Szulik József áldozópap, költő

Amikor kitaláltam, hogy írok az irodalmi előidőkről a magyar literatúrában, nem számoltam azzal, hogy aki rendszeresen velem halad az emlékidézésben elkedvetlenedik, mert csapongok, mert az általános szokásokkal ellentétben én nem a valós eseménybeli- időbeli sorrend vagy értékrend szerint haladok. E figyelmeztetés ellenére most írni akarok azokról az árnyalakokról is, akik már több mint száz éve alusszák örök álmukat, akik a XIX. századtól a XX. század első harmadáig a másodvonalú-kevésbé közismert magyar irodalmat jelentették szerte a Magyar Királyságban, hiszen ennek az irodalomnak központi nagy alakjait azért inkább ismeri az Olvasó. Az előidőkre visszanyúlva sokszor csak halvány figuráit találjuk meg a múltban e meg nem világított szereplőknek. Az évfordulós megemlékezések viszont sokszor kapóra jönnek az ilyen felidézéseknél. Amikor kimondom, Szulik József nevét például az 1800-as évek utolsó évtizedeiből, magam is csodálkozom, hogy sikerült a családi könyvtárban meg a drótvilágban, a régi újságokban itt-ott rátalálnom emlékére. A délvidéki magyar irodalom kapcsán leginkább Herczeg Ferenc jut az ínyenc irodalomszerető és ismerő olvasóközönség eszébe. Itt és most azonban a Vajdaságban plébánosként szolgáló Szulik Józsefről van szó, a katolikus szellemű irodalom buzgó munkásáról, a tudós papköltőről és műfordítóról,az elfelejtett esztétáról, aki e tájon élt és alkotott. Bajáról indult ki életútja, elég izgalmas életében a vajdasági Koluton, Bezdánban, Bácskatopolyán töltött el esztendőket kápláni sorban, végül előléptették óbecsei plébánosnak. Fel kellett kutatnom az otthonomban található egész irodalmi hagyatékát, megjelent könyveit, amelyekből mindösszesen egy-egy példányra leltem. Fel kellett kutatni a világhálón még-már fellelhető korabeli folyóiratokban és az újságokban megjelent „széptani” értekezéseit, és kibányászni abból a hagyatékból, miért nevezték egykor, halála után, enyhe sírontúli vállveregetéssel „a katolikus irodalom Gyulai Páljának”. Az emberi lélek összetettségében még nem hétköznapi kiváló szellemek és nagy költők is kerülhetnek néha teljes életútjuk vetületében ilyen-olyan egyoldalúan megkülönböztető és szétválasztó irodalmi mérce vagy akár vád alá. A misztikum azonban még mindig csodaszer a szerkesztői válogatásban, magából a múlt korszelleméből is sokszor érezhetjük a transzcendálisnak bűvös kiáradását, amely számomra is fontos mérce.
Szulik József emlékidézésében és rövid életrajzában nagy segítségemre volt egykori szemináriumbeli társa, az a Lévay Mihály, aki a költő nővérének megbízásából, a költő halála után, 1896-ban kiadta összes költeményeit és műfordításait. Lévay írta így utószóul paptárs barátjáról – mi is ebben a szellemben olvassuk költeményeit, műfordításait – „Szulik nem volt valami kiváló szellem, sem eredetibb költői egyéniség; de egyike költészetünkben a neves angol költő Longfellow által emlegetett kisebb énekeseknek, akiknek dalán elandalog a lélek, fölmelegszik a szív”.
Így van ez jól. Mert nem szabad túlzó hírnév híján Szulikot és társait durván félrelökni őket utunkból, nem szabad behinteni a feledékenység szürke porával. De ugyanakkor kegyelettel kell megállapodnunk fölöttük, hisz egy-egy mélyen érző szív, talán kihulló létének-vérének árán fakadt
virágok ezek, még akkor is, ha nem egy irodalmi óriás, hanem „csak egy-egy trubadúr” szívéből fakadtak elő.

