Buda Ferenc: Trágyaterítgető

Trágyaterítgető, töretlen nyugalomban
lombvesztő fáink közé az ősz ismét beloppan.
Enyésző levelek közt úgy elkékült a szilva,
mint asszony szemealja, ha bánatát kisírta,
s az árkos könnycsatornán leejtve minden terhet,
mozdítatlan dereng, örül, hogy megpihenhet.
E tárva hagyott szárnyú, nagy nyugalom az őszé,
de vaskörmét növeszti az ágakat verő szél,
s hiába látszik így ez, ahogyan van, öröknek,
eszelős-fekete óramutatók pörögnek,
s életed selyemszálát vert-konok kötelemmel
együtt orsózza föl egy forgó óratengely.
Könyökök, térdkalácsok kövülnek, hegyesednek,
sértetlen-szép vizek páncéllá hegesednek,
s ifjúságom a földbe ivódik, mint a hólé.
Csak tenyerem tarthatom fölibénk háztetővé,
összenőtt lélekkel véled életre-halálra,
gerendás ujjaimat fejeden összezárva,
s mert csillagvonzás húzott egymás szívére minket,
a rossz rólunk lefoszlik, mint Napról a tekintet,
s bár lelkünk megperzselődött lepkeszárny a lángban,
fogjuk egymás kezét e homloktalan világban,
s testedben kivirágzik, amit beléd leheltem,
a vérillatos vessző, könyörtelen szerelmem.