Terescsényi György könyvtáros, író, költő

Bár a XX. század második felében hunyt el, az iskolai irodalmi tananyagok még szőrmentén sem emlékeznek meg az 1890. november 2-án Szegeden született Terescsényi György hagyományőrző elbeszélőről, aki százada első harmadának valós életét, költői ábrázolását tűzte ki alkotói céljául. Óvakodott a romanticizmus lázas nyugtalanságától, gondos alakrajzolással vezette hőseit az olvasók elé. A szerelmi összeütközések szálaiba nem egyszer beleszőtte a korszak társadalmának bírálatát is. Persze nem ő volt az egyetlen ilyen irodalmi alkotó, miközben az évszázad elején még ott ragyogtak az olvasók előtt a tizenkilencedik század ismert, idősebb írói is. Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Rákosi Viktor, Bársony István, Benedek Elek, Eötvös Károly, Tóth Béla munkáit feszült érdeklődéssel várta a közönség, de mellettük már egyre jobban előre nyomult – élén a közismert Herczeg Ferenccel és Gárdonyi Gézával – az új nemzedék. A népies iránynak, a szalon-elbeszélésnek, a lélekelemző aprólékosságnak, a társadalmi alakrajzolásnak és a történeti regénynek jeles művelői Móra Ferenc és László, Tömörkény István, Fekete István, Veres Péter és mások mellett Terescsényi György. Az alföldi gazdanép és színes világa az érdeklődés állandó tárgya volt. Mindig akadtak írók, akik történeteiket olyan módon mondták el földmívelő-hőseikről, hogy problémakörük, társadalmi felfogásuk és előadó művészetük újnak-forradalminak tetszett. Terescsényi az I. világháború utáni magyar élet egyik legfájdalmasabb sebéről, a földtelenségről, a paraszt és zsellérkérdésről több megszívlelendő dolgot vetett föl elbeszélő munkáiban, mint például a Parasztpárt számos hangadó vezérszónoka. Elejétől fogva a falu népének írója volt. Szerencsésen játszott össze nála a természetes érdeklődés, és vélhetőleg az átélés tapasztalata, meg a meggondolt célkitűzés. Ez a hármasság teszi, hogy minden színt ki tud hozni írásában, hogy sohasem népszínmű-figurákat rajzol, és eleven közelségbe hozza korszakának igazi falusi lelkiségét. Regényeiben, novelláiban és rajzaiban nincs semmi hatásvadászat, irányzatosság vagy izgatás, még csak kiütközőbb líra sincs, az olvasó mégis érzi, mennyire együtt él az író a maga földmunkás- kubikus magyarjaival. Egyszerű elbeszélő eszközei hatásos eszközök. Az esztétikai jelességek mellett az erkölcsi értékek is felcsillannak munkáiban.

MAGVETŐ

Tömérdek állat, sebzett háttal,
Ekehasított barázdákkal
A dombtető…
Gerince ormán lépdel éppen
Fölpúposodott ködmenében
A magvető.

Oly különösen leng az ökle
És szórja, szórja a rögökre
Az életet;
Háta mögött varjak csoportja
Sandán, sötéten, óvakodva
Lépeget…

És száll a búza, arany búza,
De a varázslat mind lehúzza
A rög közé,
Pedig a magvető, a dőre,
Mintha az égi kék mezőre
Hintené…

Süvít a nyíl és száll a dárda,
A kelő nap küllőzi, hányja
Az égre fel,
Az ég keblén vergődve, sírva
Általvert szívű kis pacsirta
Énekel.

Életének első szakaszáról, származásáról nem sok mindent találtam, az első konkrétum, hogy az I. világháború előtt kataszteri mérnök volt Szombathelyen és Trencsénben. A 20-as évek elején a Szegedi Napló munkatársa lett, és itt jelent meg első verseskötetet is a „Dávid hegedűje”. Kodolányi János így irt Terescsényi György verseiről: „Szeged tájáról származik és ez meglátszik a költészetén is. Szemlélete tág, reális, valami paraszti parnasszien-vonást mutat, nyugodt akkor is, amikor szenvedélyes. Ez az alföldi nyugodtság jellemzi talán legjobban. Mintha Verhaeren költészetéhez volna hasonló az ő költészete. S ezt a nyugodt szemléletet annak ellenére is megőrzi, hogy alapjában véve romantikus lélek. Furcsa romantika ez! Látja, sőt nagyon reálisan látja, hogy az ember élete nem jó úgy, ahogy van, de mindezt reális nyugalommal állapítja meg, legfeljebb valami szelíd pesszimizmus fűti át sorait s nem követeli kirobbanóan, erőszakosan az életformák gyökeres megváltoztatását, mint Petőfi, vagy Ady. Szelíd rezignációval állapítja meg a nyomorúságokat, a szenvedéseket, vágyik is a harmonikus élet után, mint ahogy a magyar paraszt is vágyik, de megelégszik azzal, hogy konstatál. Megható szeretettel nézi a világot, embertársait, élő és élettelen dolgok egyaránt kiváltják belőle a szeretet vonzódásait, gyűlölni nem is tud. Haragudni még kevésbé. Legszebb versei azok, amelyek valamely szimbólum keretében reális és higgadt életfilozófiával állapítják meg emberi esettségét, szomorú sorsát, kicsinységét /Anyám/. Minden szava, hangja kedves közvetlenséggel cseng, a legegyszerűbb kifejezéseket keresi, nem áltatja magát üres esztétizálással, nem rabja és bolondja a formának, forma az ő szemében nincs is, legkevésbé pedig formaprobléma. Érzései spontán törnek fel, s azonnal megtalálják a maguk primér kereteit minden erőszakoltság nélkül. Alig van költőnk, aki olyan távol állana az esztétizálás hívságaitól, mint Terescsényi. Talán Erdélyi József hasonlítható még hozzá ebből a szempontból leginkább. /Költészetük egyébként is számtalan rokonvonást mutat./ Hangja a reális, nyugodt, kissé rezignált alföldi paraszt közvetlen hangja, még akkor sem változik meg, amikor Párizsba kerül. Párizs Adynak úgy kavarta fel egész régi énjét, mint a forgószél az avart. Gyökeresen megváltoztatta költészete tartalmát, hangját. Terescsényi úgy ír a Tiszapartról Párizsban is, mintha ott ülne a partján, legfeljebb a szelíd visszavágyódás hagy nyomot lelkében. Párizs forgószele őbenne nem kavarhatott fel semmit, mert Terescsényi lelkére nem rakódott rá semmiféle rétege a magaeltakarásnak. Neki nem kellett és nem is lehetett változnia, mert mindig annak mutatta magát, ami. S aki ismeri őt és figyeli írásait, azzal az érzéssel tekint rá, hogy ez az író soha nem is lesz más, legfeljebb a hangja válik még rezignáltabbá, a beszéde még egyszerűbbé és még kevésbé hívságossá a formája. Kiforrott, kiérett egyéniség volt talán már tizenöt éves korában…Mint ahogy a paraszti ember is ugyanaz marad egész életében, legfeljebb az évek letörölnek valamit primitív játékosságából, s a humorát is átitatják a bölcsesség tiszta fényével, a természet egyre mélyebb megértésével és szeretetével. Ez pedig a magyar paraszt és egyben Terescsényi György belső harmóniájának, kiegyensúlyozottságának, nyugalmának legbiztosabb bázisa.”
Majd a Naplóban megjelent Nagypéntek című írásáért 1922-ben istengyalázás címen elítélték, de 1923-ban a Kúria megsemmisítette az ítéletet és új tárgyalásokra kötelezte az illetékes bíróságot. Terescsényi ennek ellenére sem volt Istentagadó, inkább erős szociális érzékenységgel bírt kora
szegényeinek életviteléről. Terescsényi ekkor Budapestre költözik és baloldali attitűdjei ellenére a Herczeg Ferenc féle „Új Idők” és Tormay Cecile havilapja a „Napkelet” munkatársa lett. Franciaországba ment tanulmányútra1925-ben, párizsi élményeit, a „A magas iskola” Orbók Attilával
közös könyvében írta meg. Erről így tájékoztat ajánlójában a Magyar Hírlap: „Orbók Attila, az unitárius székely és Terescsényi György, ez a hatalmas korpusú katolikus szegedi fiú csudálatos példái a patópálos, lomha, fatalista magyar elbúsulásból, letargiából való virulens
kibontakozásnak, a munkába való erős hitnek, a körülményekkel, akadályokkal, magyar ziláltságokkal dacoló energiának. Csupa bátor erő és csupa kultúrszomjúság, mindenre reagáló érzékenység és a legjobb francia iskolát eláruló világos megértése és reprodukáló képessége a
jelenségeknek.”

Tájkép

Tisza, Tisza ... Idáig látszik a
Naptükröző, habfodros pántlika ...
Szelíd menyasszony ... messze földeken
A vőlegényhez így megyen ...megyen ...

Megy, mendegél és félve lépeget,
Beszél, beszél magában szépeket
És félálomban, fodrozó arany
Hullámkalárist perget úntalan ...

Tisza, Tisza ... Hanyatló nyári nap
Sugára altat, ringat,simogat
És partodon már mélyen alszanak
Hajfürtjeid: a fák s a gátfalak ...

És messze, messze, lenn az ég alatt
Az alkonyat kárpitja szétszakad
S a tengerből, hol csolnakázni volt,
Kilép, kilép az óriási hold.

A hold ... a lengő, véres, furcsa szív,
A vőlegény, a régi és a hív,
Ki áthajolt a messzeségen át,
Hogy csókolhassa szép menyasszonyát.

/Párizs/

A „Délibáb”, következő verseskötete, 1928-ban jelenik meg. Őszinte, halk és bensőséges líra jegyében fogant Terescsényi Györgynek minden új Délibáb verse. A sugártörés napfény-játéka, mely távoli, fejtetőre állított képét vetíti a levegőbe, jelképesen él Terescsényi verseiben. A megcsúfolt, az elterhesült életből, ahol tétova célok közt lobban el minden vágy és ernyed el minden akarat, a múltja délibábja felé sóhajt és lemondással várja az ifjúságnak visszaszálló emlékét, hogy még egyszer átélhesse a szív tavaszi játékait.
A férfikor derekán a lélek válságai, termő szomorúsága, önemésztő kétségei lágy pasztell-képekben festi az érzéseit, de vannak olyan színei is, melyekben a fény és az árnyék erősebb körvonalakban mutatkozik meg.

„Oh ezerarcú, ezertítkú élet,
Ájult szerelemmel így hullok elébed,
Kérő kezeim, a meztelen árvák,
Az eltemető ölelésed várják”…

/Vándormadarak, részlet/

József Attila így vélekedik recenziójában: „Rokonszenves könyv, ritmusai egy kicsit ösmerősek és barátiak. Arany Jánossal tart atyafiságot, de ez a rokonság eléggé távoli, a nagy mestert inkább csak a versek bánata idézi. Közelebbi rokona Juhász Gyula, mégpedig a Késő Szüret utáni versek Juhász Gyulája. Ez azonban nem jelent epigonságot, Terescsényinek megvan a maga egyéni hangja, mely hol bátortalanul, mint a végtelenségben kallódó gyermeké, hol pedig kendőzött szigorúsággal tölti ki impresszionisztikus formáit. Szemlélete alföldi, de nem naturalisztikus, a látás határtalansága a lélek végtelenségévé váltódik benne, amelyből éles formavonalakkal csak itt-ott lép elő a tárgyak képe. Ám mégis van plasztika ezekben a versekben: a szikkadó földről áramló fodros, meleg levegő plasztikája. Legerősebb oldala a komponálni tudás, amellyel elfogadtatja olyan darabjait is, amelyek különben bátran maradhattak volna megíratlanul is. Kompoziciói értékesek, bár nagyrészt helyzetképek, amelyek hasonlattá vagy szimbolummá tágulnak. Amikor a honi tunyaságról szól, az egy kissé versére is ránehezedik: az érzés nemcsak művészi, hanem lélektani értelemben is kifejeződik. S különös, hogy ugyanezen verseiben egyúttal bőbeszédű is, ami természetesen nem válik javára, s vannak gazdag leletei, amelyek ilyenformán majdnem elvesznek.”
Egyre másra írta újabb regényeit, műveiben főleg a Szeged vidéki nincstelen parasztok keserves küzdelmeit jelenítette meg erőteljes realizmussal. „Hősök” 1931-ben írt regénye a földmunka dicsőítése, a magyar paraszti erő himnusza, rámutatás arra, milyen emberfölötti erő dolgozott Magyarországon ezer esztendőn keresztül a nemzet fönntartásáért. Egy parasztlegény meg egy parasztleány két keze munkájával otthont teremt magának egy kis darabka földön: ez a regény tárgya. A földbirtok-reform címén Tápai András számára kihasítanak öt hold földet, távol a falutól, dudvás, szikes legelőn. Föl kell törni a talaj kemény kérgét, kutat kell ásni, viskót kell építeni. A hadviselt legény feleségül vesz egy dolgos leányt, és minden segítség nélkül vele együtt fog hozzá az új honfoglalás munkájához. A napszámosból kisgazda lesz, de milyen küzdelmek árán! Ahogyan az író elmondja élete harcát, az a föld költészete, a munka dicsősége, az akaraterő diadala. Németh László arra hívta fel a figyelmet a regényről szóló kritikájában, hogy: „A földosztás nálunk azt jelentette, hogy a nagygazdák kikeresték birtokuk legreménytelenebb szögletét, odaadták vagyonváltságnak s a földigénylő, akit a napszám idáig valahogy eltengetett, mehetett négy-öt hold kopár földre, (amelyet még törlesztenie is kellett) birtokos-remetének, éhenhalni. Terescsényi hősei azért hősök, mert kitartottak a sivatagban s mint az Alföld Robinsonjai otthont és emberi kultúrát varázsoltak a földtenger elhagyott szigetére. Regénye, egy fiatal pár esztendős vergődése a hajdani urasági legelő töretlen porondján; harc az első termésig és az első gyerekig; a kétségbeesett fiatalság diadala a konok földön, a szerelem diadala a környező komiszságon és közönyön.” „Lesz, ahogy lesz”, 1932., a regény folytatása. Tápai András és Bozóki Valér hiába töri magát a jobb jövőért, a rájuk zúduló csapások tönkreteszik őket. A család szétzüllik, de nem reménytelemül. Újra meg fogják váltani, verítékes munkájuk árán, az élethez való jogukat. Terescsényi ebben a kötetben is szép elbeszélő készségnek adja bizonyságát. Stílusa mintha most nem volna olyan sima, mint a Hősökben volt [néha mintha Tömörkényi István kis modorosságai tünedeznének fel e könyv lapjain: ritka tájszavak, keverve a hét közben előforduló germanizmusokkal], viszont ezúttal mintha a szerző életének élményanyagából többet tárna elénk s reálisabbat. A kubikosmunka rajza, a kubikosok élete oly ember tollából került ki, aki vélhetőleg ennek az életnek közeli megfigyelője lehetett. És sikerült az a rajz is, amely az emberiség nagy gazdasági válságának egy kis föld-munkás mikrokozmoszában való jelentkezését vázolja. Tanyai magyarok élete miatt hősöknek nevezi szerzőnk azt a parasztot, aki két kezével, egyetlen vagyonával küzd a megélhetésért, miközben két regényalakja csakugyan hős, a hétköznapok hősei. Az a művészet pedig, mellyel az embernek a függőségből, a bizonytalanságból való kiemelkedését, a talpalatnyi biztos hely megszerzését a földön, az egyszerű emberpár céljában, s majdnem emberfölötti erőfeszítésében bemutatja, mindvégig leköti az olvasót. Ez az emberi erőfeszítés, az otthon, a függetlenség megteremtése, a célnak ősi ösztönnel való mélységes átérzése az, ami Terescsényi György kötetét oly érdekessé teszi. Ezen felül az író előadásának művészete, ami a sárban is a gyémánt fényét csillogtatja meg s a két egyszerű embert felemeli a poézis magaslatára s az írásművön átlengő magyar báj és szeretet az, ami a legszebb írások közé iktatja Terescsényi kötetét.

Sárkány a tetők felett

Hogy úszik és milyen dacosan
Ingatja nádvázas fejét,
Mint hogyha fönn, a kék magosban
ö volna kezdet és a vég.

Papirkoloncát meg sem érzi,
S a spárgakantár nem zavarja,
A felleg tejtestvére néki
S a messzeség az édesanyja.

Alul világok üllepednek,
Hitvány rögök és ferde házak,
Az utcagyermek kénye-kedve
Repülésének mit sem árthat.

Oh életem, szép, kósza sárkány
Komor, kevély tetők felett,
Mi lesz, ha eltépik a spárgát
Játékrontó, cudar kezek?

Mi lesz velem, botor gyerekkel,
Ha egyszer szívemből kitépnek
És játszadozni mély egekkel
Nem lesz több dal, könny, bánat, ének?

A szovjet megszállás előestéjén a Fővárosi Szabó Ervin könyvtárosa lett 1944-től, és könyvtáros maradt egészen 1954-ig, nyugdíjba vonulásáig. A központ olvasótermében dolgozott, s gyakran cserélődő kollégái mellett egy évtizedig ő volt állandó, pontos őre a kézikönyvek rendjének. Az olvasóteremben nem szabad beszélgetni, így kivételes alkalom volt mindenkinek, amikor búcsúztatásakor Terescsényi György ízes szegedi nyelven mesélhetett a fiataloknak a Móra Ferenccel együtt töltött évekről a Szegedi Naplónál és az Új Idők szerkesztőségének világáról. Népi író volt, csendesszavú, bensőséges elbeszélő és a harmincas években sikere volt Mikszáth, Tömörkény és Móra nyomán járó paraszttárgyú írásainak. Az idős író szívrohamot kapott1965. szeptember 17-én, Szombathelyen. Szinte utolsó pillanatáig új könyvek megírásáról álmodott. Földi maradványait Debrecen elhamvasztották.

Művei:
Dávid hegedűje, versek, Szeged, 1922.
A magas iskola, regény Orbók Attilával, Budapest 1928.
Délibáb, versek, Budapest 1928.
Hősök, regény, Budapest 1931.
Lesz, ahogy lesz, regény, Budapest 1932.
Lélek, regény, Budapest 1934.
Merre van Napkelet?, ifjúsági regény, Budapest 1936.
Bolygó magyarok, regény, Budapest 1939.

Források:
Arcanum, Budapesti Szemle, Délmagyarország, Harangszó, Literatúra, Magyar Hírlap, Magyar Nemzet, Napkelet, Protestáns Szemle, Új Idők különböző számai.

Összeállította – cspb –