Az ima ereje

Vándor út az élet, elég régen járom,
Megöntözte sűrűn omló izzadságom;
Meg is botlott lábam itt-ott egy-egy kőben…
Messze lebeg a cél, mint csillag előttem.
Roskadozok olykor, el vagyok fáradva,
Küldöm fohászomat búsan a magasba.
Mint a hű vándorbot vándorutast könnyít,
Égbe szálló imám engem is úgy enyhít.

Tengeren is járok, gyenge hajó hordoz –
Vágyakozik szívem a mosolygó parthoz.
Messze, messze fénylik, ködfátyol borítja…
Zöld liget-e vajon, vagy kopár kőszikla?
Fölleg is tornyosul, vihar is fenyeget:
Jaj mennyit aggódom, szorongok, remegek!
Ha nem imádkoznám, kétségbe is esném:
De a remény fenntart, földeríti elmém.

Mint homályos alkony csöndes völgyi tájra,
Rám is úgy borul a búbánatnak árnya.
Be magam maradtam! … Annyian elmentek;
Akiket szerettem, kik engem szerettek.
Az alkony homályát pár csillag deríti,
Fényét egy-egy vigasz olykor rám is hinti;
Ha könnyes szemet az égre emelem,
És Istenhez esdő imám elrebegem.

Aki homályban jár, be könnyen eltéved:
Én is eltévedtem olykor, Uram, tőled!
Verhetem mellemet, óh van okom rája!
Lelkemet félelem, aggodalom szántja.
Jaj, jaj, igaz Bírám, ha bűneim néznéd,
Soha se láthatnám szent országod fényét!
Úgy zokogok hozzád, mint fiú apjához,
Irgalmadért esdek s ez vigasztalást hoz.

Mint a fölkelő nap lángfénye szétragyog –
Baglyok, denevérek, vészes vadállatok
Odújokba térnek; úgy, ha imádságom
Földeríti elmém – minden vészes álom,
Minden rút kísértet, helytelen indulat,
Földhöz tapasztó vágy és gonosz gondolat
Fut tőlem… óh ima, óh erős fegyverem,
Nehéz óráimban légy velem, légy velem!

Túl részletes fiatalkori életrajzát nem ismertetem. Szulik József 1841-ben, február 28-án született Baján, Bács-Bodrog vármegye; iskoláit is ott, meg Pécsett végezte. Már gyermekkorában nagy kedvvel tanulgatta mostohaapja könyveiből [Szulik atyja fia születése után nem sokára meghalt] a verseket, melyeket itt-ott el is szavalgatott. Ifjú korában nagy hatással volt rá tanárának – Kolmár Józsefnek, Petőfi barátjának[ http://www.szozat.org/index.php/emlekezet/8347-benyovszky-karoly-kolmar-jozsef-petofi-baratja] – buzdítása és példája; ennek tulajdoníthatjuk, hogy a főgimnáziumi tanulók »Emlényében« és az akkori szépirodalmi lapok egyikében-másikéban többször jelentek meg költeményei[első a „Boros Mihály Kalauzában” 1857-ben] a törekvő ifjúnak, aki „Vodica” című legendájával pályadíjat is nyert. A gimnáziumot elvégezve, belépett a kalocsai papneveldébe. Szíve forró vágya, anyjának óhajtása vitte őt oda, hol a szelíd lelkű ifjút nagyon megkedvelték. Papnövendék korában írta „IV. Béla” című elbeszélő költeményét, mellyel az „István bácsi naptárának” 4 aranyas pályadíját nyerte el.

„Dicső király, Béla király,
Magyarok királya,
Miért ült ki a búbánat
Nemes szép arcádra?
Az a könnycsepp szemeidben
Hej nem jót jelenthet!
Nem szokott az sírni, kiben
Oly szív ver, mint benned.

Nem is sírnál, jól tudom, te
Tenmagad bajáért,
Hanem ugy-e ki ne sírna
Egy egész hazáért?
Hej tenélted volna vészben,
Te azt föl sem vennéd,
Sőt népedért áldozatul
Szívesen letennéd.”

