Lampérth Géza: A magyar nóta
Zeng a nóta, sír a nóta,
Az édes-bús magyar nóta…
Benn’ a jókedv, benn’ a bánat,
Ami fakad, ami támadt
Örömünkben, búnkban itten:
Magyar földben, magyar szívben.
Zeng a nóta… játszi, pajzán,
Magyar lányok dalos ajkán…
S ahogy zendül, amint csendül,
Könny csordul ki a szemembül…
– Hullj, csak hullj, e drága földre,
Édes öröm édes könyje!
Sír a nóta… szomorúan,
S ami benne szomorú van:
Szívem az is általjárja
S megindul a könnyem árja…
– Hullj, csak hullj e drága földre,
Fájó bánat fájó könyje!
Küzd e nemzet ezer éve,
– Beillenék a mesébe! –
S küzdelmének bére, díja:
– Azért vigad most is sírva –
Kevés öröm, tenger bánat,
Ez ad szárnyat nótájának.
Daloljatok, daloljatok,
Dalos ajkú magyar lányok!
Ha inkább bús, szomorú is:
– Miénk az, ha gyász, ha bú is!
Örökségünk, büszkeségünk,
Szent a magyar nóta nékünk!
Daloljatok, daloljatok,
Zengjen, sírjon a nótátok!
A vidáma hadd vidítson,
Szomorúja hadd búsítson,
Kedvünk tüze hadd lobogjon,
Búbánatunk hadd zokogjon…
Hadd ázzék az arcunk könnytül,
Hullásától lelkünk könnyül,
Alvó szívünk lángra gyullad…
S a könny nyomán, melyet hullat
Honfi-öröm, honfi-bánat:
Szép hazánkra áldás támad!