Fekete István: Bilingérezés
A gyengébbek kedvéért azzal kell kezdenem, hogy a biling az a kis szőlőfürt, ami megbúvik a levél alatt, a tőke mellett és elkerülte a szedők szemét. Megjegyzem: nem muszáj éppen kicsinek lenni… sőt úgy a jó, ha nagy. Akkor is biling a neve és a bilingérezők „vadászatának tárgyát képezi”, ahogy ez a csodálatosan értelmes szaknyelv mondaná. Néhol böngészésnek, másutt kórészásnak is mondják, de ezek nincsenek tisztában a nyelv árnyalatnyi finomságával, mert a böngészés főleg a kukoricára, a kórészás pedig mindenféle veteményre vonatkozik, ami szedés után kint marad és részint az erdők vadjai, részint az ég madarai élelmezésének ugyancsak „tárgyát képezi”.
Na és a gyerekekének is, akiknek ilyenkor már szabad a vásár és akiknek a legvicsorgatóbb savanyú szőlő is jobban esik odakint, mint otthon a mézédes szem. Ez már így van s előreláthatólag így is lesz (nagyon helyesen), amíg gyermek és szőlő lesz a világon. „Ez az idő a tudósok megállapítása szerint körülbelül másfél millió esztendő, így a gyereke s a szőlő jövőjét illetőleg minden aggodalmunk felesleges.) A szüret persze nem történik egyszerre az egész „hegyen” hiszen némelyik szőlő is későn érik – akár némelyik ember – s ha ilyen szedetlenbe is „beletévednek” a bilingérező ifjak, ez rendesen csőszi, majd atyai megtorlást von maga után.
Mindezek azonban csak feltevések.
De tény például az, hogy Kerekes István (szül: 1940. Budapest) a jólsikerült vizsgák után megérkezett nagyatyai nagybátyjához Farkaslakra, egy öreg házba, ahol még egy öreg nagynéni is létezik. Tény az is, hogy a nagybácsi pap, a nagynéni pedig – ujjnyi vastag okulával – olyan főnöknőféle, ami főleg a baromfiudvarra vonatkozik. Adva van ezenkívül András bácsi, a harangozó, magyarul dékány, aki a templompadláson székelő galambok, baglyok, verebek számtartója, egyben István atyai barátja, nevelője és villámhárítója, ha valami készül az ókulák mögött vagy a reverenda alatt. Mert vihar az van, illetve jön csak úgy magától s egyesek szerint utána tisztulás és felfrissülés következik.
A lepakolásnál az ifjak is segítettek (csúzligumit hoztál? …), amikor Emma néni felsikoltott:
- Puska! Te Imre, ennek a gyereknek puskája van, azonnal vedd el tőle… micsoda szülők…
- Légfegyver! – legyintett István – meg van engedve…
- Hát, ha meg van engedve… – vette ki a szájából a pipát Imre bácsi erre a pár szóra – az más. Nem érted, Emma, hogy „lég” fegyver?
- Hogyhogy lég? – pislogott az öregasszony.
- Levegővel lő – magyarázta István –, aki itt egyszerűen csak Csicsa volt, mint a hasonlókorú Pisták általában – csak egy kis ólom van benne, de már varjút is lőttem vele…
- Hát csak vigyázz, kisfiam – intett a pipaszárral a nagybácsi s ezzel a légpuska igazolást nyert. És ezzel a ténnyel el is kezdődött a nyár. Csodálatos nyár volt, meg kell hagyni, mint ahogy ebben a korban minden nyár csodálatos. A vakáció végtelen, a kert óriási, a patak, a folyam, a házak nagyok, a sötétség titokzatos, a temető félelmes, a zöld gyümölcs édes s utána a hasfájás kibírhatatlan.
Csicsa és baráti köre mindezeket végigélvezte, a környékbeli verébfamíliákat a légpuskával gyászbaborította, mert félelmetes biztonsággal kezelték a puskát, s a ház ereszére kiült veréb úgy lepottyant, mint a pinty, azaz, mint a veréb. Közben azonban – ez is tény – eljárt az idő. Közelgett szeptember és a korai fajták szüretélése megkezdődött a „hegyen”, amelynek tengerszint feletti magassága megközelítette az ötven métert… Az öreg pap is leszedette szőlőjét, de Istvánunk ezen a szüreten nem vehetett részt, mert éretlen szilva túlzott fogyasztása következtében hasával volt elfoglalva. Utána azonban, búcsúzóul és pótlásként az elmaradt élvezetért, a már említett bilingérezés engedélyeztetett. Egész napra!