/IV. Béla király, részlet/

Teológiai tanulmányainak elvégzése után, mert fiatal volt még, nem szentelték fel áldozópappá, hanem mint diakónus működött a bácskai Kolluthon. Pappá 1864-ben szentelték; de mert folytonos szellemi munkássága megviselte gyenge szervezetét, egyházi hatósága egy időre felmentette őt hivatalos dolgai alól. A gyöngéd ápolás megmentette Szulikot az életnek, Kolluthról Topolyára, majd Bezdánba küldték káplánnak. Utána, 1809-ben, Kalocsára vitték be a kiváló tehetségű fiatal papot képzőintézeti tanárnak és hitoktatónak, a Miasszonyunkról nevezett szegény Iskolanénék intézetéhez. Jó szíve, szelídsége, nyájas bánásmódja annyira elragadta tanítványait, hogy mindig meleg szeretettel vették őt körül.

Honvágy

Olyan vagyok, mint a fecske,
Ha az ősz már közeleg:
Vágyakozom messze, messze,
Itt nyugalmat nem lelek.

Volna szárnyam, elrepülnék
Hozzád, szép szülőhazám;
Karjaid közt a megnyugvás
Édes enyhe várna rám!

Kalocsai tanár korában igen sokat olvasott és írt. Nemcsak a magyar költőket, akik közül különösen Tompát, Petőfit, Aranyt és Tóth Kálmánt kedvelte; hanem a francia, angol és német költőket is sorra vette, kiknek nem egy művét magyarra is fordította. Bezdáni káplánkodása idején, 1868-ban, adta ki egy kötetben verseit ezen a címen: »Szulik József költeményei 1857–1867«. A könyv Pesten jelent meg a kor neves könyvkiadójánál Emichnél, és hamarosan elkapkodták annak minden példányát a fiatal költő ismerősei.

Hajnalban

Oh jó anyám, ki távol messze földön
Fekszel kemény kórágyon betegen,
Enyhül-e kinod, mikor a hajnal jön
Elhintve fényét fákon, téreken?
Lerázva tagjaimról s két szemembül
Az álom fátylát s terhes nyűgeit.
Fájó emléked lelkemben megcsendül:
Hallom nyögésed', látom könyeid'.

Ki hosszú éjjel fájdalommal küzde,
Epedve vár az hajnalhasadást,
Mely a sötétség rémeit elűzve,
Hoz harmatot, reményt, vigasztalást.
Miként a lant, megzendül a fák lombja,
Mig a kelő nap dicsfényében ég;
S a bús beteg ujult reménynyel mondja:
Éjemre, ah, uj nap derüle még!

Igy várod-e a hajnal hasadását,
Szivem szerelme, anyám, édesem?
Álmatlan nyögve hosszú éjszakán át,
Reményre kelsz-e, bizva csöndesen?
Vagy tán nem ismer földi fényt szemed mái-
Mert látod azt a nagy, sötét kaput,
Amely mitőlünk mindörökre elzár,
Amelytől vissza nincs nyom, nincsen út.

Oh jaj ne lépd át küszöbét, ne még, ne!
Nyisd föl e hajnal fényének szemed.
Imám és sohajom repül az égbe
S kér enyhülést és életet neked.
Énnékem úgyis éj e földi élet,
Szerelmed itt egyetlen csillagom.
Eltévedek, ha elveszítlek téged,
Nem lesz vezérfény vándorutamon.

Kuthen alias Barina Vendel[http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/19397-barina-vendel-alias-kuthen-romai-katolikus-lelkesz-kolto], a hatvanas évek neves poétája, meg is bírálja a kötetet; de Szulikhoz intézett levelében csak ennyi van a dicséretből: „Ha oly tehetséget nem látnék benned, aminő van – megdicsértelek volna”. Kuthen eme őszinte sorai csak újabb munkásságra sarkalták Szulikot, akit érseke 1872-ben Közép-Németországba és Ausztriába küldött pedagógiai tanulmányútra. Ebbéli tanulmányai részint lapokban jelentek meg, részint naplójában vannak megírva.

