Bartalis János: Varjak
Én szeretem az Istent, s mégis elmegyek ölni. Leölöm. –
Egy melegszemű, szép, idegen katonát fogok leölni,
mint a disznót nálunk. Meghal a szép, idegen lélek.
Meleg, párolgó vér szgja száll a levegőben.
A varjak kikezdik a szép halott hasát.
A szívét szaggatják ki.
Egy asszony sírva borul a templompadra.
A szívről lelóg a hús-cafat,
(ó rémes! a megaludt vér).
Egyik varjú el akar repülni vele.
Kiejti csőréből.
A szív megvonaglik – összerándul, mintha élne.
A látvány különössége megfagyasztja a vért ereimben,
– összeborzadok.
A varjak rászállanak.
Jóllakottan, undorító telhetetlenséggel, lanyha
farkbillegtetéssel ugrándoznak rajta.
Tele szájuk dögvésszel, párázatuk a halál csírájával,
undorító, rekedt hangjukban ott van a dögnek, a rothadt,
foszlásnak indult dögnek a képzete.
S e dögvészes állatok rászállnak, rápiszkolnak a
szép, idegen halott szívére.
Istenem! – Egy szobában lehull a fénykép a falról.
Az asszony ujjáról lecsúszik a karika gyűrű.
A szerelem szava meghalt.
Az erdők kivirágoztak, de nincs aki letépje a
virágokat és kedvesének hajába tűzze.
A madarak ismét nótába kezdtek, de nincs aki
versenyt daloljon velük.
A dáliák magasabbra nőnek, de nincs aki megsimogassa
tekintetével.
Meglesznek a lányok, szekérszámra hordják a virágot,
de nem lesz aki remegő dalt énekeljen fülükbe.
Eljön április, az orgonák nyílni kezdenének, de nem
lesz, aki édes nótával ajakán, alattuk virrassza az
éjtszakát.
Meglesz a sok komoly, hideg ember és nem jön
vissza közéjük a hóbortos, bolond fiú.
A halált szenvedésre akarja felcserélni, de nincs,
aki alkuba bocsátkozzék vele. A megsemmisülés?
Kinek kössek sírjára hóvirágból koszorút? - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -