Dutka Ákos: A kemencém falára, Költő a viharban, Öreg faun búcsúja a nyártól, Sikoltsunk élő s holt magyarok!, Tavasz váró

Dutka Ákos:

A kemencém falára.

42-őt írtunk kilencszáz után.
Muszkabomba hullott akkor Pest-Budán,
Mikor e kemence épült s Weiner úr
Két héten keresztül lankadatlanul
Borral locsolgatta minden téglaját.
Hogy lélek is hevítse ezt a kis szobát.
Égjen is hát benned mindig földi tűz,
Mely betegséget, gondot pokolba űz.
Tűztorkod azonban ne legyen falánk.
Gazdád szívében úgyis égi láng
Derűje fűti majd e kis lakot.
Mely neked s néki új otthont adott.

Dutka Ákos:

Költő a viharban

Mint a tű a viaszlemezen
Dalt örökítve ritmusban remeg.
Reszket rajtam bánat és öröm.
Hogy dalt mondhassak néktek, emberek.
Mint a tű a viaszlemezen
Remegtem én is Istenem kezében.
Sosem tévesztve mégsem dallamot,
Parancsszavára
ha lemezt cseréltem.
De most recsegve törik, vagy kihagy
A tű s a költő dadog a hangzavarban,
Ájultan áll. Mint szárnyszegett madár
A földindulással birkózó viharban.

Dutka Ákos:

Öreg faun búcsúja a nyártól

Arany fátyolba szövi még a tájat, —
De lángja nincs a búcsúzó sugárnak.
Teremtő kéjek vágya holtra bágyadt,
Nincs több csirája már a barna nyárnak.
Az erdő orma rozsdáló bíborban —
Sátrában leng a fanyar őszi illat.
A tűz pihen gyümölcsben és a borban,
Virágot már kezed alig szakíthat.
Még egyszer dobd le ruhád és a gondod
S amint magad pőrére kibontod,
Faunsípodon kezdj az Élet énekébe.
Fogózz két kézzel jól a nyár hajába —
Evoe! — Sírni, búcsúzni hiába —
Nyújtózz ki s ne gondolj a hosszú, szörnyű télre.

Dutka Ákos:

Sikoltsunk élő s holt magyarok!

I.
Parázsló üszkén az ősi igéknek
Új dalok szárnyán röpítni ha tudnám,
Mennydörgő viharok orgonaszaván
Zokognék a fajtám kalváriautján.
Szalonta mesélő bronzlantja riadj!
Iszapos Érpárt fáradt fia kelj fel:
Sikoltsunk élő s holt magyarok,
Nyugatra szálló keleti szelekkel.
Toldi hatalmas éneke zokogj most
Váradtól Enyedig rab magyarok ajkán.
Parázsló üszkét az ősi igéknek
Hordozza a Körös, az én régi dajkám.
I lallod-e Páris e nagyszerű khorust,
Varázsló árját az ősi igéknek?
Hargita ormán s a Tátra alatt
Soh'se lesz vége a régi mesének.

II.
Bihar földjén kanyarogva
Rohanó vizeddel,
Harminc nyáron, harminc őszön
Sírtál a szivemmel.
Bihar földjén szőke vized
Más lova zavarja,
Buda alján holtraváltan
Fekszem az avarra.
Ősz van itt is. méla bánat,
Bihari ősz kékje,
Könnyeimben oda látok,
Le a messzeségbe . . .
Bús füzesek összesúgnak
Homokos vén parton,
Régi szavam, régi dalom
Onnan ide hallom.

Dutka Ákos:

Tavasz váró

Az Ördögárok torka félelmetes torok,
itt zúgnak le a vészes nyári záporok
S itt tör be ősszel a halálszagú szél
mire elsápad holtan minden falevél.
S itt tör ránk később a jegeskcrmü tél
és zúg a szél — a szörnyű téli szél.
Táncolva zúg a havas fergeteg,
Dombaljon házad is belé remeg
Kéményeden az ócska, redves szélkakas
Elfelejti, hogy vén, s több helyen lyukas
táncolni kezd és őrülten forog
Álmom elűzve nyög és nyikorog.
Dicsérje más a szikrázó telet
a havat szitáló ól mos felleget
Nekem szerelmem, istenem a nyár
Az életdajkáló örök dapsugár
Dicsérjétek csak a könnyes jégcsapot
Nekem a tél csak könnyeket adott
Csontig cikázó, kínzó hideget.
Ne higyjétek hát soha emberek
Hogy áldás a szél s a téli fergeteg
Mely házat, falut, mindent belemet
Kályháiba, szítva rakjatok tüzet
Ha gúnyt űz belőlünk kint a fergeteg
Bújjunk csak összébb számílgatva már
hány nap, hány hét, hogy újra itt a nyár.