Terescsényi György: Flórián

Flórián, az erdőmérnök huszadik esztendeje szolgálta már a Lantházi grófokat. Tagbaszakadt, hatalmas ember, a szokványos erdész-szakállal, mindig csizmában, vadászöltözetben, fegyver a karján, tarisznya a vállán, vizsla előtte és hátamögött a bejárt utak kilométerei. Ülhetett volna kocsira is, szállhatott volna nyeregbe; ő csak gyalogosan szeretett, egyenletes és hatalmas lépésekkel, úgy hogy a szelek borzolják bozontos, rőtbarna szakállát és megcsavarják taplósipkás feje körül folytonégő pipája füstjét.
Az erdészlak távol a falutól, még távolabb a majorságtól, a hatalmas véderdő szélén és a több mérföld-karéjú rengeteg középpontjában feküdt. Évekkel azelőtt irtást kezdtek ott az uraságok, a keskenyvágányu erdei pálya sínjei máig is ott rozsdásodnak még. Akkor bővítették ki az erdészlakot, abba vitt a fiatal Flórián fiatal, szép feleséget.
Szép volt még akkor az élet. Csattogott a fejsze, dőltek a tölgyek, a bükkök, a gyertyánok. Munkáscsapat sürgött a barakokban, lovak vontatták a halott óriások felvagdalt derekait, ökörigák fuvarozták a gyűjtőhelyre. Múltak az évek, a nagyszerű évek, Flórián fiatal évei.
Egyszerre aztán elkezdett sápadozni minden. Előbb az asszony, szegény. Ott, ahol mindent a Jóisten szabadlevegője éltetett, ő csak bágyadozott, vékonyodott, sápadozott. Nem odavaló volt. A városi élet talán megtartotta volna, a társaság, a sokadalom, a szórakozások. Ott künn, ha a cinkék, harkályok csodálták meg bágyatag szépségét, meg a torzomborz favágók, akik lopva utána néztek sokszor és akik hevenyészett kunyhókban laktak perlekedő és sikongató asszonyaikkal.
Szerelmüknek nem is lett gyümölcse és Flórián búskomorsága emiatt és ettől az időtől fogva kezdődött el. Az orvosok – mert hordta ám az orvosokat Flórián az asszony betegágya mellé – nem sokat tudtak segíteni a sorvadáson. Tanácsoltak tengerpartot és Flórián pénzzé téve mindent, odaküldte a beteget. A tengermelléki orvosok viszont erdei, sűrűbb levegőt ajánlottak. Akkor vissza is jött az asszony és egy sápadt koratavaszi napon Flórián karjai között elaludt, örökre.
Mintha ez a halál minden pezsgő és kezdődő életet elragadott volna a környékről. Flórián egy napon parancsot kapott, hogy az irtási munkálatokat szüntesse be, mindent szereljen le, a munkásokat fizesse ki és bocsássa el. Később kitudódott, hogy az uraságok melléfogtak azzal a fakereskedelmi vállalkozással, nem vette fel az árút a piac, a gazdasági szélcsend megállította a hirtelen nekilendült alapításokat és a részvénytársaságnak fel kellett számolni. Úgy volt, hogy Flóriánt is berendelik az erdészlakból és szolgálatait a mezőgazdasági ágakban használják fel. Flórián inkább alávetette magát egy érzékeny jövedelemcsökkenésnek, kérte urait, hogy hagyják most már őt ott künn, a rengetegben, az elvadult telepen, amellett a sír mellett és életének hátralevő napjaira, remetének.
Úgy is élt ettől kezdve, mint a remeték éltek valamikor. Csuhája a vadászöltöny, szimbóluma a puska, szakálla megnőtt, hangja megvastagodott, szíve megkeményedett. Évek mulva már csak havonként egyszer gyalogolt be a távoli kastélyba jelentést tenni, akkor felvette a fizetését, azon nyomban el is vásárolta. Kocsin hozták ki másnap az erdészlakba az elemózsiát, a kimosott fehérneműket, a puskaport, fojtást és a sörétet. Flórián egy kivénhedt szénégetőnek adott házában menedéket, Lupujnak, aki megfőzött neki és takarított utána, de akit Flórián alig vett emberszámba és az elkerülhetetlen érintkezésen tul szóra sem érdemesítette.
Ebben az időben negyvenötéves lehetett Flórián, de hússzal öregebbnek látszott. Szép, ívelt sasorra megvékonyodott, sötét szemei mélyén húnyadozott a tűz. Szelek, esők, kánikulai hőségek és a csontigható hidegek ráncokba szabták férfias ábrázatát. Egészen elvadult, elfásult és magábaroskadt vénember volt már abban az esztendőben, amikor az irtás szélén sátratvertek azok a cigányok.