Édes anyámhoz

Édes anyám, szegény édes anyám!
Ím itt vagyok s te nem ismersz reám;
Szemeidnek hamvadó sugára
Bágyadtan néz fiad bús arcára.

Ez a szív – mely mindig értem égett;
Mely nem ismert távolt, messzeséget;
Szeretettel ölelt a távolban:
Már nem lángol, alig-alig dobban.

Ez a kéz – mely imára kulcsolva
Emelkedett értem a magasba;
Mely úgy ölelt, mely úgy áldott hajdan:
Lehanyatlik hidegen, bágyadtan.

Ez az ajk – a melynek édes szava
Sebeimre enyhe balzsam vala,
Mely hő csókkal árasztá el arcám:
Néma, fagyos, nem is mosolyog rám.

Hadd boruljak áldott kebeledre,
Csókot hintve ajkadra, kezedre!
Hadd hulljanak könnyeim föléje,
Mint maholnap sírod keresztjére.

Ó-Becse római katolikus hitközsége 1878. augusztus 20-án egyhangúan plébánosává választotta az akkor már hírneves papot, akit 1881-ben a király kegye a B. Sz. Máriáról nevezett ábrahámi címzetes prépostsággal tüntetett ki. Ugyanakkor érseke négy esperesi kerület iskolalátogatójává nevezte ki őt, majd utána következő évben esperessé. Hivatalos teendőit nagy buzgalommal végezte új állásában is, melyeknek teljesítése már maga nagy munka lett volna a betegeskedő költőre nézve. De fáradni nem tudó lelke ezenfelül még irodalmi munkálkodásának folytatására is ösztönözte őt és majdnem naponként jelentek meg Szulik tollából hol a fővárosi, hol a vidéki lapokban esztétikai vagy kritikai tanulmányok, pedagógiai, társadalmi, kulturális irányú cikkek, tárcák, útirajzok, elbeszélések, szabad beszédek, költemények egyaránt.„ Nincsenek kételyei, tépelődései, melyeknek szívtépő, lelket őrlő őrjöngései megdermesztik a szívet s megállásra kényszerítik az úton átmenőket. Nem tud magával lesodorni a gondolhatatlan mélységek sötét örvényeibe, hol sohasem hallott keservek megrázó sirámai zokognak. Nem tud magával felvinni az égbe nyúló sziklák ormaira, honnét, midőn a vihar zúg, midőn a föld remeg, midőn a szélvész csatázik, a villám fényinél egy pillanatra a nyitott égbe láthatunk. Lantján nem szólalnak meg soha az emberi nem egyetemének, a kornak, a századnak felkiáltásai, vágyai, sóhajai, midőn a költő dalából nem az »egy«, hanem az egész emberi nem beszél”, írták róla egy méltatásban.

„Oh jaj nekem, mily múlandó
Ez az élet, mily rövid!
Oh jaj milyen változandó
Mindenünk e földön itt!
Tegnap szemem még mosolygott
S ím ma sírok csöndesen :
Ah nem leszek én itt boldog
Állandóan soha sem!

Megcsal minden reménységem,
Bármi szépen biztatott,
Amiért szeretve égtem,
Mit hozott? csak bánatot!
Sírhalmokon járok, bolygok,
Újakon, régieken:
Ah nem leszek én itt boldog
Soha, soha, soha sem!”

/ Oh jaj nekem, részlet/

Ezenfelül még arra is ráért, hogy a Szent István Társulat kebelében 1887-ben megalakult „tudományos és irodalmi osztálynak” létrejöttén fáradozzon, melynek mindvégig szorgalmas tagja is volt. Életének utolsó tizenhét hónapja nem volt egyéb, mint hosszas haldoklás; de azért munkás kezéből a tollat nem bírta kicsavarni a nagy betegség sem, míg 1890. május 31-én délután, Óbecsén el nem búcsúzott ettől a világtól örökre. Negyvenkilenc éves korában hunyt el, áldozópapságának 26-dik évében.

Esti kép

Elhangzott az estharangszó,
Lenyugodott már a nap,
Fönn az égen méla csönddel
Piros felhők szállanak.

