Komáromi János: Tizennégyes emlék

    Akkor már ősz volt.

    A vadlibák hat héttel előbb elhagyták a lublini mocsarakat, s kétségbeesve menekültek Magyarország felé. A hátunkban hollók felhője jött, napok óta már, fejünk fölött keserűen harsogtak a lengyel erdők s előttünk, de hihetetlen messzeségben, iszonyatos harcok között nyomult előre a hadosztály. Ezen az alkonyaton a lanszuti dombok felől villogtak felénk az ismeretlen ütegek toroktüzei, de olyan elhaló távolban, hogy a hangját egynek se hallottuk.

    Abban az időben közel jártunk a lengyel határszélhez. Temetetlenül elhagyott katonák hevertek a bokrok alatt és a mezei utak mentében, szószerint úgy, ahogy az utolsó pillanatban elterültek az őszi szántáson vagy a hervadt októberi füvön, miközben halódó fejüket lehajtották a puskájuk agya mellé. Nem értünk rá, hogy elkaparjuk őket, mert azalatt meneteltünk, hét nap óta mindig meneteltünk.

    A hetedik nap szürkületjén azonban megállott az ezred, éppen egy rengeteg szélén. Két apró ház paticsfala kandikált ki ránk a szélső fák mögül, bánkódva és elhagyottan, különben pedig halott volt az erdő. Csak a szél harsogott s csak az éjszaka jött-jött, ijesztő leplében, valahonnét a Szan füzesei felől.

    A glogovi erdő alatt tehát rövid pihenőt adtak az ezrednek. A fáradt katonák lerakták a szerelvényt, gúlába helyezték a puskát s egyetlen sóhaj nélkül ledűltek a földre. A század félszakaszát azonban őrségre küldték ki az erdő túlsó oldalára, s ebbe a félszakaszba kerültem én is. Kívülem őrállónak jelölték ki még Czompó Simon önkéntes-tizedest is, nekem kedves pajtásomat, úgyszintén Fecskét, a munkácsi kontrást.

    Ez a Czompó olyan nyurga volt, hogy másfél fejjel kiütközött az ezredből, s ha gyaloglás közben valami történt a menet élén, csak emelt valamit a nyakán, mint a strucc, átsandított a kettősrendek végtelen oszlopán, s mindjárt tudott referálni nekem. Állandóan az oldalamon szuszogott, s állandóan monoklit viselt a jobb szemén. A menekülés óráiban éppoly hidegvérrel, mint például Ravaruszkánál, ahol négyszer zúdultunk neki a Koporsódombnak. Igaz, hogy négyszer sepert vissza az orosz tüzérség, de mi azért nekivágtunk ötödször is, szabad mellel, pipázva, s ötödszörre mégis csak a mienk lett a Koporsódomb!

    Másik társam Fecske kontrás lett a poszton. Azóta, hogy a hadvezetőség kiragadta a munkácsi bandából, szünet nélkül magávalhordozta a hegedűjét, mely a kenyérzsák fölé akasztva verdeste baloldali combját. Állandó bajok voltak ezzel a művésszel. A tomasovi eső roham előtt térdenállva könyörgött a főhadnagynak, hogy ne kívánja nyomorult halálát, inkább megesküszik itt nyomban, hogyha hazaérnek egyszer Munkácsra, a kávéházban hat hónapig borravaló nélkül húz majd a fülébe kesergőt és csárdást vegyesen, de a főhadnagy persze belekergette az ütközetbe. Attól kezdve sírva harcolta át mind a tizenhat napot, s persze, hogy a bőrét se karcolta meg az orosz. A nagy marsok idején meg kitartóan a hátam mögött rimánkodott, hogy adjam már oda a szivar végit, mert ha nem adom, leveti magát az út sáncába s azonnal meg fog halni.

