Kacsó Sándor: Köd ült a Hargita lábaihoz

Félig öntudatlanul kerülgette a locsogó tócsákat.

    Úgy történt valamiképp, hogy a háromnapos eső után már nem felhőket küldözgettek a hegyek, hanem fehéres, sűrű kö9dbe takargatták a falucskát. A köd pedig hűséges volt: ragaszkodott a földhöz, s úgy odaült a Hargita alá, mint nagyanyám a rokkája mellé. És azután fonta, pödörgette csendes dobogással az elnehezülést az emberek lelke köré. Éppen, mint nagyanyám orsójára a szíjas kenderfonalat.

    Az uccácskában tova bandukolt egy-egy subába takaródzott vén székely, s subája szélén csepegett a víz, mertha eső nem is esett, de a köd hozzáragadt az emberhez, s ragaszkodásával reá lopta az ősz nedves, hideg leheletét.

    Pista elárvult magában nézegette az ablakon keresztül a meghalványodott világot. Mellette könyv hevert sután félredobva; félig a kanapén, félig a padlót nézegetve.

    - Minek már ide könyv? Minek ide tanulás – sóhajtott Pista. – A világ ködbe öltözött a Hargita alatt, s én innen sehová se mehetek, mert ideköt apám nyűgöző akarata. Most már semmit se használjon a tanulás.

    Lassan tette be maga után az ajtót az apja. Homlokáról előre lenézett a három esztendeig egyfolytában nyaggatott ige. Most is csak lekezdte, s nehéz felhőként, szomorúságosan ereszkedtek Pistára a szavak. Mint ahogyan szól az a felhő, amelyikbe fölöslegesen gyűlt az égi könnyből.

    - Így nem élünk meg, fiam! Azokat a könyveket, amiket dicséretesen magadba gyűrtél, kihordhatod immáron a faluvégre. Úgy égesd el, hogy senki se lássa. Aztán próbáld elfelejteni, amit tanultál mind, hogy idegen legyen lőtted a kapa, a kasza. Ha szeretőd volt a könyvek világa, mostantól fogva elfelejtsd, s legyen szeretőd egyedül ez a vén föld, ez a hűséges, nyomorúságodban is hűséges föld.

    - Ez a ködös, ez a hideg, ez a nedves? Édesapám! – vallotta csendesen a jóakaratot a fiú.

    Az öreg székely szemei elmélyültek, s buzgott már forrón ki belőle a szó.

    - Igen! Ez a ködös, ez a hideg, ez a nedves; mert így is a tiéd s azért ilyen, mert a tiéd.

    - De apám! Az én könyveimben más föld is van. Vagy ezen a földön is másképpen látszik a világ, ha alkuszunk. Hátha én azt szeretném…?

    - Szeresd fiam, ha tudod, de az úgy sem szeret téged.  – Elfordult és kiment. Fia utána küldte szeme sugarában könyörgő lelkét, de azt a székelyt külön teremtette az Isten. Olyannak, hogy könyörögni neki ne lehessen. – Elment, s alakja mohón veszett bele az odalustult ködbe. Felszívta a köd és eltűnt, mintha magának fogta, rejtegette volna.

    A fiúnak úgy tűnt fel, hogy örökre a szívébe zsibbant már az elkeseredés. Homlokát is ki kellett tisztítania a kavargó gondolatoktól. Tétován fordult a köpönyegje után, s kilépett a nedves sűrűségbe. Végigmérte a falut két részre metsző utcái, s kifordult a falu végén az ösvényre.

    Így kerülgette félig öntudatlanul a locsogó tócsákat. – Előtte semmi, utána semmi és fölötte is semmi, csak a nagy, nyomasztó, irombán kódorgó ködrengeteg.

