Zilahy (Kiss) Károly: Hajótört
Lobogj, lobogj, setét kandalló!
Tavasz van, ah, de mily kietlen!
Mint zúg a hófelhő keletről!
Mily tél üvölt a kikeletben!
A domb kopár pázsitja fázik, –
Vad szél kergette könnyű sajkám;
Az örvény zajlott – hitt… s nem nyelt el, –
Bár evezőm’ torkába hajtám! – –
A mennybe vágytam – visszavertek;
Most ím, nem kellek a pokolnak:
„Égj el saját lángod tüzében!” –
Menny és pokol kacagva szólnak.
Lobogj, lobogj setét kandalló:
Égek belül s kívül, hah! fázom.
Mért voltak álmaim oly magasak,
Hogy most ébren kell éjszakáznom!
…Ünnepnap van. A sokaság kél,
Örvend, zajong s nem néz előre;
Él, nem remél, – nagy álma nem volt,
Ő-e, vagy én vagyok a dőre?
Lobogj, lobogj setét kandalló!
Mennyről, pokolról én lemondtam.
Számot veték a boldogsággal,
S kifáradtam bánatban, gondban…
Örülni, mint a sokaság, – ezt
Nem tudnám és nem is kívánom.
Nyugodni vágynék. Ha zsibbandtság
Lenne nyugtom, – ha lenne álom.
Én hallgatok, nézek, mosolygok
(Sóhajtást, sírást rég meguntam.)
Ők tombolnak, örülnek, – hat nap.
S hetediken ünnepnapuk van.
Pedig mi engemet megejtett,
Bár nem tudják, de ők is ejtik;
S noha sietnek, a virágot
Az elmúlás porába ejtik.
Hadd hajtsák, amit el nem érnek!
…Állok lesújtva, összetörve.
Melynek láncát magam kovácslám,
Szorít kemény, vak végzet örve.
Összetört életemből a fűszer,
Szálljon hát illatja az égbe,
S ki vágytam egykor véle szállni,
Oszoljak szét a semmiségbe!