Egy kóborló cigánykaraván. Kevés ilyen «törzs» kószál az országban, ilyen régi és igazi nomád-sátoralja nép. Lassan felszívta már őket a haladottabb század, a városok szélei, a vályogvető-telepek, a komolyabb és állandóbb kézmívesség, a lovakkal való kereskedelem, a muzsika. Összekeverednek az állhatatosabbakkal, rendes hitvallásban, törvényes házastársi rendben próbálnak élni, elfelejtik a régi nyelvet és az idő lassan kipárologtatja vérükből és álmaikból az ősi pogányságot.
Emezek azonban még a régiek voltak. Országjáró, kósza embercsoport, amely dacol minden szocietással és önmaga helyezi kivül magát a társadalmon. Saját zavaros törvényei szerint él, nem vesz fel vallást, nem tanul meg kiművelt nyelvet, elkerüli a lakottabb részeket, el a csendőrt, a katonát, a vámsorompót. Vajdája parancsának engedelmeskedik és nagyon vigyáz, hogy éppen csak annyi tolvajlást, kuruzslást, kihágást kövessen el, amiért nem dugják hosszú ideig börtönbe.
Maroknyi nép – húszan, huszonöten mindössze –, két kocsi, négy ló, egy tehén, két kecske, aprójószágok. Füstös rajkók olvasatlanul, öregek, asszonyok, lányok…
Amint vonulásukban megállítják a lovakat – szép, füves erdőszéleken, iható vizek mellett, szélmentes dombhátak alatt, mindegy, hogy hol, valami alkalmas területen – néhány perc mulva már szines rongyok, tarka vásznak, sátorlapok kerülnek elő, a rajkók szétszaladnak, fellángol a tűz, ennivaló rotyog a bográcsokban, megfejik az állatokat, megszedik a közeli földek «cigányvámját» krumpliban, babban, gyöngekukoricában.
Flórián, az elvadult erdész, napáldozatkor bukkant rájuk. Véletlenül, mert nagyon régen járt azon a félreeső tájon. Egy iszamóstalajú völgyhajlatban, amelynek fenekén vasas pocsarak ártalmas növényeket tápláltak. Feljebb, a lejtőkön százados vénségben megpókosodott tölgyerdők foltjai, a föld sem legelőnek, sem kaszálónak, sem erdőségnek nem alkalmas. Talán egyes-egyedül nekik paradicsomkert, azzal a szivárgó erecskével a gránit meghasadt és mezítelen rétegénél…
A két szekér fölé, de közé is, meg a fatörzsek enyhelyében sátrak voltak már hevenyészve. Foltos dunyhák, lepedők zászlói szanaszét, pányván az állatok. Tűzhelyek égtek már, felkanyargó füst, lárma és érthetetlen, gurgulyázó szavak terjedtek szét a levegőben.
Flórián döbbenve állott meg a dombtető gerincén. Aztán óvatosan, a cserjés szélén, a szálerdő oltalma alatt haladva megközelítette őket.
Az innenső szekér leszerszámozott rúdja alatt egy cigányleány ült a földön. Törökösen maga alá húzott lábakkal, egy szál szoknyában, puszta ingvállban. Ölében törött tükördarab volt; haja lebontva: fésülködött.
– Megfázol, hé! – kiáltott rá hirtelen Flórián, mert alkonyodott már és az áprilisi szellők inkább csíptek, mint simogattak.
A lány feltekintett. Éjfekete két szem, villogó, elefántcsont szemfehérje, nyitott vastag és barnapiros száj, fogak hibátlan gyöngysora. Két kerek váll, édes hajlású nyak… Az egyik térd födetlen és tökéletes, mint gondosan megformált szobrokon a nagy igyekvéssel és müvészettel kitervezett vonalak.
– Én… én nem, – felelt a leány és megrázva fején a fekete kévéket, rámosolygott a bozontos vadászra. Flórián közelebb jött, maga mellé parancsolta a kutyát és lebocsátkozott egy kidöntött fatuskóra.
– Mióta vagytok itten?
– Ma… most… délután…
A leány törte a nyelvet, de rajkók bujtak elő. Megremegtek a rongyok, fekete fejek riadtak fel mindenfelől, ijedt suttogás, kiáltozások. Csakhamar előkerült a vajda, aki legjobban meg tudta érttetni magát.