    Talán félóra, talán negyedóra múlva őrségen álltunk már, vagy ezer lépésre kitolva a regement elé. Tőlem balra, éppen az erdő szélén, Fecske szorongatta ijedten a puskát, jobbkéz felé meg Czoméó önkéntes állt egy szelíd lankáson s monoklija megcsillant a nyugati ég bíborözönében. Magam a középen strázsáltam ezalatt, az országút árkában. Az út másik oldalán urasági major feküdt, a legelején szürke lengyel kastéllyal, mely pontosan olyan volt, mint egy málladozó udvarház a búsongó magyar Felföldön. De üres volt a majorság is, az udvarház is, melynek kapuja széttárva bámult bele az egyre hanyatló sötétségbe. Az udvarán gémeskút búslakodott, de hiányzott róla a veder, s ahogy a szél egy-egy rohamára megcsikordult a gémje, a kútostor esze nélkül kezdett himbálózni, mint az akasztott ember kötele.

    Ó, ott álltam a sáncban, puskámra dőlve, szószerint úgy, ahogy a virrasztó őrszeemt szokás megrajzolni s mialatt féljobbról, elől és igen-igen távol egyre szaporábban villogtak a lanszuti ágyúk tüzei, elborult szemmel Bochnia felé figyeltem, hol iszonyatos veresben lángolt ezalatt a mennybolt nyugati oldala.

    Soha még én olyan tűztengert nem láttam!

    A nyugati égperem alól indult meg ez a fény, talán éppen Krakkó irányából s mérföldes csóváját szétvetette az ég tetejéig. A lebukott nap hagyta itt maga után, talán szántszándékkal, iszonyatos földöntúli figyelmeztetésnek: ó, ne reméljetek többet, mert mind, mind meg fogtok halni! Olyan volt ez az északi-fény, mintha hóhérpalástot húzott volna magára az égbolt egész nyugati fele, vagy mintha valahol nagyon-nagyon messze, valahol Szilézia földjén vagy éppen Csensztohó határában, túl-túl a szemhatár karimáján, száz falu gyúlt volna ki egyszerre, vagy mintha váratlanul kitört volna az utolsó ítélet pokla s ijesztő tüze most a menny közepéig csapott volna fel… A szél vadul orgonált ezalatt s halára korbácsolta maga előtt a felhőket, melyek eszüket-vesztve rohantak és görögtek délfelé, összegubancolt gomolyagban, a földig henteregve vagy hirtelen szétcsapódva, s apró rongyokra tépdesve táncoltak és repültek magasan-magasan, talán kilométerekre a fejünk felett, s kapkodva menekültek a szél karjai elől, mindig csak délnek, mindig csak Magyarország felé… És ahogy itt-ott megszakadtak egy-egy pillanatra, a szakadékokon át újra felvillant az ég ijesztő, másvilági fénye, mintha üzenet akart volna lenni veszendő, nyomorult lelkeinek:

    - Meg fogtok halni! Jaj, mind meg fogtok halni!

    Én ott strázsáltam az út sáncában, a puskám csövére hajolva s elborult szemmel meredtem rá a túlvilági jelre, melynél rémítőbb csak a Kabonyás Demeter látomása lehetett, mikor a kocsmából hazamentében kettényílt előtte az ég s Kabonyás Demeter térdre-bocsátkozott akkor az ijedtségtől… Ez persze nem bizonyos, mert Kabonyás előzően a kocsmában üldögélt vagy három órát, én azonban bénult szívvel s nyugtalankodva figyeltem a megnyílt égboltra… Ó, akkor már nem volt semmi számításom többé, hogy talán még hazakerülök egyszer! Akkor már két hónapja forogtam, mint a levél, haláltól fedett, idegen országok végtelenjében! Két hónap alatt csak remegtem, s könnybefúlt szemmel féltettem esendő, fiatal életemet, két hónap alatt csak éheztem, mint a kevert komondor, csak verekedtem és bujdostam, mint a meghajszolt szegénylegény… Ázott lengyel ugarok kelevényében fetrengtem, a zubbonyom ujja leszakadt, a sapkámon még rajszáradt a lembergi sár, a bakancsom akkor mád dühös volt, s vicsorgatni kezdte a fogát, mert felrepedt száján ki-befolyt az esővíz és a latyak… Akkor már olyan állapotban voltam, hogy nem volt többé hitem, hazám,becsületem, s néha úgy éreztem, hogy Istenem sincsen már… Nem érdekelt már semmi, az anyám, a kishúgom, a menyasszonyom se, s Magyarországra is csak olyankor tévedt egyszer-egyszer elrévül gondolatom, mikor körülöttünk megharsantak a lengyel erdők, s az erdőzúgás szárnyán, könnyfakasztó nóták vergődtek hozzánk a hazai földről… Ó, akkor már olyan voltam, mint a nádi-farkas! A szám cserepes lett, a körmöm beszakadt s annyit-annyit éheztem, hogy minden nap és minden éjjel könny csorgott az orcámon…