Ismétlem, csodálatos nap volt ez a sok között és nagyon szerencsés. A kiürült ebédeskosár olyan bilingekkel telt meg, mint egy pintes üveg és éppen az öreg pap szőlőjéből, amely tudvalevőleg már leszüreteltetett.
- Na, majd örül Imre bácsi, lelkendezett István – és a tagok kijelentették, hogy a szedők vagy vakok voltak, vagy maguknak hagyták kint…
- Mi is veled megyünk Csicsa, talán még pénzt is ád…
Ezzel elindultak hazafelé, óvatosan a kosárra, melyben dúsan hevert a bilingérezés hamvas eredménye. Közben még vadászgattak is, de csak úgy ímmel-ámmal, mert a jövendő dicséret nagyon csábította őket hazafelé.
Amint azonban a nagy kerten át ballagnak befelé, az egyik társ megtorpan…
- Foglyok… – suttogta – foglyok, Csicsa – és azonnal lehasaltak.
A foglyok ott szemezgettek a krumpliban, pittyegtek néha és látszólag nem vettek tudomást, mikor István az elsőt kipattintotta közülük. Ezek nyilván fatalista foglyok voltak, mert éppen csak, hogy oda néztek agyonlőtt társukra és bogarásztak tovább.
- A nagyot – suttogták most a kollégák és izgalmukban a földet kaparták – a nagyot!
És István úgy fejbelőtte a nagyot, hogy meg se nyikkant. Ezekután lőtt még négyet s az egész fogolycsaládnak befellegzett. Az ifjak önkívületben voltak.
- A hátizsákba! Az egészet hátizsákba! – vezényelt Pista, mint az igazi vadászok.
És reszketve a gyönyörűségtől, bevonultak a konyhába.
- Emma néni, Emma néni, azonnal tessék kihívni Imre bácsit. Csak akkor mutatjuk meg…
- Na hadd lám – nevetett az öreg és kerekre nyílt a szeme, amikor a kosarat kirakták. Kerekre nyílt a szeme és a füle vörösödni kezdett.
- Oh, ti akasztófáravalók… – és kezdte kitekerni a pipaszárat – jaj, a Hamburgi muskotály – bérmálásra tartogattam – rántotta ki a pipaszárat, mire a kültagok kirebbentek az ajtón, István mellé pedig odaállt az öregasszony:
- Te vagy a hibás Imre, mert nem mondtad meg a gyerekenek és ne kiabálj, mert nem méltó hozzád. Bérmáláskor nem eszünk Hamburgi muskotályt és kész!
- Foglyokat is hoztam – lehelte kissé letörve István – hatot; itt lőttem a kertben…
- No látod – mondta Emma néni szemrehányóan a bánatos nagybácsinak – lesz fogoly! Ügyes gyerek ez. Mutasd kis fiam.
És István lelkendezve kiöntötte a konyha kövére a foglyokat.
S az öregasszony nem vörösödött el, hanem fehér lett és a tűzpiszkáló vas után nyúlt…
- Jaj, te tűzrevaló lókötő bitang…
- Nana, Emma…
- A gyöngycsibéim… ma reggel hozták… te lelketlen gyilkos…
István azaz Csicsa ekkor már az öreg pap mellé állt, aki a pipaszárát úgy tartotta a tűzpiszkáló ellen, mint egy japán botbajvívó.
- Te vagy a hibás Emma, nem mondtad meg a gyerekeknek, nem látott még gyöngycsibét és tedd le azt a piszkavasat. Bérmáláskor nem eszünk gyöngytyúklevest és kész… mást – ugye – nem hoztál kisfiam?
Ne felejtsük el tehát, hogy az valódi bilingérezés volt, ami nem tévesztendő össze sem a böngészéssel, sem a kórészással. A gyöngycsibék csak mellékhaszonként jelentkeztek, ámbár elég súlyosan, azonban ilyesmi az életben előfordul.
