Szulik József: A segítő Szűzanya, Hattyúdal, Hit, remény, szeretet; Szülőföldem, Uram, tied vagyok!

Szulik József:

A segítő Szűzanya

Járok-kelek e világon,
E sötét völgy fenekén…
Zordon szirtek bús pályámon
Mint megannyi szörnyű rém!
Éj gyanánt hull rám az árnyék –
Eltévednék idelenn,
Szűz anyám! ha napsugárként
Nem ragyognál énnekem.

Rút világ ez körülöttem:
Mi vidítsa szívemet?
Szennyes vágy küzd itt szünetlen,
S hajhász aljas érdeket.
Undorodva, szemfedőmnek
Keresném fel rejtekét,
Szűz anyám! ha szende fényed
Te reám nem hintenéd.

Zúgó vészek ostromolnak
Mint hajót a tengeren.
Szirtekhez örvények vonnak,
Fenyegetve rémesen.
Tehetetlen gyarlóságom
Meg nem óvná éltemet,
Ha nem intézné kormányom,
Szűz anyám! erős kezed.

Ülve gyászos füzek árnyán
Temetőben, sírokon;
És zokogva búsan, árván,
Lecsüggesztem homlokom:
Sírban volna csak reményem,
Szűz anyám! ha szent kegyed
Nem mosolygna rám szelíden
Nem mutatná az eget.

Hányszor ülök elhagyottan
Néma, gyászos éjszakán,
S részvevő szív meg nem dobban
Vérző keblem bánatán:
Éjem nem is érne véget,
Megölhetne bánatom,
Szűz anyám! ha szent részvéted
Nem hozná meg hajnalom.

Megfutottam már pályámat,
Nem sok lehet hátra még:
Nézegetem jobb hazámat,
Hol a sok szép csillag ég.
Ott ragyogsz te, Szűz anyám!
S szent kezeddel integetve,
Bíztatsz áldást hintve rám!

Szulik József:

Hattyúdal

Minapában elbúcsúztam a világtól,
De kegyelmet nyertem aztán a haláltól;
Nem elég még neki, amit már szenvedtem,
Itt hagyott még egy időre a kegyetlen.
Hej, pedig be jobb is volna lenn a sírban,
Úgy sem lelek enyhet én már földi írban!

Úgy zöldülne a gyepszőnyeg már felettem,
Hűs árnyékot borítna rám sírkeresztem.
A fűzet még most ültetnék sírhalmomra,
Nem susogna még felettem hajlott lombja;
Gyenge ágán még madár nem énekelne –
De a harmat öntözgetné reggel, este!

Oh mi békén nyugodnám a síriágyon,
Míg most nyugtom éjjel-nappal nem találom;
Elfáradtam már a kínban, szenvedésben,
Hulló csillag lett fölöttem reménységem!
De ne hagyj el, béketűrő kitartásom,
Mert hogy’ állok majd meg a végszámadáson?

Nézz csak, lelkem, megváltódnak homlokára:
Rózsa-e vagy tövis-e a koronája? …
Ah csókolom, Üdvözítőm, keresztfádat,
Mely úgy nyomta vértől ázott gyenge vállad’!
Éljek, haljak, kínban égjek, vagy enyhüljek,
Csak teveled Jézus, egykor egyesüljek!

Szulik József:

Hit, remény, szeretet

Hiszek tebenned, édes Istenem!
Hisz benned élek, mozgok és vagyok;
Akárhová tekintek, mindenütt
A te kezed nyomára akadok.
A napba nézek: ott ragyog neved,
S az éj sötéte hirdet tégedet.

Remélek tebenned, édes Istenem!
Hisz szent fiad mihozzánk földre szállt;
Ki, mint reményünk biztos záloga,
Halálával legyőzte a halált.
Ki eltávozván, itt maradt velünk,
Kenyér színben lelki eledelünk.

Szeretlek téged, édes Istenem!
Hisz szent kegyed betölté szívemet;
A Szentlélek, kit elküldtél nekünk,
Lakást magának a szívembe vett.
Oh boldog én! míg téged bír szívem,
Mert benned mindent bírok, Istenem!

Hiszek, remélek benned, Istenem!
Szívem szerelem érted lángol, ég.
Ez a hármas kapocs, mely engemet
E földön is hozzád fűz magas ég!
S ha vándorlásom olykor bút okoz,
Vigasz reám belőled áradoz.

Szulik József:

Szülőföldem

Nem ez az én kedves
Szülőföldem tája,
Másfelé vonz engem
Forró szívem vágya.
Messze, messze délen,
Boldogabb vidéken
Van az én világom.

A vén Dunának ott
Elszakad egy ága,
A mely ott folyik egy
Szép város aljába?
Az a szép város ott fenn
Az én szülőföldem,
Kedves szülőföldem!

A piaccal szemközt
Áll egy kerek sziget;
Benne ezer madár
Csattogtat éneket.
Sokszor ott lelt engem,
Mikor ott merengtem,
A piros esthajnal.

Maga a szép város
Boldogság tanyája;
Benne fekszik az én
Édes anyám háza.
Áldás legyen rajta;
Áldott, aki lakta!
Szívem ezt óhajtja.

Mikor, mikor jő el
Majd az a boldog nap,
Melyen én titeket
Újra látni foglak:
Édes anyám háza,
Szülőföldem tája,
Boldogság tanyája!?

Vagy tán nem is látlak
Már titeket soha?
Még csak meghalni sem
Mehetek én haza?
Itt hervadok el én…
És sírom tetején
Nem ejt könnyet senki.

Szulik József:

Uram, tied vagyok!

Istenem, Istenem! áldom jóságodat,
Meg nem hálálhatom soha irgalmadat;
Tulajdon képedre alkottál engemet,
Velem ismertetted csodás szerelmedet!

Tétovázó elmém fordul jobbra, balra,
Amint a világnak hiúsága csalja;
Űzöm az árnyékot, boldogságnak vélve,
S behunyom szememet az igaz napfényre.

Szeretem azt, amit nem kéne szeretnem;
Ezerféle érzés háborog keblemben:
Repdesek mint madár képzeletem szárnyán,
Míg összeroskadok magányosan, árván.

Nem találom azt meg, ami után vágyom:
Mert csak itt keresem, e hiú világon.
Hívsz pedig magadhoz ezerféleképpen
A te neved fénylik a csillagos égen.

A te szavad zendül szellő sóhajában,
S a mennydörgő vihar harsogó hangjában,
Őrszemed világít a napnak fényében,
Jóságod mosolyog a liljom kelyhében.

Te szólasz én hozzám a nagyvilág által…
Amivel csak bírok, mind az csak te rád vall:
Hajnal hasadása, alkony borongása,
Reményem kelése, szívem csalódása.

Elmúló éveim hátramaradoznak,
S engemet előre sírom felé hoznak;
Édes ifjúságom elhalt örömei
Intenek: ne felejts égre tekinteni!

Már elment mellőlem annyi jó barátom,
Magamra maradok tenger pusztaságon.
Mert az lesz a világ, sivatag lesz nekem,
Vánszorgok rajta, mint elhagyott idegen.

Őszi leveleknek szomorú hullása,
Őszi fellegeknek gyászos borongása
Intenek – vagy inkább te intesz általok:
Siessek te hozzád, mert a tied vagyok!