Nadányi Zoltán: Ilona
Ketten voltak a szívemben,
ketten egymás mellett,
hol egyiknek, hol másiknak
esküdtem szerelmet,
délbe Máriának,
este Ilonának.
Nem hazudtam egyiknek se,
olyat én nem tettem,
Máriát is, Ilonát is,
igazán szerettem,
szívből Máriát is,
szívből Ilonát is.
Melyiket hát mégis jobban,
azt magam se tudtam.
Sokszor én még azt se tudtam,
kihez vagyok útban,
vajon Máriához?
vajon Ilonához?
Hosszú, hosszú deszkaszálon
két lány hilintázik,
felváltva száll fel az arcuk,
hol egyik, hol másik,
hol a Máriáé,
hol az Ilonáé.
Hol az egyik, hol a másik
tett próbára engem,
én a próbát úgy álltam meg,
a másikhoz mentem,
egyszer Máriához,
máskor Ilonához.
Mondogattam, úgy is volt az:
jó téged szeretni!
Mondogattam, szentül hittem:
csak te és más senki!
Délbe Máriának,
este Ilonának.
Legszebb rajtad ez a kettő,
rózsaszín két csillag,
vagy tán inkább rózsaszirmok,
aranydombon nyílnak,
mondtam Máriának,
mondtam Ilonának.
Amit mondtam Máriának
mondtam Ilonának,
de nem mindent Máriának,
amit Ilonának,
amit Ilonának,
amit Ilonának.
Te fogsz engem eltemetni,
te fogsz elsiratni,
a te térdeden szeretném
lelkemet kiadni,
mondtam Ilonának.
Ezt csak Ilonának.