Kéry Gyula: Petőfi dajkája
Több ízben jártam Kiskőrösön, ahol Revalo Pál, a község érdemes jegyzője nagy segítségemre volt abban, hogy beszélhessek azokkal az öreg emberekkel, akik Petrovicsékat ismerték. Ily látogatásom alkalmával még életben találtam Petőfi dajkáját: Kecskeméti Mihályné született Kurucz Zsuzsannát, egy töpörödött öreg anyókát, aki tizenhat éven át szolgált Petrovicséknál. Ő ringatta egykoron ölében, s altatgatta dallal Magyarország dicsőségét!
Mikor 1894-ben fölkerestem, a felvégen lakott vejénél: Ambrus János földmívesnél, ki a második férjétől származó leányát bírta feleségül. A 86 éves anyóka künn ült a küszöbön, s összekulcsolt sovány kezét térdére hajtva, sütkérezett a nyári napsugárban. A hosszú idő mély barázdákat szántott napbarnított arcán.
Köszöntöttem és elmondtam, hogy mi járatban vagyok. A Petrovics név hallatára, mintha a múltnak egy sugara villant volna meg szemében, szinte sugárzó arccal mondta:
- Áldott jó emberek voltak. Isten nyugosztalja őket!
Majd betértünk a szobába, ahol Zsuzsi néni elmondotta egész élete történetét, beleszőve mindazt, ami Petrovicsékre emlékeztette.
Szülei kiskőrösi földmívesek voltak. A római katolikus és evangélikus templom közötti szűk utcaközben laktak. Mellettük állt a Makovinyi borbély háza, melyet később Petrovics mészárosék béreltek. Tizenöt éves korában férjhez ment Hegedüs András kiskőrösi földmíveshez, de házassága szerencsétlen volt és félévi együttélés után elhagyta férjét, visszatért a szülői házba. Kis fia már ott született, azonban néhány hét múlva meghalt.
Ekkor történt, hogy egy napon Petrovics mészáros meglátogatta őt és kérte: szegődjék el hozzájuk dajkának, mivelhogy felesége, aki a szüléskor a gyermekkel együtt nagy veszedelemben forgott, nem tud szoptatni, s ha ez így marad, a kis fiú elpusztul. Jó ellátást, jó bánásmódot ígért.
Kurucz Zsuzsanna másnap már Petrovics házában volt. Az újszülött kisded akkor néhány hetes lehetett csupán. Szülei lemondtak életéről: olyan gyenge, olyan beteges volt. De egy-két hónap múlva szemlátomást erősödött. Petrovics sült hússal tartotta a dajkát és eget-földet ígért, ha a fiát életben tartja. Időközben Petrovicsné is meggyógyult, s ez időtől kezdve boldogság költözött Petrovicsék házába.
Kurucz Zsuzsanna reggeltől estig a gyermek mellett volt. Megszokták egymást, s egymás nélkül el sem lehettek. A kis Sándor folyton a szoknyájába kapaszkodott és mezítláb tipegett utána a kertbe vagy ki az utcára. Mikor már beszélni tudott, dajkájával eleintén tótul beszélt vagy tót szavakat kevert a magyar közé, míg Petrovics mester meg nem parancsolta, hogy csak magyarul szabad a gyerekkel beszélni:
- Poczem Zsuzskó – szokta mondani a kis Sándor – menjünk a pincébe!
Az ebédhez és vacsorához ugyanis Zsuzsi hozta föl a pincéből a bort. A gyereket oda is magával vitte és hancúrozott vele. A kis Sándor rendesen a előre szaladt, s a pincegádor falánál megvárta Zsuzsit, hogy ráijesszen. És gyermeki örömmel kacagott, ha Zsuzsi úgy tett, mintha megijedt volna…
A dajkát Petrovicsék úgy megszerették, hogy mikor Kiskőrösről elköltöztek: őt is magukkal vitték előbb Félegyházára, majd Szabadszállásra. És ő szívesen ment, mert szeretettel bántak vele nemcsak mint dajkával, hanem később mint „mindenes szolgálóval” is.
Mikor iskoláztatásra került a sor és Sándor eltávozott a szülői háztól, minden levelében, amelyet haza írt: megemlékezett Zsuzsiról is.
Kurucz Zsuzsanna a nagy árvíz évéig (1838) szolgált Petrovicséknál. Akkor Kecskeméti Mihály kiskőrösi földmíves feleségül kérte, s mivelhogy abban az időben Petrovicsékat is sok anyagi csapás érte, elhatározta, hogy Szent Mihálykor kilép a szolgálatból és férjhez megy.
Kurucz Zsuzsanna azon a nyáron látta utoljára Sándort, aki egy napon váratlanul hazajött. Sándor már ekkor legénykorban lehetett.
Szomorú napok voltak azok. Petrovicsékat sok veszteség érte. A megelégedettséget sóhajtás és sírás váltotta föl.
És sohasem felejtette el Kurucz Zsuzsanna azt a napot, amikor Petrovics mester ebéd közben haragosan civódott Sándor fiával, a szegény Petrovicsné pedig keservesen sírt. Aznap Petrovics nagy haraggal távozott hazulról, s megparancsolta, hogy mire hazaér: Sándor már ne legyen otthon.
Délután Petrovicsné húst és pogácsát gyűrt egy kis batyuba.
- Ne sírjon édes anyám – mondta Sándor – majd elmegyek katonának.
De az édesanya szíve csak nem nyugodott. Zokogva borult fiára, mikor a kapuhoz kísérte. A hű cseléd: Zsuzsi is ott állt és könnyezve nézte a szomorú búcsúzkodást. Sándor vele is kezet fogott:
- Isten vele, Zsuzsi – vigyázzon az édes anyámra!
Ez volt az utolsó szava dajkájához, aki Szent Mihálykor elköltözött Petrovicséktől és férjhez ment Kecskeméti Mihályhoz.
Kurucz Zsuzsanna azután nem látta többé Petrovicsékat, de hírt mindig hallott róluk, mert Viczián Jánosék, Petrovics Sándor keresztszülői Kiskőrösön laktak, s Vicziánné a forradalomban és a későbbi években is gyakran magához hívta Zsuzsi nénit. Elmondta neki, hogy milyen hírneves ember lett a Sándorkából, a forradalom után pedig azt is megtudta, hogy milyen dicsően tűnt el a csatatéren…
*
Kurucz Zsuzsanna 1897-ben halt meg nyolcvankilenc éves korában. Ott nyugszik a kiskőrösi temetőben!