    Lábai nagyokat léptek, s úgy nyelegették az utat. Ázott bokrok alatt megcsendesedett fűszálak bújtak össze az ősz nyirkos, rosszakaratú ölelése elől. Hideg cseppeket könnyeztek alá a bokrok és a fák is, s fölöttük lomhán léghajózott a ködben egy-egy szontyolodásig elunatkozott holló. Lassan és egyenkint eregeltek a falu felé, s nyomukban sejtették a közeli telet. Ha otthagytak egy-egy fát, rugaszkodásuk nyomán új könnyeket kesergett alá a fa, s a lehulló, súlyos cseppek alatt szomorú nembánomsággal hajlottak alá a fűszálak.  cseppek pedig végig eveztek lassan a fűszálak hátán, mint a könny az ember orcáján, s aztán megitta őket szépen a föld.

    Pista utána nézett egy elszálló hollónak. Mocskos fehérnek látszott az a ködön keresztül.

    - Fehér holló! – gondolta. Összébbhúzta aztán a köpönyegét, s utána borzongott az elszálló madárnak.

    - Fehér holló! Hazug, fehérbe öltözött fekete kísértet: a rosszakarat… szimbolizált.

    Előtte nem messze széles, fekete sávvá mélyült a köd.

    - Mi lehet az? – gondolkozott. – Vagy már az erdőig értem volna?

    Szaporázta a lépéseket. A köd mögé letelepült sötétebb háttérből fényes oszlop halványodott elő időnkint.

    - Ott tűz van és emberek. Oda megyek.

    Elérte az erdőt. Nyurga fák fogózkodtak a ködbe, s alattuk gyámoltalan szellőcske küzsdölődött az otromba ködoszlopokkal. A tűz mellett emberek ültek; subás vállal, elhajló, kidudorodott hátakkal. Társalgásuk kiszaggatott gondolat csomókból állott. Egy-egy eldobott szó egy gondolat közepéből, s a többiek utána szőtték, bogozták a gondolatot. Új szó; új gondolatcsomó. Utána pipafüst, csend, tűzbe néző szemek, súlyos gondolatok. Pista oda köszöntött:

    - Adjon Isten!

    - Adjon! – fogadták kurtán, bizalmatlanul. Ez a hidegség elkedvetlenítette. Gyámoltalanul tétovázott.

    - Min dolgoznak? – próbálta kezdeni újból.

    - Láthatod! Semmit.

    - Melegedünk – morogták egynéhányan; – aztán elhallgattak megint, s kitartóan nézték a tüzet. Ő is. Egy bozontos fejű, ősz hajú vén csendesen kémlelte féloldalról, a süvegje alól. Megszólalt aztán:

    - Én ismerem magát, öcsém. (Melegebben tűztek rá a szemek). Mit keres itt? Nincs ám most sétálni való idő.

    - Nem sétálni jöttem én, bátyám.

    - Valakit keres?

    - Nem én senkit.

    - Hát?

    Pista szorongott. Miért is jött ide? Mit akar? Hová akar menni? Az öreg megpiszkálta a tűzet s várakozóan nézett reá.

    - Ki akarok menni a ködből, bátyám – válaszolt csendesen. Az arcok kutatva fordultak feléje. Értelmetlenül… Csak a vén székely nagy, szürke szemei fényesedtek megértően.

    - Üljön le öcsém! (Helyet szorított). Hát ki akar menni a ködből?

    - Igen, bátyám! – válaszolt biztosabban, de azért nem mert rájuk nézni. Elkalandoztak szemei a fák közé.

    - Hát értem, öcsém – folytatta az öreg. – Valamikor tanultam én is iskolákat. De kimenni a ködből nehéz.

    A többiek meredten figyeltek. Érteni szerették volna ezt az elmélyült beszélgetést. Az öreg tovább folytatta, felemelt hangon:

    - Mer’ köd, öcsém, sokféle van. Lehet köd a fájás is. Az itt terem. (A szívére mutatott). Az elől pedig nehéz felfutni, mer’ az mindenütt kísér. Magának is ott van a köd, a szíve fölött. –

    Az alakok megmozdultak. Értően csillantak utána a szemek. Bólongattak.

    - Úgy igaz a! Úgy a!