Messze, messze napkeletnek
Viszi őket el a szél,
S a mint viszi tündérszárnyon,
Velők suttog és beszél.

Amott áll egy kis kápolna,
Csöndesen néz ég felé,
Kis keresztjét a lehunyt nap
Sugara beszínezé.

Azután eltűnik minden,
A mi eddig fény vala,
Leborúl a csöndes éjnek
Titokteljes fátyola.

Erdőn, síkon mély homály ül,
S béke csöndje ünnepel,
Ezt ha egy lomb suttogása,
Egyéb nem zavarja fel.

És még egyszer megzendűl a
Csalogánynak bús dala,
Mint az elnyugvó természet
Búcsúzó vég szózata.

Lelkemen egy méla érzés
Sötét árnya vonul át
Megsiratom az elszállott
Felhőt s a nap sugarát.

S hol utolszor láttam égni
A nap búcsusugarát,
A kápolna kis keresztje
Villog képzetemen át.

Ah sorsom homályos éje!
Benned is egy fény rezeg
Keresztemen: a remény, hogy
Az a mennybe fölvezet.

„Szulik halálával egy időben jelent meg újabb költeményeit és műfordításait magában foglaló kötete »Visszhangok« címen, melyet Ferenczy József rendezett sajtó alá a győri »Egyetemes Könyvtár« kiadásában. De azéért a költő halála után mindinkább általánossá vált az óhajtás, hogy költői pályáját a maga teljességében feltüntető kötet adassék a közönség kezébe: részint, mert első kötete rég elfogyott; részint mert második kötete sem foglalja magában azokat a sikerült alkotásokat, melyeket élte vége felé írt. Ennek az óhajtásnak akartak eleget tenni a költő nővére és barátja, midőn Szulik költeményeinek és műfordításainak sajtó alá rendezésére felszólítottak azon alkalommal, mikor a Szent István Társulat tudományos és irodalmi osztálya, egyesülve Ó-Becse közönségével, a múlt év őszén, nagy ünnepségek mellett, méltó emléket állíttatott a költő sírjára. Ennek a kegyeletes emléknek kiegészítője akar hát lenni ez a könyv, mely a költőt lelkével és annak megnyilatkozásaival adja nekünk. Szulik sokoldalú irodalmi foglalatosságai közül különösen kitűnt ugyan az esztétikában, ezért nem ok nélkül nevezte őt, annak idején, valaki a katolikus irodalom Gyulai Pál-jának; – de legkiválóbb volt mégis a költészetben. Motívumot, indítóokot a daloláshoz Isten, a szűz Anya, hazája, szülőföldje, saját lelkének érzelmei és mindenek fölött édes anyja adnak neki. Ezekhez járulnak még az egyházi ünnepek, misztikus szépségű jelentőségükkel; meg a természet ezerféle bája, minden kedvességével együtt. Szulik vallásos költő volt: de nem abban az értelemben, hogy minden témájára a vallásos fölfogást erőszakolta volna; hanem abban, hogy lelkének felbuzdulása költészetének is vallásos színt adott, amikor ilyen tárgyról énekelt. Bensőség, melegség jellemzi ezeket a költeményeket; és ő volt az – mint Dömötör Pál mondja – aki a »Tárkányiak, Mindszentyek komoly ünnepélyes harmóniájához érzelmet vitt«. Szívünk fölmelegszik, ha Istenéhez szállhat vele a dal szárnyain, épp úgy, mint mikor a természet ölén andalog, vagy szülőföldjére és anyjához tér vele bensőséges, szívrepeső örömmel. Kivált anyja iránt való szeretetével tud bennünket igazán meghódítani. Ennek tulajdonítható az is, hogy »Az anya a magyar költészetben« címen antológiát adott ki jelesebb költőink műveiből. Szulik költeményeiben találunk hangulatot, őszinte érzést, mely feledteti velünk a technikai fogyatkozásokat, melyek pályája elejétől majdnem végéig észlelhetők költészetében. Művészi alkotás, formacsín és gondosság inkább utolsó költeményein találhatók, melyekben a technika gyakorlottsága tárgyhoz illő hanggal és trópusinak kiválóságával ölelkezik. Kötetébe fölvettem több figyelmet érdemlő műfordítását is. Sokoldalúságának és esztétikai érzékének számos jele csillan meg ezekben, melyek közül annak idején a »Petőfi Társaságban« is többet bemutattak.”