    Ezen az alkonyaton ott őrködtem az útsáncban, s azalatt fölénk settenkedett az éjszaka… Szemközt egy lengyel falu sürvedezett a sötétségbe, messze, Lanszut táján, szünetlenül villódzott a látóhatár, s Krakkó felé még ijesztőbb vörösben állott az ég… Czompó Simon úgy állt ezalatt, mint én, a puskája fölé hajolva, itt-ott még ki tudtam venni keserű alakját, a szél pedig tombolva zúgott…

    S a szélzúgáson át hirtelen csak cigánynóta ütött meg… Balról jött a nóta s ahogy felkaptam a fejemet, egyszerre kénytelen voltam megállapítani, hogy Fecskénél nincs nyomorultabb katonája a jóságos Istennek… Fecske ugyanis a manlichert időközben az első fa mellé támasztotta, aztán leoldotta a hegedűt, a vonót is meggyantázta, s ahelyett, hogy az ellenségre virrasztott volna, leült, maga alá húzta a magyar királyi bakancsot, a szárazfát a vállperecére helyezte, s miután előzően hangolt egy keveset, rácincogott a legfájdalmasabb nótára, mely akkor érkezett hozzánk Uzsok alól:

    Mikor kezdtem a ládámba pakolni,
    Akkor kezdett édesanyám siratni…

    Azt hittem, a szívem fog megszakadni… De mit tehettem? Előírásszerűen átordítottam a morénak:

    - Fecske, a szentedet! Mit csinálsz?

    Fecske persze semmit se hallott, ahelyett a fejét lóbálgatta a dallam üteméhez s azon volt, hogy a prímhez kicsikarhassa a kontrát is…

    - Fecske, te gazember! Megver a jó Isten!

    Fecske most se felelt, különben is azon erőlködött, hogy kihalásszon egy üveghangot. erre mindig büszke volt, s az iveg-et tartotta a művészet legtetejének…

    - Fecske! Fecske! Ezért meg fogsz halni!

    Fecske ekkor már felpattant, s annyira elragadtatta magát, hogy amíg játszott, bokázni kezdett a nótára. A bornyú a lábánál hevert ezalatt, puskája pedig a fa mellett szomorkodott. Gondoltam, hogy a felváltás után majd hátbavágom vagy négyszer s nem törődtem többet a nyavalyással.

    De ekkor már sötét hajával teljesen befont az éjszaka. Kelet felé fekete volt minden, észak felé egyre szaporábban lobogott az ágyúfény, nyugat felé pedig lángoló vörösben állt az égbolt fele, fel, egészen a firmamentum tetejéig. S ezen a vörös alapon élesen kiütközött a majorság és az udvarház végtelen körvonala. Olyan kihalt és szomorú volt végtől-végig, mint egy elátkozott kastély.

    És mialatt így bánkódtam a puskám felett, hirtelen mintha ruhasuhogás ütött volna meg, pillanattal rá meg úgy tetszett, mintha az út másik felén, az udvarház kitárt kapujában egy leány alakja lebbent volna fel.