    Egy fiatalabb ember a térdére állott, s szenet tett a pipájára.

    - Igaz! Velem is ott volt Szibériába… mindig.

    - És lehet köd az átok is – tódított egy másik.

    - És az öregség – folytatta a harmadik.

    Elhallgattak újból. Szikrát fogott e néhány szóból a lélek, s árkot vágott a homlokukra a súlyos gondolatok eltemetése. Mert a székelyeknél a nagy hallgatás mindig csak temetés. A gondolatok temetése.

    Későre vette fel a szót a szürke szemű vén.

    - Maga még fiatal, öcsém. Jól hámlik a hársa. Maga előtt még csak ez az egy köd van. Azt is ki akarja kerülni?

    - Ez a legnehezebb köd, bátyám!

    - Igaz, de nekünk ez is háromszorosan van meg. Mégse futunk, mégis maradunk.

    - De én nem tudok maradni, bátyám.

    - De futni se tudsz, öcsém! Mer’ az a köd, amit a Hargita pipál, az övé is, de a tiéd is. Amit pedig a szíved terem, az a tiéd is, de az övé is. És a miénk is. Sokan próbáltak futni, nem lehetett.

    - Én nagyon akarom, bátyám!

    - Próbáld hét meg, öcsém, ha olyan nagyon akarod. Gyere velünk. Fenyőt vágni megyünk a havasra. Egy olyan csúcsot mutatok neked, amék mindig kinéz a ködből. Estefelére oda érünk. Még akkor megláthatod a leeső napot. A havasokat is tisztán, köd nélkül. Messze láthatsz onnan, egészen odáig is, ha képzelődöl, ahol már alant sincsen köd. Ott osztán szorítsd meg a szívedet, s verd le róla azt a másik ködöt is. Ha osztán megszabadulsz tőle, akkor siess vissza és haladj gyorsan, mer’ megint csak utól ér, ha nem sietsz. Próbáld meg, öcsém! Azután, ha visszafelé jössz, ne nézz senkire. És semmire se, mer’ itt találsz megakadni valamelyik atyádfia lecsüngő bajuszán, húgaid szemén, öreg fenyők tövén. Megakasztnak a patakok kövei is, s még az ösvényen is, amelyiken mész vigyázva lépkedj, mer’ az is itt fog. Csak előre nézz mindig, s ki a ködből, hogy el ne veszítsd szemed elől a ködtelen világot, ahová igyekezel.

    Így haladj vissza, hogy semmit se láss innen, mer’ mindenütt ott ül a keserűség. Az pedig nem ereszt el innét, mer’ te is itt születtél: neki születtél. A keserűségnek. –

    A szürkeszemű vén beszédje után lejjebb húzta a süvegét. Utána nyomkodta pipájában a parazsat a füstölgő dohánynak. A többiek egy-egy sóhajtást szűrtek a ködbe. A fiatalabb ember, a szibériás, fejszéje élét vizsgálgatta szótlanul odahajtott fejjel. Összecsomósodtak újból a gondolatok a kemény koponyákba, s egynémelyeknél ki is nézett a súlyosság a homlokára vágott barázdán keresztül. –

    Valamelyik odább taszította a féligégett fenyőfa törzsölt a tűzhöz. Fényes szikrák szaladgáltak felfelé, s lelket kerestek az irgalmatlan ködben. Átbukdácsoltak a fák ágai között, aztán meghaltak rövidesen, nyomtalanul.

    - A köd megöli a szikrát – mormogta az öreg. – De egy kicsit mégis világít. A szíved köde azonban minden szikrát megöl, ha menekülni akarsz tőle. Semmi se lész, még egy nagy sírás se. Mer’ sírásod máshol pityergés, amit kikacagnak, bánatod csak a te szívedet mázolja feketére; a többieké piros marad. Máshol a virág se a tiéd, a fa se a tiéd. Még a köd se a tiéd, ha van. Csak a szíved köde a tiéd, de az egyedül a tiéd, s az megfojt téged. Beléfulladsz. Úgy hoz vissza a Hargita magához, mer’ az övé vagy. Próbáld meg, fuss, ha tudsz!

