Farkas István: Megbocsátó karácsony

Csend volt az iskolában. Ilyen csend csak a templomban szokott lenni, vagy a temetésen, amikor a koporsót az udvarra viszik. Az alacsony iskolaszoba ablakai halvány délutáni világosságot leheltek magukból. A padok merev sorokban árnyékolódtak és bennük ültek a kis parasztgyerekek. Fiúk és leányok. Kedvesek, okosak, tiszták. Kívül is, belül is. Pontosan negyvenheten voltak.

    A tanító, fáradtszemű, magashomlokú fiatal férfi, ott állt az első padsornál és mesélt a gyerekeknek. Hangja mint halkuló orgonaszó csendül az apró fülekbe és benne volt a lelke, szomorúsága és egész élete. Emlékezések, fájdalmasak és szépek, egy régen élt gyerekkor, melyből hirtelen áttört az emberréválás keserű megpróbáltatása, ifjúkori börtön, ifjúkori háború, a harc a hatalmasokkal és ismeretlen ellenséggel.

    - Nemsokára jön a Jézuska. Fehérszárnyú angyalok szállnak a fényességes égből és elhozzák a messzi mennyország ajándékait. Legyetek jók, legyetek szorgalmasak, tihozzátok is el fog jönni a Jézuska.

    És, mert megérezte, hogy hazudott, lehajtotta a fejét és elkomorodott. Lelki szemei előtt felrajzolódott az erdei út, ahol most a gyerekek apjai csendesen lépegetnek hazafelé. Üres tarisznyával, némelyike üres zsebbel. A Jézuskát odabenn hagyták a városban, a lármás, eleven utcákban, melegre fűtött, csendes, boldog és jómódú otthonokban.

    Akkor, hogy megvigasztalja őket és elforduljon a meglátott képtől, csendesen, szinte átmenet nélkül a maga gyermekkoráról kezdett mesélni. És áradt belőle a hang és mintha hangjából a végtelen jóság és együttérzés himnusza csendült volna.

    A gyerekarcok kipirultak és tágranyílt szemek sugarában gyerekké vált közöttük a tanító.

    - Ott ültünk a szobában és vártuk, hogy nyíljon az ajtó. Sokáig vártunk, már-már elálmosodtunk, amikor kinyílt az első szoba ajtaja és ragyogó fényességben ott állt előttünk a karácsonyfa. Óh gyerekek! Le sem tudom írni, hogy milyen szép volt az a fa. Minden  gyertyaláng egy-egy angyalszem, minden csillagszóró egy-egy darab a csillagos égboltból. És a játékok a fa alatt…

    Észre sem vette, hogy kicsordult szeméből a könny és negyvenhét gyerekszemből vele együtt csurrant a permetező, boldogító álombaringató könnyharmat.

    Hirtelen, durva képben eltűnt előle a karácsonyfa és ott látta magát a nagyváros börtönében, zsebmetszők és utcai lányok között, amint félénken utolsónak húzódik meg a priccsen és hallgatja a zűrzavaros, testet-lelket rontó éjszakai beszédet.

    - Igen… Gyönyörű volt, gyerekek. Ott állt az édesapám és az édesanyám, ott volt a testvérem és mindnyájan örültünk, mindnyájan boldogok voltunk.

    …Az ügyeletes rendőrtiszt barackot nyomott a fejére, amikor bevitték. Tréfálni szeretett volna vele, ijesztgette, hogy a dologházba viszik és esztendőkön át ott kell ülnie, ebben a félig börtön, félig jótékony intézetben. De arcának sápadtsága, beesett és kisírt szemei bosszantották a rendőrtisztet. Akkor jött a rendőr, nagybajszos, vidéki darabont és belökte őt a közös fogdába. Óh, az a bűz! Rettenetes volt. És a sötétben emberekbe botlott. Belerúgtak, félrelökték, szitkozódtak, míg a sarokba nem került. És pontosan emlékezett rá, amikor megcsörrent a kulcs és ő zárva volt. Kizárva az emberek közül. Bezárva a bűn menedékházába. Sírni szeretett volna, de nem mert. Kezek nyúltak feléje és borgőzös, rettenetes ajkak suttogtak feléje. Szeretett volna dörömbölni, de mintha zsibbasztó álom nehezedett volna rá, nem tudott szólni, nem tudott moccanni.

    - Karácsony lesz gyerekek. Jön a Jézuska. Szeretném, ha leírnátok, mit vártok a kis Jézustól.

    A gyerekfejek megmozdultak, karok emelődtek a levegőbe s a padokba s egy perc alatt negyven gyerek lőtt ott feküdt az irka. A hét legkisebb, az elsőosztályosok, hátratett kezekkel, egyenesen ültek.

