Váradi Antal: Petőfi a Hortobágyon

Sötét a puszta. Szürkül. Őszidő van.
Fojtó, nehéz köd ül az udvaron.
A sáros úton lassú vándor ballag.
Fátylat köré hulló köd árnya von.

Távolban egy kis fény az esthomályból
A roskadónak hívón integet:
Alig-alig hogy bírja fáradt lába
S könnyezve nézi a sötét eget.

Az arca sápadt, tenger szenvedéstől.
Emésztő lázban ég a két szeme.
Már-már lerogy… De mintha az a kis fény
Közelbről bátorítva intene?!

Útszéli csárda… odaér pihegve.
Csak éji szállást kér szegény beteg…
Félvállról néz rá, fitymálva a gazda:
«A kályhasutba dűljön kelmetek…»

Csak odarogy szegény… Álomra csukja
A láz tüzében égő bús szemét…
S meglebben álma szép tündér-kárpitja
S egy angyal kérdezi: «Szenvedsz-e még?

Nézd… ím, elébed tárom a jövendőt:
Ezernyi nép… A lelkesült tömeg…
Reád figyelnek… Esküszöl… s utánad
Mind esküszik, hogy Isten hallja meg!

S az Isten hallja… s teremtő kezével
Lenyújtja feléd egy csillagkoszorút…»
…Mily durva zaj? … A lázbeteg fölébred.
A szennyes csára… a való… mi rút!…

A pisla mécsnél mulató betyárok
Dalolva isznak. Zeng a cimbalom,
Rikkantva toppant, táncol egyik-másik
Árnyéka reng cikázva a falon.

«Hejh, aki boldogsága van! Daloljunk,
De szebbet! a legszebbet húzd, cigány…
…Most ide hallgass… Húzd el ezt a nótát,
Ez oszt’ a nóta! De virradtig ám!»

…S szegény-legények villogó szemében
Kigyúl a tűz, míg az egyik dalol…
…Szívéhez kapva… könnyező szemekkel
Kél a beteg vándor a sut alól:

«Az én dalom… az én dalom! … elért hát
A nép szívéig… itt van… itt zeng…
Fel! útra! Isten áldja, gazd’uram! föl!
Hív a jövő! már nem vagyok beteg.»

S fellobbanó szívének égő lángja
Általhevíti bágyadt kebelét
S megy… megy az éjben s az a zengő nóta
Utána hangzik – mérföldekre még…

S a pusztaságon… néma éjszakában
Folytatja kezdett álmát fényesen;
…Ezernyi nép előtt mondván az esküt,
Amit kezébe egy ország teszen…

…S ott született meg, mint Apocalypsis
Nagy látomása puszta szirtfokon:
Az a nagy eskü a száz szentséges eszme
Az istenek-hangolta húrokon!