lord Tennyson:

A szeretet és a halál

A szeretet szép, holdas éjjelen
Ott járt az éden dús virányain,
S önlépteit kémlelve, figyele.
Egyszerre egy tölgyfának árnyiban
Meglátta, amint lépdelt egyedül
S beszélt, mintegy álmában a halál,
Most pillantá meg legelőször őt:
„Fuss, fuss! – mond a halál – ez út enyém!”
A szeretet sírt, elfordult, futott;
De válva még így szólt: Ez óra a
Tied; te az életnek árnya vagy;
Miként a fa verőfényes napon
Beárnyékozza a fáradtakat,
Úgy hinti a halálnak árnyékát a
Nagy élet a fénysugaras világon.
Az árny eltűnik a fa estivel,
De én örökké, mindörökké
Uralkodom a mindenség felett!”

Fordította Szulik József

„Elbeszélő költeményeiben sok csinos részletre akadunk ugyan; de az elbeszélő költő kiválósága, amellyel tárgya fölött tudna uralkodni, hiányzik e nemű alkotásaiból. Inkább leíró költeményei, legendái és románcai bizonyítják azt, hogy ez a „par exellence” lírikus költő nemcsak saját egyéniségéből, hanem a külső világból is tud olyan tárgyakat venni a lantjára, amelyek nem vesznek el hatás nélkül az olvasó lelkében. »Szabolcs«, »Pethes József« és más álneveken több dalt is írt. Ezek közül országszerte ismerik a »Szomorúan szól a magyar nóta« kezdetűt. Prózai elbeszéléseivel, a spanyol Caballero után fordított történeteivel, rövid Irodalomtörténetével és Világtörténetével meg Fischer után készített egyházi Szertartástanával annak az ifjúságnak akart használni, melynek gondos nevelője volt mindvégig. A nép részére írt arany ABC-je és más hasonló irányú alkotásai széltében elterjedtek annak idején” írta róla még a már említett könyv utószavában Lévay Mihály.

A veresbegy

Fel van már feszítve Jézus a keresztre,
Vére ömlik, fáját rózsaszínre festve.
Ereje lankadoz, bágyad szemvilága,
Fejét búsan nyomja töviskoronája.

Jaj nincs, ki részvevőn siránkoznék rajta,
Csak hű tanítványa János és szent anyja.
Szomjazik kínjában, s epét adnak neki,
Még keserűbb gúnynyal sértik ellenei.

S amint a gúnyos nép oszladozni kezde,
Egy részvevő madár repül a keresztre.
Csicseregve lép a szenvedő vállára,
Kis szivének búja hangozik dalába!

Kegyesen ragyog rá Jézus bágyadt szeme,
Mintha köszönetét intne tekintete.
Fájdalmasabb szívvel dalol a madárka,
Amint rátekint a töviskoronára.

És a jó kis állat szerető részvéttel
Erőködik egyre, dolgozik csőrével.
Az erős szegeket ki nem mozdíthatja,
Ab de töviseit talán kivonhatja!

De hiába minden nagy erőködése, —
Keble is meg van már a tövistől sértve —
Bágyadtan pihen meg Jézusnak balvállán,
S szomorú dalt kezd el búsan tova szállván.

Azóta szemében oly bús fény világit,
Nem is igen halljuk csicsergő nótáit;
De sebzett kebelén ott pirosló vére
Ma is emlékeztet szives részvétére.

