Gárdonyi Géza: Március

A tél elhúzódott. Ami kis hű maradt,
felszívta a nap, meg beitta a föld.
Csak itt-ott az árok, mélyén egy rongydarab,
mely a fehér király palástjából szakadt.
A partokon immár kizsendül a zöld.

Egy-egy kerek, barna folt a szántóföldön:
ez az elment télnek nedves lábnyoma.
S egy-egy kerek, kis zöld, réten, legelőkön:
a megjött, kékszemű tavasz lábanyoma.

Óh, ibolyaszemű, mosolygó kikelet,
mennyire vártam már megjöveteledet!
Vártam már a télen, kályhám előtt ülve,
belemélázva a parázsló tűzbe.

Vártam reggelenkint, mikor ablakomról
leolvasztotta a nap a jégvirágot,
és a házereszről lecsüngő jégrojtból
egy-egy nagy kristálycsap könnyezve leválott.

Csakhogy itt vagy, te szép, te kedves kikelet!
Terítsd ki, terítsd ki zöld bársony szőnyeged!
Ékesítsd ezüsttel a fűzfa-gallyakat!
Árassz ránk napsugárt! Hozd meg a madarat!

Dél van. Fenn a kéklő égi magasságon
sárgán ragyog a nap melegöntő képe.
Megébred az élet az egész határon.
Még a macskánk is felhunyorog az égre,
és a tölgyfa-kapu kis deszkás tetején
elnyújtózik, s alszik a napnak melegén.

S előkívánkozik, ki a napsütésbe
minden, ami csak él, – báró, vagy bárány.
A báró csak mászva vasrácsos kertjébe,
a hodály előtt meg táncolva a bárány.
A tyúkom is máma vezette ki népét.
Mintha vagy húsz ettrom gurulna mellette.
Elnézem gondoz, jó anyai képét,
amint hívja őket kotyogva, pittyegve.
Meg-megáll és kapar. Belevág a földbe.
Tyhű, micsoda öröm az ő vertyogása!
Fut a sok apróság, magát gyűrve, törve,
lebukva, felbukva, tolongva egymásra.
De íme felrikolt, – Hátam mögé, népem,
ihol az én régi, gonosz ellenségem!
…S ádáz tekintettel mered a macskára,
aki most megy arra lomhán ballagdálva,
s csakúgy oldalt sandít a rémült csirkékre…
Várja a tyúk, várja míg elér elébe:
szárnyát szétfeszíti, nyakát összekapja,
s olyat csíp rá, hogy az felugrik a falra.

Kisétálok én is. A napsütött soron
végigmendegélek, végigjárdogálok.
Az út földje puha. Látom a nyomokon,
előttem mentek az apró iskolások.
Apró iskolások, apró mezítlábak.
Csak egy cipő-nyom van, az is ferde-furda:
a cigányfiúé. Mezítláb nem járhat:
madzaggal köti át, s mégis úr a Gyurka!

A beteg Könczölné, az is idekint van!
kihozatta magát a napos udvarra.
A rossz szalma-dikón fekszik mozdulatlan,
behunyt szemmel tartván orcáját a napba,
Mit érez? Mit gondol? Bízik-e? Remél-e?
Fekszik. Ibolyát tart az egyik kezébe.

Óh nap, nézhetetlen orcájú istenség!
Világ világító, éltető melegség!
Nem csodálom, hogy a régiek imádtak,
hiszen édesanyja te vagy a világnak!
Mikor fölemelted tündöklő orcádat,
az élet fölserken, megpezsdül, megárad,
s harmatos zöldben zeng a madárének.
Láttadra öröm és bizalom az élet.
Keltesz, növelsz, éltetsz, te minden forrása,
ki egyként mosolyogsz emberre, rózsára,
porszemre és hegyre, harmatra, folyamra,
óh, ragyogj, ragyogj ránk, világ édesanyja! – –

Ím egy rögecskén, mely király szíve volt tán,
kis, vörös Ilona-bogárkák fekszenek,
lapos kis hátukat a nap felé tartván,
csendesen, boldogan ők is melegszenek.
A bogár is ember; az ember is bogár.
Ugyanaz a kezdet, ugyanaz a halál.
S minden más hazugság, gőgös fejemelés.
A fő törvény a nap, meg a melegedés.

De mi lárma ez itt, a Kevi kertjében?
A vén Kevi zargat valami gyereket.
Ingujjban az öreg, s ásó a kezében.
Bizony még rázuhint, ha oda nem megyek.
– Mi bajt tett a Pista?
– Hát, disznózom-adtát,
majdnem elrontotta ezt a szép barackfát!
Ma ültettem ide a szőlő sarkába.
Hát, disznózom-adtát, betűt vágott rája!

Olyan már az öreg, mint a mosott kender.
Irdatlan nagy időt élt ez a vén ember!
Ha kőből lett volna, széjjelmállott volna.
Ha acélból, régen megeszi a rozsda.
Így a manó tudja, mi tartja életben,
de mindig búcsúzás szavam az öreggel:
leejtheti őt már minden kis véletlen,
s ha előbb nem, ősszel, a falevelekkel.

– Kendje be viasszal – mondom tanácsképpen, –
megél az még szépen.
– Úgy teszek – dünnyögi – hej, disznózom-adtát,
ezek a gyerekek, hogy afát nem hagyják!
Mind én ültettem ezt. Ezt a diófát is.
Ezt a körtefát is, ezt az almafát is.
Ezt a kis barackfát magjáról neveltem.
A városból hoztam, ezelőtt hat évvel.
Olyan ez, meglássa… Azóta sem ettem:
nagyobb, mint az öklöm, és tele van lével.

S végignézi a fát, az ásóra dőlve.
– No majd megkínálom magát is belőle.