Szalay Fruzina: Múló nyár
Reszket az erdő lombos árnya,
Ragyog az üde hűs magány.
Zöld útait egy lányka járja
Édes mosollyal ajakán.
S míg az enyelgő lanyha szellő
Aranyhajának csókot ád,
Ő csak siet vígan szökellő
Őzként a dús haraszton át.
S míg tova lebben könnyű lába
Mohos megaggott fák alatt,
Friss gyöngyvirág fakad nyomába,
Rá nyíló ágak hajlanak.
Kék tóhoz ér, mily játszi habja,
Vár rája már a csónak ott;
A gyors hullám fürgén ragadja
A lánykát és a csónakot.
Erdő fuvalma van körötte
Madárdaltól cseng-bong a lég,
A partot kankalin befödte,
Mily sugaras a tó s az ég!
A hullám csillan, tarka színben,
Loccsan a víz, suttog a nád;
Ujjongva énekli minden
A május mámoros dalát.
A nyár elszállt mint édes álom,
A hervadó vadon felett,
Elnémult erdőn, puszta tájon
Fehér ködfátylak lengenek,
Égen, földön, mily hamvas árny van.
Loccsan a víz, suttog a nád,
A tó ringatja búsan, lágyan
A szőke lánynak csónakát.
Bágyadtan lengő csónakában
A lány csendesen szendereg,
Rá lassan, szürkén, halaványan
Hullong az őszi permeteg.
Az édes ajkon halk mosoly van,
Halk, mint múlékony esti fény,
Hideg nyugalom a mosolyban,
Hideg, nagy álom van szemén.
Lágy, méla béke enyhe karja
Öleli s álma tiszta, mély.
Köd elfedi és eltakarja
A hideg, csendes, hosszú éj…
Mindent csak lankadozni látok,
Mindenben gyász és fájdalom
Múló nyár, hervadó virágok,
Tűnő fény, ez az én dalom!