Emlékezete – főleg vajdasági hívei körében – egy darabig még fennmaradt. Szulik József plébános és költő halálának tízéves fordulóján az Óbecsén időző színtársulat díszelőadást tartott gazdag programmal, javában a költő műveiből és dalaiból merítve. Előtte a költő arcképét
megkoszorúzták az óbecsei temetőben síremlékének beszentelésekor. Szülik József költészetében hiába keresnénk erőt, vad bátorságot vagy merészséget. Nem tartotta soha magát vatesnek, ki a jövőbe lát, aki az isteni titkok birtokában van. Nem igényelte soha azt, hogy szavára egy világ
figyeljen, hogy dalában a Léthén túl is milliók gyönyörködjenek. Minden kincse az igaz, őszinte és tiszta érzelem. Az élet olyan boldog Vándora volt ő, aki érzékeny volt a leggyöngébb benyomások iránt, rétek gyalogösvényein bolyongva az estharangszóra alázattal megemeli kalapját, s
egy-egy Ave Máriát dalolnak ajkai; együtt kell dalolnunk, sírnunk, imádkozunk most emlékezetére, lélekben vele együtt; kulcsoljuk most imára kezünket, hiszen verseit olvasva éreznünk kell, hogy ezek mind szívének legmélyéből törtek elő.

Egy pap, anyja sírján

El-eljár a temetőbe gyakorta,
Ráadta az áldást már sok halottra;
Hanem mégis akárhányszor megyen ki,
Egy sír mellett mindig megáll könnyezni.

Lehajol a puszta földre két térde,
Fejét búsan lecsüggeszti keblére;
S míg a hideg keresztfára csókot rak,
Ajkairól hév fohászok zokognak:

„Édes anyám! mért nem látod fiadat,
A ki most is áldja halott porodat?
A hányat vert szíved értem, szeretve,
Annyi áldást adjon Isten lelkedre!”

Ide jertek, ifjak és gyermekek!
És ez őszbe borult főre nézzetek,
Aki anyját el nem tudja feledni –
Tanuljátok szüleitek szeretni!

Munkái:

– Arany ABC, vagyis hasznos tanácsok minden életre való embernek. Kalocsa, 1864.
– Szűz szent Martina. Legenda, Kalocsa, 1864.
– Szulik József költeményei1857-1867. Pest, 1868.
– Fischer Antal: A katholikus. anyaszentegyház szertartásai. Ismertetve. Eger, 1873.
– Tanügyi tapasztalatok. Kalocsa. 1873. [Kubinszky Mihállyal]
– Az imaapostolság kis kézi könyve. Ramiere H. után franciából. 1875.
– Rövid világtörténelem. Tanítóképző-intézetek és felsőbb leányiskolák használatára. [Később több kiadásban.]
– Elbeszélések. Caballero után. Budapest, 1877. [Magyar Könyvesház 36.]
– Két elbeszélés. Fernan Caballero után. Budapest, 1877.
– Elbeszélések a magyar ifjúság részére. Budapest, 1877.
– A magyar nemzeti irodalom rövid ismertetése. Kalocsa, 1878.
– Az elveszett fiú. Népies elbeszélés. Eger, 1885. ([István bácsi Könyvesháza 2.]
– A seprős János. Elbeszélés. Eger, 1885. [István b. Könyvesháza 3.]
– Minden farsangnak meg van a maga bőjtje. A czigány gyermekek. Népies elbeszélések. U. ott, 1885. [István b. Könyvesháza 4.]
– Visszhangok. Újabb költemények. Győr, 1892. [Egyetemes Könyvtár 36.]
– Macaulay. Dante, fordítás. Győr, 1892. [Egyetemes Könyvtár 36.]
– A magyar nemzeti irodalomtörténet rövid ismertetése. Kalocsa, 1878.
– Bernadette. Lourdesi viszhangok. Lasser H. után franciából. Budapest, 1879.
– Anya a magyar költészetben Budapest, 1882.
– Szulik József költeményei és műfordításai. Budapest, 1896.

 Forrás: Arcanum, Alkotmány, Honismeret, Katholikus Hetilap, Magyar Szemle, Pesti Naplo, Reglo, Szinnyei József: Magyar Írók Élete és Munkái, Vasárnapi Ujság különböző számaiból

Összeállította – cspb –