Jakab Ödön: Buda-Pesten

Végre megértem: nincs semmi nagy ok
Rám olvasni, hogy vidéki vagyok,
Mert nem valami hitvány falvakon,
De valahára már Pesten lakom,
Hol sok a nagy ház, sok az éhező,
S hová közel van a Rákos-mező,
Egyszóval: többet tud, mint falun
A hatvanéves emberek.
Két hete már, hogy Pest ege fedez!
Két hét padig, haj! nagy idő,
Mert egy hónapos csecsemő
Éltének éppen fele ez.

Élveztem mindent, mit a pestiek,
Ittam az öreg Dunából vizet;
Állam sok fényes kirakat előtt,
Vacsora tájban: – úgy ebéd előtt;
Magas, főrangú helyen jártam:
A királyi ház – árnyékában;
Láttam poétát, aki tél-túl
Megejt egy-egy dalt martalékul;
Lányok kísértek négyen, ketten,
Ha tudniillik elől mentem;
Adósság is csak jutott nékem,
Ha nem is itt, de más vidéken;
Szóval, már pesti volnék teljesen,
Csak még nem csaltam meg a kedvesem.

Oh ily szép élet, ennyi élvezet
Bizony akárkit büszkévé tehet!
S engem is azzá tesz nagyon,
Mihelyt vidékre távozom,
Hol jó reggeltől késő estig
Adni fogom a kényes pestit.

Csak az a baj, hogy már kabátom
Helytelen útra tévedt, látom:
Napról-napra rohan a dőre
Bús pusztulásba nyakra-főre.
S ha még egy-nehány rövid hétig
A jó istenek meg nem védik
Akkor végem!
Oda lesz minden dicsőségem,
Mert el nem hiszik általában,
Hogy ilyen hitvány, foltozatlan,
Kopott kabátban
Csak egy napig is Pesten laktam.

1878