Krúdy Gyula: A fecske
Az idén csak ősszel láttam fecskét.
Kisasszony napja körül búcsúztak e kedves madarak: Mária madarai ez évben is ritkán jöttek hozzánk, mert a háború óta általában elkerülik országunkat, ahol oly szívesen nyaralnak, mint a pesti nők a Balaton mellett. Bizonyosan üdülés, ifjúság és nászút nékik a tavaszi utazás az afrikai partokról Magyarország felé. Itt költenek, fiókákat nevelnek, meghíznak dús termőföldjeink bogarain. Itt senki sem bántja őket, Isten madarait. Az idén az éhes taliánok elfogdosták a magyar fecskéket útközben, megfőzték, megsütötték és megették.
A fecske az ablakomra ült. Sok ablak van a hotelépületen, amelyben lakom: ezért meglehetős kitüntetésnek veszem, hogy a vándorfecske éppen nálam pihent meg egy másik szegény vándorlónál, aki azonban sohasem juthat el oda, ahová vágyakozik. Ott ült a nyitott ablakon, ahonnan a menetszázad keserves éneklését szoktam hallgatni, ahonnan a nagyváros ritkuló füstjeit és tanácstalanul szomorú udvarait nézem. És ugyanebből az ablakból látni ezenkívül, hogy minél kevesebbet főznek a konyhákon, annál sűrűbb a pillanatnyi szerelem a szemközt lévő garniszállodában. Ennivaló, innivaló megdrágult, csak a futó szerelem lett olcsóbb a városban. A nélkülözés, a rossz cipő és a lemállott harisnya a sánta ördögnél is hízelkedőbben tudja rábeszélni a nőket, hogy hátat fordítsanak az öreg szülők tanításának, behunyják a szemüket a régi világbeli szégyenérzet elől, elhanyagolják a múlt század divatját, amely életbe vágó fontosságot tulajdonított a szerelemnek, s ezen épült fel a sok millió könyvnyi irodalom.
A vándorfecske nem tudta, hogy ez az ablak arra való, hogy lefüggönyözöttlen, kivilágított szállodai szobák mozigyorsasággal lepergő jeleneteit, groteszk figuráit és a legjobb francia fotográfiáknál is kitűnőbb grimaszait láthatóvá tegye. A fecske fehér mellénykéjében, tündérországbeli frakkjában és gyémántártatlanságú szemeivel nyugodtan ült az ablakpárkányon, ahonnan a pesti pokolba látni, nők önfeledt tetteit lehet megfigyelni, ismert és ismeretlen férfiak fajdkakas dürgését hallani: egy pesti hotelgarni titkait lefotografálni. Mozdulatokat és kacagásokat, amelyektől elmegy az ember kedve az élet további folytatásától; álmosolyokat és bohócszenvedélyeket, amelyektől keserű lesz a nyál a szájban; a nagyvárosi utca komfortáblis olcsóságú kalandjainak befejeződését, amitől szökve menekül a régi emberi hit a szerelemben, mint egy harmatos füvön futó gyermekleány a szalmás fejű, öreg erdei csavargó elől…
A fecske csendesen üldögélt ide-oda forgatva a fejét, nem mozdult meg közeledésemre, a szemembe nézett, mint egy ifjúkon álom, amely ősz felé meglátogatja az embert.
Nézett, hogy csaknem megszólalt:
– Én vagyok az eliramlott régi magyar élet. A te életed, a szomszédod ifjúsága, mindenki ártatlansága, Magyarország naivsága és boldog elképzelése az életről. Én vagyok a nép gondtalan nótája, a tavasz rügyező fogalma, a nyár felhőtlen egyhangúsága és az ősz láblógató mélázása. Én vagyok a fecske, aki ábrándos babonát, csendesen elringató hitet, vérontás nélküli mindennapot, tiszta szerelmet és Tisza vize módjára halkan kanyargó életet jelentettem. Én vagyok az, aki mélán furulyázni, félsóhajtással ábrándozni, istenfélő nyugodalommal a suhogó vetések között megelégedett szívvel járkálni tanítottam a magyarokat. Én hoztam a szűz leány madárcsicsergéses álmát, az orcafehérítő erőt, velem érkezett a piros lábú gólya a háztetőre. Elvakítottam a gonosz szemet, és nyílként repültem az ifjú szerelemmel. Én voltam a boldog Magyarország. De most már elmegyek, és többé nem jövök vissza.
A kis vendég eltűnt az ablakomról.
A garniszállodába beosont egy tejképű, fekete ruhás, fecske formájú leányka és egy bombává dagadt hadiuzsorás.
(1917)