    - Elakadtak a szomorúságba’ bátyám! – feleselt csendesen Pista.

    - Elakadtunk… – mormogták az atyafiak.

    - De meg nem akadtunk soha, öcsém! – Emelte a fejét az öreg.

    Összenéztek a többiek is, keményen. –

    - A szekér is sokszor elakad – tódította valamelyik.

    - Mégis csak kiszabadítják, egyszer se marad ott… vélte a másik.

    - Kiszabadítjuk, bizony – nyomta meg a szót a fiatal, s félig utána emelkedett.

    - Mer’, egyszer minden kiszabadul. A ködöt is megissza a föld. A szikrák is tovább élnek, tüzet is foghatnak – beszélt az öreg. – Csak tartani kell a rudat, s nem kell elereszteni a fejsze nyelét. Ösvényt tapostunk a havas hátán, ott járunk a fenyőbe. Kivágjuk a fákat, s leeregéljük a völgybe. A fenyő nem fogy el a havas fejéről, de egyszercsak elfogy az átok… a gyűlölet is. Akkor elfogy a szívetekről is a köd. Mer’ változni kell a világnak, s egyszer már ideje, hogy tisztességesen változzék.

    - Úgy lehet! – vélték az atyafiak.

    Kiveregette pipáját az vén. Felállott s lerázogatta a subájáról az odacsapzott nyirkot. Hasonlóképpen cselekedtek a többiek is. Karjukra akasztották a szerszámokat: a fejszéket, s rávártak a készülődő öregre. Nedves cserhét dobott a tűzre, s reá is taposott, mertha nedves is az erdő, az óvatosság sohase árt. Aztán rálépegetett az ösvényre.

    - Indulhatunk! –

    Megérintette a Pista vállát. –

    - Maradjon megöttem, öcsém. –

    Elindultak hosszú, egyenes sorban. Legelöl az öreg, s csak hátrább a fiatalabbak, mert tempóját kell tartani a menésnek. Így mentek hallgatagon a hallgató erdőben. Szót hiába nem vesztegettek, de szemükből kileselkedtek a nehéz, lélekalatti gondolatok. A havas, a fejét földbe fúró patak, az egyenesre meredt fenyőfák sorba állott légiója, a nagymérvűség és nagyszerűség, a havasi világ sok titokzatossága régen szimbólumkováccsá oltotta a szívüket. Akármit láttak, – a háta mögé néztek, s ott meglátták magukat úgy, ahogy a szívük közepéből élték a világot. Azt látták, ami eltemetve volt, de kikívánkozott szívük ködéből. És agyukban mesésen zengett vissza a havas rejtelmessége, s szemükben a megértés nyilatkozott az ágaskodó bokorra, a hosszában lefeküdt fenyőre, a háznagyságú mohos kőre. Mesék keltek ki szaporán tovább haladtukban, de csak az övék maradt a meseszó mindörökre, mert ajakra nem szedték. Talán nem is tudták volna oda szedni sorjában, hímesen, ahogy megszülettek. A szürkeszemű vén fejében még a Pista ügye virágzott csendesen.

    - Fiatal, mint a sudár fenyő, de már megmarkolta a szívét a köd. Nekünk ilyen korunkban nem volt köd, sohasem, vagyha volt, elvertük. Nekik így hozta az új világ, s ők el se verhetik, mer’ a fa nem mehet el, ha odút talál alatta a farkas…

    A vén fenyő kidől, s mi végig lépdelünk a hátán a dolgunk után… Elmállik, de új terem a nyomán.

    A szakadékban örökkön kiabál a patak, mintha mindig májusi vecsernyét énekelne az öreg Istennek. Vajon neki miért van szüksége az imádságra? De ahol ő imádkozik, oda még a köd se szállhat alá…

    Annak a fának is hátára ült az öregség. Derékba roggyant, s úgy várja az első Istenharagját, hogy keresztül fektesse derekát az ösvényen.

