Szász Gerő: Szomorú dalok

I.

Zúg az erdő, óh, hogy jajgat;
Halljátok e nagy fájdalmat?
Eget, napot, felhő von be,
E nagy árnyat látjátok-e?

E nagy árnyék, e nagy bánat?
Mely nyög, elfogy s újra támad,
E kín, melyért én is sírok:
Gyászos törvény, egy nagy titok.

Az a titok, amely ott van:
Egy porszemben, a bimbóban,
Hol Heródes áll kevélyen
S Mózes gyékény-bölcsőjében.

Ez fáj nekem, oh, ez éget
S velem zokog a természet:
Megadással jajgatva áll
Vessződ alatt, lassú halál!

II.

Egykor zöld lomb, most már sárga,
Ott hever a hitvány sárba:
És elhervad már a tövén
Nyíló rózsa és vad-kömény.

Büszke tölgyet, büszke sziklán
Szétmorzsol egy percnyi villám:
S az oroszlán és a féreg
Egyaránt a porba térnek.

Legyen óriás, legyen törpe:
Sírba hullnak összetörve,
Termopyle és Vaterló:
Mind a kettő csak koporsó.

– Mulandóság setét árnya,
Hogy átkarolj, lelkem várja:
Ami voltam, legyek semmi,
– Oh, mért kellett megszületni?

III.

Nincsen pokol, nincsen éden,
Hova lelkem ne kísérjen
Mosolyoddal; szemed által
Megrontottál babonával.

A sors innen elszakíthat,
Verhet neked arany hidat,
És hogy híred messze szálljon:
Túl vihet az óceánon.

Lehetsz másé, lehetsz hűtlen,
Maradj tiszta, vagy élj bűnben,
Ha királyok jönnek érted,
Vagy zárdában töltöd élted. –

Vergődj gyászban, vagy légy boldog,
Emlékednél én leomlok:
Hozzád van a lelkem nőve,
Lelkemben élsz mindörökre!