    Riadtan néztem oda s összeremegtem. a kapuban csakugyan állt egy kis lengyel leány, szemlátomást a kastély kisasszonya. Úgy állt, hogy jobb kezével összefogta apró mellén a kendőt, a másikkal pedig átölelte a kapufát s szelíd bánattal ráhajtotta a fejét is. A haja len volt, mint minden kisasszonyé Lengyelországban, a szeme lenvirág lehetett, bár a sötétben sötétnek láttam. Nézett-nézett a kisasszony, és mert szomorúnak láttam, mindjárt megértettem, hogy engem sajnál…

    Hát bizony sajnálnivalók is voltunk akkor egytől-egyig, de sajnálni lehetett különösen engem… Gyereklegényke voltam csak, de a virág akkor már régen elhervadt a sapkarózsánk mellett, mellyel Boldogasszony körül magyar lányok ékesítettek fel, mikor a zempléni lankákon át dalolva mentünk Lengyelország felé… Ó, akkor már régen hervadozott a reménységünk is!… Boldogasszony óta a két bakancsom volt az ágyam, takaróm volt a köpenyeg, fejemalja a bornyú, s leghűbb pajtásom, a reménytelenség… Mindennap úgy számítottam akkor, hogy novemberre meg fogok halni…

    A szél dübörögve sikoltozott ezalatt, a kútostor – a kastély udvarán – kétségbeesve táncolt, a kisasszony pedig összébbhúzta keblén a nagykendőt s aztán megszólalt. Bágyadtan csengett a hangja, s szép fejét egészen a balkarjába fektette le:

    - Hogy van, kis magyar önkéntes?

    Csodálkozva néztem rá:

    - Honnét tudja, kisasszony, hogy magyar vagyok?

    - Onnét tudom, – és itt bánatos mosoly suhant el a szája körül, – mert ma délután haté-hét katona, erre elmenőben, a gazdasági udvarunk mellől magával húzta a kerítést és kétszáz lépésre innen az árokban hagyta azt a kerítést. Semmi okuk nem volt rá, hogy magukkal vonszolják, hisz nem is kellett nekik, de ők azért mégis elhúzták, csak azért, hogy ne maradjon a helyén. Pedig az a szegény hat katona csak alig tolta már magát az úton. Ugy-e, önkéntes úr, magyarok voltak?

    Ahogy ezt kérdezte, gúnyra húzta el a csepp száját. Én pedig azt feleltem neki:

    - Iszen szó, ami szó… Már mi ilyenek vagyunk. Jószívű nép, de kicsit humoros.

    A szél orkánná dagadt már, az ég rémítő vörösbe lobogott ekkor, Czompót nem láttam többet a csillagoltó sötétségben, s Fecskéből is csak a hegedűt hallottam, de láttam a lengyel kisasszonyt, megcsodáltam a szemöldökét, a csepp arcát, s hazátlan veszkődésünk alatt soha nem tapasztalt melegség kezdett ébredezni bennem.

    A szép kisasszony még mindig úgy állt, karjára lehajtott fejjel, s a szemét beárnyékolta a szerető részvét, melyet már a legelső pillanatban észrevettem nála:

    - S miért olyan szomorú, ksi magyar önkéntes? Mert most mi is szomorkodunk mindennap…

    Erre már felszakadt belőlem a keserűség:

    - Hogyne lennék szomorú, kedves kisasszony, mikor két hónap óta a mezőkön van az éjjeli szállásom, s nem tudom, mi lesz velem holnap… Aztán hazulról se kaptam hírt Boldogasszony óta, odahaza pedig menyasszonyt is hagytam… Éppen olyan, mint a kisasszony…

    A kisasszony lassan bólongatott:

    - Az én bátyám is elment egy lengyel csapatban, s azóta semmi hír róla. Csak egyszer látták, túl a Visztulán, Olkusz tájékán. Jaj, önkéntes úr, én nagyon sajnálom magunkat, de sajnálom magát is, mert visszajön az orosz…

    Ekkor már nem néztem rá, hanem szokásom szerint a puskám fölé hajoltam:

    - Tudom, kisasszony. S jön a tél is, hóbuckák lesznek majd a mezőkön s én meg fogok fagyni valahol az erdők alatt…

    - Ne mondjon ilyeneket, önkéntes úr. Haza fog menni, meglássa, hazamegy…

    Akkor már magam elé diskuráltam:

    - Megfagyok az erdők alatt, vagy meghalok éhen…

    - Éhen? – s összecsapta a kezét.

    - Éhen, kisasszony… Most se ettem, öt nap óta…

    Ahogy ezt mondtam, a leány hirtelen beszaladt a házba, én pedig felnéztem borúsan az égre. Krakkó felé halni kezdett már a vörös fény, már barnába hanyatlott át az ég, de arra, Lanszut irányának, véres csík támadt a látóhatár karimáján, s ez a csík egyre nyúlt fölfelé és mintha felém közeledett volna. A szél eszét-vesztve tombolt, s a szélzúgáson át olykor-olykor bús ágyúdongás hömpölygött idáig a lanszuti csatatérről… A hátam mögött pedig, ahol az ezred maradt el, mintha kiabálás hallatszott volna…

    Meg akartam fordulni, de az udvarház felől másodszor is ruhasuhogást hallottam. Odanéztem: a szöszhajú kisasszony jött felém, sietve. Átszaladt az országúton s felfogta a szoknyáját, az oldalamon termett, a sáncban… Megrezzentem:

    - Mit akar, kisasszony?

    - Csitt, – s intett az ujjával, – egy kis útravalót, hogy meg ne haljon, kis önkéntes, mert azt akarom, hogy hazakerüljön egyszer…

    Kicsatolta a kenyerestarisznyámat, s apró ujjaival sokáig elbabrált az oldalamon, mire készen lett. Akkor aztán elém állt:

    - Most már megyek, mert az anyám nem is tudja, hogy elszöktem a házból…

    A kezét nyújtotta felém. Megfogtam a kérges tenyeremmel:

    - Kisasszony, engedje meg, hogy hálából megcsókoljam… Ne ijedjen meg, kérem, nem vagyok rossz ember, csak a kezét szeretném. Megengedi?

    Szó nélkül intett a fejével…

    Félperc múlva már a sánc tetején állt és a szélben repkedve lobogott körötte a szoknyája. Onnan visszanézett rám, s úgy tetszett nekem akkor, hogy könnytől ragyog a kisasszony szeme… Visszanézett rá és búcsút intett nekem:

    - Haza fog jutni, önkéntes úr…

    És eltűnt.

    Még úgy maradtam három pillanatig, s elborult szemmel meredtem a kapura, hol utolsót villant fehér szoknyája… Aztán Krakkó felé fordultam, hol ekkor már sűrű feketébe takarózott az ég, aztán Lanszu felé fordultam, honnan már táltoslábakon rohant felém az ágyúdörgés és ahol kilenc falu égett már az orkánban… Két perc múlva kocogást hallottam jobbról: Czompó Simon jött a paranccsal, hogy csatlakozzunk az ezredhez, amelyik az országúton nyomul előre… Erre üzentem Fecske kontrásért is, és ígéretemhez híven, kétszer hátbavágtam, bár azzal mentegetődzött a nyavalyás, hogy csak a lelkén akart könnyíteni keveskét…

    Öt perc múlva valamennyien masíroztunk már az országúton. Egyszer visszanéztem még, de se a majort, se az udvarházat nem tudtam kivenni többé a zúgó sötétségben. Erre taszítotam egyet a bornyún, sóhajtottam egy nagyot s tovább masíroztam észak felé, a lanszuti síknak, a halálnak és a reménytelenségnek.