    Ez az istenverte köd még a madarak torkán is odafojtotta a vigasságot. Mintha egy nagy ponyvát terített volna valaki az erdőre.

    És így verte tovább a gondolatait, s lépteivel az ösvényt.

    Eszébe jutott az is, hogy mit ígért ennek a fiatal futamodónak. Olyan helyre küldi, ahol kimehet a ködből. De vajon a lelke ködét levetheti-e?

    Szaporábbra ösztökélte öreg lábait s botként használta a fejszéje nyelét. Így haladtak fölfelé s csendesen szuttyogott lépteik nyomán az elázott haraszt. –

    Pista szorongott ebben a megmerevült hallgatásban. Szíve dobogása törögette a csendet, s a vén Hargita meséi neki is csírázni kezdetek a szíve tövén. Mert a mese mindenkibe bele születik a Hargita tövén, s csak ködöt vár, hogy fájdalommá váljék, vagy riogatást, hogy a magasba riadjon, s csillaghullást, hogy sírás legyen belőle. Pista pedig ott érezte mind a hármat táncot járni a szívén. A köd rég ott volt, s fájdalommá is csuklott sokszorosan. Jött a riogatás is a szürke szemű vén szavaiban, s nyomon követte ezt a csillaghullás, hogy sírás fakadjon belőle. Az idegen ég fényes csillagai hulltak egymásutánban előtte, mert érteni kezdte már, hogy azok a csillagok nem neki fényesek, hogy egy sem az övé. Az övé a köd, ami a Hargita lábainál ül, s ami a szívére nehezedik. Övé a riogatás, hogy más is riadjon; és övé a csillaghullás, az idegen ég csillagainak lehullása, hogy másnak ne maradjon belőlük gyámoltalan ábránd kergetésre. Mert ő a Hargitáé, mint az odatermett fenyő, az ott bukdácsoló patak, a bokrok alján reszkető fűszálak s a kicsi virágok a dombok tetején. Ki is kívánkozott belőle a megriadás, de csak ennyit tudott mondani.

    - Bátyám! Ide esteledünk.

    - Ne féljen, öcsém! Mi ahajt a tisztáson megállunk szállást csinálni. Maga csak menjen, s egy negyed óra se kell, eléri a csúcsot. – Menjen föl reja. Kiér a ködből. Jó szerencsét, öcsém. Szeresse az Isten. –

    Pista elindult, de megtorpant benne a határozatlanság. –

    - Bátyám! – Szólt vissza csendesen. – Itt maradok, mért menjek tovább?

    - Előre csak, öcsém! Fele út, nem út! Ne féljen semmitől. Itt kap, ha vissza vágyakozik hozzánk. – Csak fennebb!

    Az atyafiak köréje gyűltek megtárgyalni a szállásverést. Senki se törődött vele. Térdei még belebicsaklottak az akarásba, de aztán csak megindult csendesen. Nem sokára már húzta-vonta magához a csúcs, ahova nem ér fel a köd, s ahonnan távol világok nemtörődöm örömei, napfényes mezői integetnek feléje. Ahol el kell felejteni a szívet szorító ködöt, mert az ember mindenütt csak ember, s ha itt magába fojt valamit, túl csillagfényes elfelejtés bíztat. Ilyen az ember, vagy ilyennek kell lennie.

    A köd alá fojtott élet, súlyosságát már nem érezte. A könyvek világa más, és mindenüvé elvisz – ötlött a fejébe – Én nem akarok itt maradni a köd alatt. Előre a csúcsig!

    És ragadta így az akarata. Ziháló mellét nem tudta lenyűgözni a fáradság. Gyors lábakkal szaladt… szaladt a vágya. s ő akaratosan, beleráncolt homlokkal törtetett utána. –

    - Hajó! Hahó! hó!

