Oláh Gábor: Madách

Kristályokból rakott gondolat-palotádnak
Egy tört szöglete nincs, és minden oszlopja pompás.
Spinóza módjaként egyensúlyozva vágnak
Átlátszó termein át: az ősi jó s a Rontás.
A roppant forgató tengely két sarkaképpen
Egymást lebegve tartja szilárd Rossz, balga Jó,
Örök két angyala Istennek, már az Éden
Tündéri kertjében is egy célra szárnyaló.
Az Ádám hajnalát Lucifer éjszakája
Örök kettős törvény hatalmával szegi;
A küzdelemben zúgó vad diszharmóniára
Magas harmóniák dalát zengetve ki.
A küzdő férfinak szebbé tört árnyaként
Útját sugárba szórja a változandó Asszony,
Erénnyé játszva bűnét és bűnné az erényt,
Hogy bárki bármit vessen, diadalt ő arasson,
Mert örök diadalma a megfogamzott gyermek,
Az élet végtelenje, a biztos szent jövő,
Ki új csaták hevére már eljegyezve termett,
Az Úr osztovátáján ember-sorsot szövő.
Tragikus szembe-harcát itt vívja lankadatlan
Az égbe tört Egyén s a porba fúlt Tömeg,
Egymás nagy érdekét a döntő pillanatban
Elgáncsolt szellemekként soha nem értve meg.
Itt zúg örök himnuszt a végtelen világok
Kerengő csillag-árja a titkos Alkotónak,
S parányi szűk körökben pislogó gyönge lángok
A mikrokozmosz éjén sugárt nevére szórnak.
A véges, végtelen: egy Akarat szavára
Egy láthatatlan tengely sodrásán úgy forog,
Hogy minden ellenes egymásnak ősi párja,
Élet-halál, erény-bűn, Gonosz és Angyalok,
S a zengő Mindenségnek ormán még láthatatlan
Ülvén, teremtett művét szemléli a nagy Úr,
Magát tükrözve változón sok milliárd alakban,
Örök szépséget szólván kimondhatatlanul.