Mollináry Gizella: Alázatos áhitat Ádám előtt, Az árvaság maradt, Erdőben, Magyar vers, Türelmetlen fohász
Mollináry Gizella:
Alázatos áhitat Ádám előtt
Ádám, a Te melled erős és széles,
Az enyém ziháló, keskenyke, gyönge.
Ádám, ha Te erősen kilépsz,
Én lemaradok:
S kinek a keze fonódik kezemre?
Ádám, a Te hangod nagy oroszlánhang -
Az enyém kis erekben, csak papiron él.
Ádám, ha Te elharsogod magad:
Én megnémulok -
S ki sirat engem, ha nem dalolok én?
Ádám, nagy a Te pogány keletű erőd,
S régi vallások gyöngye az én gyöngeségem.
Mert Te választtattál a kereszten halni,
Én csak a lábad mostam,
Kakas-szóra sirtam és gazdát cseréltem…
Mollináry Gizella:
Az árvaság maradt
Októbervégi napsugár,
mint hajválasztékánál
anyját homlokán csókoló
megtérő fiúé:
olyan a te szelídséged.
Milyen kemény, szent dolog az élet,
hogy a csak így kiharcolt szelídségek
ilyen megható, mulandó, tűnő szépek.
…Itt a tarlón százával tanakodnak a verebek,
hogy beáll a tél… s mitévők legyenek?
Van élet és lesz halál,
volt árvaság… lett szerető,
a szerető elment,
az árvaság maradt.
Mégis… olyan volt az egész lét
s benne az Isten arca,
mint egyetlen áthevített
könnyes s mosolygó,
boldog s boldogtalan,
mozdulatlan s mégis úszó
rajongó pillanat.
Olyan… a milyenben
a költő irónt ragad.
Mollináry Gizella:
Erdőben
Már rég itt ülök
s a lombjukat vedlő fák ág-bog szögén át
az eget nézem.
Az avarban búvocskázó lábam csörgő zörejét
figyelem egyedül:
Várlak.
Eljősz?!
Mi lesz, ha nem kívánod többé ezt a valószinütlenül keveset:
engem!
S ha betellít az a néma, egyforma, egyszerű pompa
ami bennem naponta
feljő, mint a hold.
Mondd:
Drága! – mi lesz, ha egyszer hiába várlak
s ez a jó lángos-izü cselédalázat
csak ingerült szánalomra indít
és menekülésre?
Gondoltál erre?
A lombjukat vedlett fák ág-bog szögén át
céltalan lesve az égre
az avarban búvocskázó lábam csörgő zörejétől is félve
Szerető nélkül az erdőn
mi legyen velem?
Ha térdeimen
nem nyugszik érett szép férfi fejed
s csak a belőlem sikongva felszálló neved
kering fölöttem,
mint tetem fölött
a madár.
Mollináry Gizella:
Magyar vers
Virágmotívumaiddal, mint egy székely fejfa…
és magánhangzóktól tündöklő szavaid homloka
Újból elvakít: ahogy bennem felragyogsz.
Újból szent küszködéssel préselik a szívet
a színek,
kik életre akarnak kelni
az énekelni indulóban.
És óh jaj! – megszületsz örök ittlakónak
erőszakos elütő zamatoddal
csak bizarr bámulásra bírva minden idegent,
mint messzi metropolis utcájára
égből pottyant gazdátlan sárközi szűr.
Kár! – mennyi minden van benned…
Távoli tájról terelt gulyák nyomában
ide sompolygott sok keleti monda,
bőrökkel bélelt sátrak élő pára-melege
és pogány heve a régi énekeknek
miket szőnyegszövéskor szüzek énekeltek
boldog legényszomjjal.
Mennyi… mennyi minden van benned
és az idegennek
csak paraszt dajkája
babonás meséje
borzong eszébe
rólad: magyar vers!
Mollináry Gizella:
Türelmetlen fohász
Ez sem mehet így tovább Uram,
hogy a jegenyékkel szegett
termő táblák mellett
az őszi estét párducos könnyedséggel járjam
s csak külön életét élő vállam
legyen mihaszna bizsergésekkel telve
minden megtérő este.
… Ez sem mehet így tovább.
Mert ámbátor amolyan apró asszonyjószágnak sorolsz
akinek kacéran kúszik kezén a lenfonál
s a rárótt munka is csak felelőtlen babráló játék
s Magad is tünődve vársz még
mihez is kezdj velem:
azért én vagyok!
Vagyok, és olyan vagyok
mint juhásznésan kötött kendőben lennének a Máriák
huncutkás apró nevetésü
szapora léptü, keménykötésü
kötekedő nehéz-borivók formás ivadéka
s Magadra kell, hogy vess és úgy bánjad
ha nem élethossziglan dajkaságra szántad
ezt a fajtát.
Be kell látnod, hogy tovább így nem mehet,
hogy a jegenyékkel szegett termő táblák felett
az őszi estét tovább is párducos könnyedséggel járjam
és ne várjam
elnehezülve
bárány türelembe
el-elbotolva,
fölfelé nézve
… a gyereket! – Uram.