Flórián értesült, hogy békés szándéku népség, itt csak két napot fognak pihenni, aztán továbbmennek.
– Tanácsolom is… Minél hamarább, – dörmögött az erdész, de nyugton hagyta őket. Úgysem tudna mit csinálni velük. Különben sem törődött már az ilyen kósza, erdőketjáró népséggel. Közönyös, elvonult életének bölcs nyugalmával és szomorúságával régóta megtöltekezett a lelke… Kósza nép, cigányok… Csak maradjanak… Süttessék magukat a nappal, míg meleg. Kiszárítják csontjaikat úgyis a szelek…
Elballagott. A dombtetőn visszanézve, egy pillanatra még látta. Most oldalt, a tábor mellett egy tisztáson állott. Felkelt a rúd alól és merően nézte a távolodó vadászt. A hanyatló nap sugárkörében, tépett ruhájában, lebontott és lengő hajjal, mint szép, karcsú és eleven szobor állott a cigányleány.
Flórián kellemes, nagyon kellemes melegséget érzett a szíve táján. Egészen sajátságos, ingerkedő és csiklandozva-simogató volt az az érzés… Nagyon régen nem érezte már ezt. Vérhullám csapott keresztül a fején és akadozva, indulattól fűtött hangon rákiáltott a leányra:
– Gyere ide! Hallod!
Az nem mozdult, csak fején ingatta a hajkoronát… Nem.
– Gyere hát!
Egy pillanatig arra gondolt, hogy visszafut és ölébe kapva elragadja a kocsik mellől, a rongyos sátrak közül… Szájára szorítja kezét, hogy ne sikoltozhasson… Egy szaladással eléri az erdészlakot…
De visszamenni restelt. Mit kezdjen el vele? Köréje gyűlik megint az utálatos nép. Mit mondjon nekik? Mit is akar egyáltalában attól a leánytól?
Nem tudott megfelelni ezekre a kérdésekre és erőt véve magán, gyorsan, mintha menekülne, kocogva lendült neki a domb tulsó lejtőjének. Cézár, a vizsla ott futott mellette, fel-felpislogott rá, mert állati ösztöne nem tudta megvilágosítani előtte, miért dörmög és liheg, miért torpan vissza néha és miért kezd el szaladni megint gazdája.
Nagy kerülővel, késő este ért haza. Lupuj aludt már. Rárugta az ajtót.
– Adj ennem!
A vén szolga riadtan bujt ki vackából.
A szoba túlmeleg volt, ágya felbontva, de ő a bekecset sem vetette le.
– Nyiss ablakot! – ordított.
Aztán néhány falatot kapkodott fel a tányérokról. Arcát szederjésre festette a lámpafény, lélegzete hörgő, szemei lázban. A szolga hangja riadt alázattal hallatszott a sarokból.
– Takarodj! Semmi sem kell!
Flórián órákhosszat, mozdulatlanul ült a széken. Lassan kiégett a lámpa és a füstölgő bél orrfacsaró bűzt terjesztett. Odakünn szél támadt és a nyitott ablakon messze befujta, lebegtette, fodrozta a függönyszárnyakat.
Éjféltájban lefeküdt. Csizmákban, ruhástól, ahogy sohasem szokott, végigdőlt az ágyon. Szemét összeszorította, hátha meglepné az álom, de nem tudott elaludni. Füleiben zúgott a vér, az elrenyhült, lassújárású vér, amelyet most valami ismeretlen vihar támasztott fel.
Kívül tavasz volt, rügyeket fakasztó, életet támasztó örökifjú varázslat. Tavasz, amely nedveket présel a fákba, csordultig megtölt minden élő sejtet és edényt. Tavasz, amelynek nem lehet ellentállani és amely néha szeszélyes, torz dolgokat művel, eget, földet betöltő széles jókedvében.
A mozdulatlanul fekvő ember alatt egyszerre csak remegni és nyöszörögni kezdett az ágy. Egészen halk, vékonyan recsegő zaj volt, de nem lehetett kibírni. Megpróbálta visszafojtani lélegzetét. Hiába, az ütemes nyikorgás tovább tartott. Mintha valami óra lett volna benne, kattogó gépezet, dobogó szív.
Felugrott és megszédült és elvágódott az ágy előtti medvebőrön. Mikor ismét visszanyerte eszméletét, könnyebbülést érzett. Felült és megpróbált számotvetni a dolgokkal.
– Beteg volnék? – tünődött el sokáig.