    Csak nem kell elveszíteni a bátorságot, csak előre, mindig tovább… Itt kell felejteni ezt a ködhöz nyűgözött földet, s tovább… mindig csak tovább…

    Egy hatalmas sas repült fölötte méltóságosan. Majd gondolt egyet, s sebesen nyugatnak vágott. Egy pillanatig elfödte Pista elől a napot, mintha egyenesen beléje repülne, aztán félre libbent, s villámgyorsan fogyott belé a messzeségbe.

    Pista utána intett diadalmasan.

    - Eredj csak! Testvérek vagyunk.

    A sas azonban csak körözött. Pár perc múlva előtűnt újra, s visszaszállott egyenesen a csúcs fölé. Libbent még egyet-kettőt, aztán leereszkedett mögéje.

    - Hát igen, – gondolta Pista – vissza kellett jönnie, hiszen a hegyek termették. Itt a hazája, mit keressen másutt? Eszébe jutott, hogy mit kiáltott utána az imént.

    - Testvérek vagyunk! Csakugyan, hisz mindkettőnket a helyek szültek. Csakhogy ő nem hagyja el a hegyeket. –

    Elgondolkozott mélyen.

    Leült azután, s tüzelő homlokát simogatta. Szemben vele a nap már araszosokat lépett. Egy nehány pillanat még, s reá ült a hegy tetejére. Aztán ott se volt jó: mögéje bújt. Egyszerre elfogyott az aranyos fény. Az alant gomolygó ködtenger sűrű szürkesége tömörödött, s a hegyvidékek boszorkány meséi kacsingattak torz arccal ki belőle. Mélyéről tompa fejsze csapások bugyborékoltak felfelé.

    - Ott lent dolgoznak az atyafiak – gondolta Pista, s egyszeribe elébe állott a ködből a szürke szemű vén székely. Megmozdult alatta az erdő, szemei tágabbra nyíltak, s úgy vélte, hogy mesélni kezd most a Hargita erőszakos, borzalmas meséket. Aztán egyszercsak hangok is kezdtek átszűrődni a ködön a fejszecsapások mellett, s egy furcsán kanyargós székely nóta foszlányai vergődtek keresztül a sűrűségen. Kijajgatott belőle a ködbefojtott szív vergődő ülése, dobbanása: a Hargita lelke, fenyők illata és minden, minden kimondhatatlan rezgése a panasznak, fájdalomnak, amit csak a Hargita világa: a köd, a fenyők, az estbe öltözködő csúcs tudnak utána színezni a gyámoltalan emberi hangnak.

    A fiatal székely énekelte ott lent esteli nótáját, s utána dörmögték az öregek.

    És a homályban testet öltött a kicsorgatott fájdalom, szellem kezével megfogta a fiú szívét, megszorította, úgy, hogy a szemén csordult ki bánata patakja és aztán húzta, vonszolta lefelé a nóta után, amit utána mondott a köd, utána énekelt a patak és utána zizegtek a fák. A székely atyafiak nótáját, íme, utána nótázta a Hargita, mert ő volt a mester. Ott lent csak tanítványai próbálgatták a szavát.

    És Pista ment… ment a nóta után lefelé, az atyafiak közé, részt kérni a fájdalomból.

    Ott várta már a szürkeszemű vén, távolabb a tűztől egy fenyőfa tövében.

    - Bátyám – zokogott ki belőle az átömlött sok, sok fájdalom. – Tudom már, hogy az én szívem virága másnak nem virág, hogy sírásom másnak pityergés, amit kikacagnak, hogy bánatom csak az én szívemet mázolja feketére. De ugye, bátyám, itt szabad sírni mert ti is velem sírtok, s a ti szívetek is fekete. Mondd, mit csináljak?

    - Fogd, fiam, ezt a fejszét! – Ezt a fenyőt neked szántam. Vágd ki, mert a munka a fájdalom imádsága. Ezzel verjük mi a ködöt. Régóta. Nézd! Gyérül is már. Hátha holnap tiszta idő lesz! Fényes napsütés.