszótárba.
- Indíts, Bogár!
A puli úgy ugrott fel, mint a legszolgálatkészebb katona, csak a bokáját nem vágta össze, mert a puliregula kerül minden fölösleges mozdulatot. Felugrott tehát a koloncos szőrcsomó, enyheívet vágott a kapkodó birkaorrok előtt, mire megfordult a falka, a puli pedig visszanézett.
- Csak lassan! – csökkentette a buzgalmát Máté, mire a puli halkan vakkantott kettőt, ami annyit jelentett:
- Még nem haragszom, de mozogjunk…
A vezérürü bambán ránézett a Bogár nevezetű parancsnokra, és menetre indította a kolompot, a puli pedig az öreg csizmák mellett helyezkedett el. A kolomp mérni kezdte a távolságot s az időt, és rekedt zengése széthullt a tájon, mint a belenyugvó panasz.
Ment a falka s az öreg Máté egyik határból a másikba, a nyárból az őszbe. Enyhült a szél, kibukkant a nap is a felhők közül, de ragyogása nem melegítette már meg a világot.
Búcsúztunk.
A víz felett fecskék jártak még, de lábam alatt repedezett és elhasznált volt a gyalogút, s én nem mondtam már semmit a fecskéknek, mert ők se mondtak nekem semmit. Nem a mi fecskéink voltak, északról vándorlók. Úgy néztek a tájra, mint fáradt utasok a vonatablakból.
A falka már beért a füzesek közé, s a kolomp halk zenéje már csak itt-ott bukkant elő, mint a messzeségből integető búcsúkendő.
Megyek odébb, de alig tudom, hogy megyek. Bíbicek csapata suhog el felettem némán, egyenesen dél felé. Nem jajonganak már, mint tavasszal, nem csaponganak a gólyahírtől sárga rét felett, mert oda a rét, oda a fészek, és előttük az út. Az idő kihúzta alóluk a nyarat, s most mennek a nyár után. Mennek az asztal után, amely valahol mindig terítve van.
A levegőben nagyobb madár úszik, csendes széles csapásokkal.
Nini! Egy bakcsó, azaz „vakvarjú”, mivel néha azt mondja: „Kvak-vak”.
Most nem mond semmit, mert a csőrében nagy béka kalimpál, s időnként tornászik. Felhúzza két lelógó lábát, s ilyenkor úgy „ül” a levegőben, mint a lányok a motorbicikli hátsó ülésén.
Tűnődő hangulatom feloldódik, és elnevetem magam, persze csak úgy befelé. Tudom, hogy ez kegyetlenség – végeredményben a béka is búcsúzik –, de újabban kitettem a békák nemzetségét a nemtörődömség szikkadt partjára. Mert mi történt? Az történt, hogy üldögélek a parton, s egyszer csak kétségbeesett nyekergés csapja meg a fülem.
Kígyó! – ugrom fel, mert utálom a kígyót, és osonok a hang felé, hogy megmentsem a békát. De kígyó nincs sehol, csak nyögés van, s amikor végre megtalálom a panaszost, felháborodásom feketén kezd kavarogni. A panaszos egy nagy béka, és a szájából egy másik, majdnem ugyanakkora béka két hátsó lába lóg ki. A falat nagy, s a kannibál siránkozik… azóta nem sajnálom a békát, és nem sajnálom azt se, amely a bakcsó csőrében kalimpál.
A nádas mellett öreg halász szűri a vizet. Csendesen leülök mellé, és homlokomhoz emelem a kezem, mire ő is megböki a kalapját.
- Na? – mondom.
- Hát-hát… – válaszol ő, s ebben pontosan benne van, hogy fogás ugyan volt, de nem kielégítő. A háló néha kiemelkedik a vízből, aztán surrogva ereszkedik újra le. – Pedig a nádban nagy mozgás van – mondja az öreg –, de már lassan búcsúzik a potyka. Egy már van, nem veszi meg?
- Hát…
A potyka szép kövér, de kilón alul.
- Van egy tízesem…
Az öreg felém tartja a halat. Az ügylet létrejött, és Petőfi a tízesről morcosan néz rám. Úgy látszik, nem tudja, hogy a túloldalon egy könnyelmű halász furulyázik, búcsúztatva árva bankjegyem.
Ballagok hazafelé. A nádbugák utánam integetnek, és meghajolnak, mintha félnének, hogy a leszálló nap lángra lobbantja őket.
Mert búcsúzik a nap is. Egy hónappal ezelőtt ilyenkor még lángolva szállt az égen, de elöregedett már a nyár, és kívánja a hosszú éjszakát. Kívánja, és egyszer csak elalszik, a reggel kiterítve találja a rétaljban, és ravatal lesz az egész messze táj.
Megzendül majd a szél, gyászosan kárognak a varjak, és siránkozva szaladnak a széljárta úton a búbospacsirták. S a levegőben mennek, sietve mennek dél felé az utolsó vándorok.
Alszik a nyár, s a pásztortüzek füstje puhán ráterül a ravatalra. S a jeltelen sírt másnap hajnalban a dér hideg, száraz könnyeivel hinti be az ősz…

1953