Semmi fájdalmat nem érzett, csak valami állandó, idegesítő nyughatatlanságot. Megállapította, hogy hetekkel előbb támadt ez a nyughatatlanság. Az első melegebb napok óta. És folyton erősödik. Nagy sétákkal, vadászással, erős kifáradással próbálta eddig legyűrni. De a hatalmasan felépített, csontos és izmos test szinte nem is tudott kifáradni. Nem emlékezett rá, hogy beteg lett volna életében… Micsoda kórság lehet ez?
Gondolt arra a lányra is… Ej, ostobaság… füstös kis dög… Szennyes sátrak alatt hempereg… Valamelyik cigánylegény az ura vagy akárkije… Ki ismeri azoknak a szokásait? Vadak… mint a vadak, a szép, gyönyörű állatok…
…Milyen szép is volt az a lány. Fiatal ünők kecses járása villant fel elméjében. Nemes állatok, meglepett és felriasztott vadak mozdulatait sorakoztatta fel a sejtelem… Azokhoz hasonlította azt a lányt és meggyőződés nélkül ismételte a józan értelem tiltakozását:
– Ugyan, ugyan… esztelenség… bolondság…
De a lüktető, felkavart, sűrű vér mást parancsolt. A vér nem fogalmakban beszélt, mint az elme tiszta, hűvös és tiltakozó okoskodása.
A vér szava ez volt: «Tedd!»
A múló és megújuló pillanatok minden szakaszán más, más parancs. De mindannyiszor egyetlen és határozott: «Nyujtsd ki a kezed!» «Kelj fel!» «Vedd azt a puskát!» «A kutyát kösd meg!» «Eridj vadászni!»
Ezeknek most engedelmeskedni kellett. Hiába volt minden «de», minden «nem szabad», minden «miért». Hosszú, hosszú évek csendes nyugalmában, sokszor le tudta gyűrni azt a véresen és habos pezsdüléssel feltámadó ösztönzést. Most végre amaz győzött: a vér.
…Mint a tolvaj, mint önmaga sorsának és életének megrablója, Flórián előkereste a puskát, a nagyvadra készített töltényeket. Kidöbbent az ajtón, megkötötte a nyihogó kutyát, meghajolt a kamraablak alatt, ki az éjszakába… Szíve vadul dobogott, szeme lázban égett, teste csupa láng és tűz: a gyönyörűségtől.
Az égről lefujta a fellegeket a szél, az éjszaka vaksötét volt, a hajnal már közel.
A vadász haladt, haladt előre. Csukott szemekkel sem ütközött fának, lépései nem tévedtek gödörbe. Évek óta összeforradt és része lett a vadonnak, maga is furcsa, csizmás, puskás, rőtszakállú vad benne…
Most hajnali lesre megy… nagyvadra, nemesvadra… a legnemesebbre.
Lejtőkön át, bokrok hínárján keresztül, szakadékok páfrányos nedvességében, omlások taréján felkapaszkodva, meredélyek párkányán végiglépkedve, előre…
Kelet felől pirulni kezdett az ég, mintha amott messze meggyujtották volna a világot. Flórián szembenézett a pitymallattal és hatalmas tüdejéből párázva csapott ki a belül tomboló tűzvész forrósága… Lenn, a lankásan elsímuló lejtők és dombhátak üstökeit, a tépett erdőfoltokat, szotyogók tisztásait már rajzolni kezdte a világosság.
Flórián körülfigyelt és várt. Meggörbült és felpúposodott háttal, bozontos nagy fejével, vastagon és zordon súlyossággal olyan volt ott a magaslaton, mint a rengetegek mesebeli csősze, amint szimatol és emberszagot érez…
Messze, lenn a folyton világosodó tájon, egy iszamós talajú völgy sejlett föl… Fenekén a vasas pocsarak bürök és nadálytöves foltjai, feljebb, a lejtőkön százados vénségben megpókosodott tölgyes… A gránit meghasadt és mezítelen rétegei… patak.
Egyszerre csak, mintha ingerkedő tündérek fujták volna el előle a hajnali ködöt, tisztán, kocsik bordáival, szines rongyok, lepedők, kendők foltjaival, látható lett a cigánytábor.
Sasszemei észrevették, hogy a tanya körül semmi sem mozdul, alusznak még, füst nem látszik…
…Lebocsátkozott a völgybe és mint a szél alatt lopakodó vadászok, óvatosan megközelítette a tábort.
Mire a kaptató alá ért, a tisztán csörgedező víz eréhez, egészen világos volt már.
