Terescsényi György: Szeged

Kis kocsma, ócskái, bánatos,
Pislog a lámpa, a csapos.
Svábul beszél egy lócsiszárral,
A szókat öblögetve mondják,
A svájci óra mélán kong rá
És ráfelel kívül kilencet
A holdvilág alatt a templom . ..

Oh, búbarogyva ültem akkor
Repedt pohárral, csempe szívvel . . .
— Kívül a holdra udvar ível,
És mély és bús az élet kívül,
Mint elnyűvött reménytelenség. —

A hold alatt, torony tövében,
A sülyedt csapszék asztalánál
Fiatal, szép szívem verésén
Hallottam ezt a tétovázó
Keserű-édes dallamot.

Kívül a város álmodott,
Meleg vizekre húztak,
húztak
A vadludak s a távolok
Párás ködökben nyúltak el. ..

Belül a dallam énekelt
Gyöngén, szelíden, elveszőn.
S a végtelen magyar mezőn,
A Rókus elsüllyedt ugarján
Lidércek keltek táncra akkor . . .

Perzselni kezdett már az agg bor,
De jaj. szememre szender ült.
Valahol messze és belül
Üres lett minden. Egyedül,
Magamban ültem szótalan,

Magamra hagyva, itt alant
És hirtelen fölvert a szívem
És tudtam, hogy örökre végem,
És átkozott az ócska csapszék:
Élet. dal. mámor és dicsőség.