    A tanító ott járkált a padok között. Éles, keményen ágyazott ráncok ültek a homlokára. Szerette volna magába szívni az ártatlan gyermeklelkek illatát, elfogódott örömvárását és nem tudta. Odahajolt egy-egy gyerek fölébe, jóságosan simogató kézzel megcirógatta, de a ráncok mélyültek homlokán és zűrzavaros képekből kirajzolódott előtte a legrettenetesebb.

    Első tűzben volt. Alig hajnalodott s ők rohamra mentek. Legtöbbjük álmosan, dideregve. És sokáig feküdt egy keskeny vízmosásban, s mintha ezernyi méh zümmögött volna a feje fölött s amikor fel merte nyitni szemeit, hatalmas piros füstfelhőket látott és égő házakat. Később egy pajtását, éveken át kedves osztálytársát vitték el előtte. Csonka teteméről mintha pontosan irányított késsel vágták volna le a lábait…

    - Tanító őr kérem!…

    Felrezzent, kezét végighúzta a homlokán.

    - Tessék.

    - Szabad-e azt írnom, hogy a Jézuska hozzon hajasbabát?

    - Szabad, persze, hogy szabad. Írhatsz, ami jól esik. Még alvóbabát is kérhetsz.

    Egyetlen hatalmas sóhaj tört elő a kislányok szívéből. És míg percegett a toll, mintha angyalok muzsikája szólt volna láthatatlan közelben a padok között.

    A csendes téli délután alkonyodóra hajlott. Szomszédos, fehér háztetők mosolyogtak be az ablakokon. A domb felett, túl a hosszúra nyúlt kerteken felhunyorgott halványan, fehéres-sárgán az esti csillag.

    Beszedte tőlük a füzeteket.

    - Most imádkozzunk gyerekek!

    És míg velük imádkozott a félhomályban, úgy tetszett, maga előtt látja a gyerekkori karácsonyokat és amikor befejezték a mindennapi imádságot, önkéntelenül fakadt ajkán az új ima:

    - Hallgasd meg Isten a szegény falusi gyermekek imádságát! Küldd el hozzájuk angyalaidat, mutass csodát és aranyozd be a karácsonyestét ebben a falucskában, ahol nem tudja a gyermek, mi a karácsony. Világosítsd fel a várost, küldd el segítségedet, fakadjon mosoly az arcokon és boldog öröm az apró szívekben Ámen!

    A gyerekek hangtalanul oszoltak széjjel. Apró csizmáik belerajzolódtak a reggelre hullott hóba. Egyik-másik a folyónak indult, de méegsem mert csúszkálni rajta. A többiek szinte ijedten álltak a parton…

    *

    És megtörtént a csoda. Karácsony délutánján egy fuvaros két nagy skatulyát hozott ki a városból. Maga sem tudta, ki adta.

    - Egy ismeretlen naccsága hívott be és megparancsolta, hogy hozzam ki a tanító úrnak. De hogy még most, máma adjam oda. Mert… mert azt mondta, hogy a tanító úr jó ember és nagyon szereti a gyerekeket… hát azér…

    Megbillentette a kalapját és odébbállt. A tanító magára maradt a skatulyákkal. Óvatosan bontotta fel őket. Az egyikben csupa játék. A másikban csupa édesség. Cukrok, sütemények és narancsok.

    Ott állt a felnyitott skatulyák fölött és amíg számolni szerette volna a játékot, cukrot, eszébe jutott fogadalma, mit akkor tett, amikor keserves kálváriajárás után kenyeret talált a faluban.

    - Szeretni fogom őket. Nekik fogok élni!

    …Estére csendült a karácsonyi harangszó… Bim, bam, bim, bam. És apró csizmák kopogtak az iskola folyosóján… Kip-kop… kip-kop…

    Gyertyák égtek a hevenyében feldíszített fán és sok-sok játék a karácsonyfa alatt. Ijedt, boldogarcú anyák ölükben hozták az apró gyermekeket. Benépesedett az iskolaszoba és mintha a mennyei fényesség az egyszerű, falusi lelkekből áradt volna.

    Amíg gyülekeztek, a tanító hangtalanul állt az ablak mellett és úgy érezte, jóvátette serdülő korának minden vétkét és mintha szigorú hang szólt volna, hogy emlékeztesse őt arra, amit régen hallott – magáról:

    - Ki kell venni az iskolából. Megmételyezi a többieket…

    Akaratlanul föltekintett a keresztre.

    S a karácsonyi gyertyák enyhe világosságában jóságosan és megbocsátón mosolygott le rá a keresztrefeszített Krisztus…

    S Krisztus mosolya nyomán csodálatosan boldog és soha nem érzett elégedett mosoly fakadt a lelkéből; letérdelt a karácsonyfa alá és a könnyein keresztül kezdte a karácsonyi éneket:

    - Dicsőség mennyben az Istennek!…