Ott, egy sziklatüremlés alá húzódva, a húnyorindák és a vadlonc egészen eltakarták. A víz halkan csobogott a kövek körül, billegetők, meg feketerigók rebbentek le néha. Ittak…
– Itató, – motyogták a vadász ajkai és érezte, hogy jó helyre bújt el. Erdei patakér, sivatagi forrás, szaharai oázis… A víz, a víz, amelyhez le kell jönnie mindegyiknek…
Feje felett ébredezett a tábor. Kiáltások hallatszottak. Fanyar füstöt sodort le az örvénylő reggeli szél… Azok ott fönn alágyujtottak már…
Ekkor oldalt megzörrentek az indák. Föld és kavicstörmelék pergett alá. Valaki lefelé bocsátkozott a lejtőn… Flórián karjában a régi és ösztönös mozdulattal rándultak görcsbe az izmok… És a fegyvercső lassan kibujt az ágak közül.
Pillanatok… végtelenség…
Végtelenség két pillacsukódás között… Most, mint a varázslat, ott állott a leány egy lapos kövön, mezitláb, lebontott hajjal, kezében a korsó…
A vadász fogai összeverődtek, nyelve a szájpadláshoz tapadt… Ordítani akart, mint az álomban, ráugrani, vagy elmenekülni… Nem bírt…
A fegyveragy a válla gödrében… A jobbkéz mutatóújja a ravaszon… A balszem lassan becsukódik, hogy a nyitvalévő jobb végigpillanthasson a cső árkán, túl az irányzó rézgombon… a célig.
…A leány lehajol, hogy meríthessen. A mozdulat felhúzza derekán a kurta inget. Felvillan a rózsásbarna bőr… Az alámerített korsószáj öblös bugyogással issza a vizet…
A vadász érzi, hogy elveszett… Elborult öntudata mélyén a régi gyermek sikoltozik… Ha most kiáltani tudna: «Uramjézus!»
…Irtózatosat kiáltani, hogy kiszakadjon a tüdő… szétoszoljon a varázslat… Száját feltárja és
– Durr!
A kiáltás, amely torkán felszakadt, a fegyverrel együtt robbant el… A szoknyás alak előrebukott és féloldalára fordulva elomlott a sekély vízben… Visszhang szaladgált még pillanatig, mintha sziklára ugrálva menekülne… Aztán csönd. Jó darabig… A felhők futó rongyai mozdulatlanok a völgy felett.
…Flóriánnak ekkor már csak a rángatózó izmok és idegek parancsoltak. Mint mindig, ha szarvas, vagy kanlesen volt, a lövés után nyomban kiugrott és az elejtett vadhoz rohant.
…A leányt jobb lapockája alatt, hátulról érte a kartács. Nem mozdult. A vadász lábai gyökeret vertek fölötte… Nézte…
Akkor kezdett el rajzani körülötte a felriasztott tábor. Előbb bozontos fejek bujtak elő, rekedt kiáltozások, lovak horkadozása, kutyacsaholás…
Ő csak ott állott az elejtett nemesvad fölött. Nézte és ajkai fanyar mosolyra húzódtak…
A borzalom villámgyorsan szétterjedt. Tagbaszakadt, félmeztelen alakok riadtak elő, sovány fiatalok, őrületbe tágult szemek, hangok, hörgések…
Ő csak a leányt nézte és nyelve alatt összefutott a keserű nedvesség…
…Aztán mind közelebb és közelebb merészkedett a gyűrű. Kések és balták emelkedtek a levegőbe… De a fegyver még ott pihent a vadász lábához eresztve.
Egy éles szikladarab a vállát érte. Akkor körülnézett. Tagjait azonban kellemes zsibbadság ernyesztette el. Feloldozódtak a görcsök csomói, tüdeje megnyílt és egyenletes, nagy lélegzetekkel szívta a levegőt…
Megint kő süvített… Tompa ütés a halántékon… Valami meleg folyik le a nyakán… Nem fáj. Semmi sem fáj…
– Leülök… – mondta magában és a fegyvert eleresztve, lerogyott a földre…
Hárman ugrottak oda… Egy fadorong és két balta villant meg fölötte…
Még látta őket. Onnét a földről óriási fekete ördögök voltak, hab szivárgott a szájuk szélén, iszonytató fejük felért az égboltozat tetejéig, karjuk is onnét sujtott alá az égből az acélkék villanással, amint a napfény szikrát vetett a baltán…
…Mukkanás, szó, védekezés nélkül, mosolyogva és boldogan halt meg.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf